Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-03-17 / 12. szám

VII. évfolyam. Pápa, 1912. március 17. 12. szám. PAPA ÉS VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 10, fél évre 5, negyed évre 2.50 K. Egyes szám ára 24 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap, Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Felelős szerkesztő: Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Deák Ferenc-u. 1. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Néhány szó a katolikus autonómiáról Irta: Varga Jozsel A Kat. Kör ez évi közgyűlésén azt indítványoztam, hogy írjon föl a vezetőség a katolikus autonómia megvalósítása érdekében oda, ahol e nagyfontosságú kérdést intézik. Ugyancsak azt is kértem, hogy a választ hozza valamely alkalmas módon a Kör tagjainak tudomására. — Indítványomat helyesléssel fogadta a közgyűlés. Néhány sorban legyen szabad kifejtenem azokat az okokat, amelyek ezen indítvány megtételére sarkaltak. Figyelemmel kisérem azon mozzanatokat, amelyek nemcsak mint embert, hanem mint katolikust is érdekelnek. A sajtóban olvassuk, a gyűléseken halljuk, hogy az atheista áramlat, amely ki akar vetkőztetni a kereszténv •erkölcsiségből, már nálunk is veszedelmesen terjed, védekeznünk kell ellene. A védekezésre felhívnak bennünket katolikusokat, mint akiknek elsősorban kötelességük a veszély közeledtére fegyvert ragadni. Fogjunk fegyvert, de hogyan, azt nem tudom, jobban mondva azt a fegyvert, amelyet egyszersmind ajánlanak is, nem tartom elég erősnek arra, hogy ezen áramlattal megmérkőzzünk. Nem tartom elégnek, hogy csak hithű katolikusok legyünk. Elég volna ez a fegyver abban az esetben, ha annak a gonosz célzatú, felforgató áramlatnak nem volna nagy segítségére , a társadalmi életnek átalakulása. A társadalmi élet már teljesen egyforma kötelezettséget ró mind az egyházi, mind a világi elemre. A régi viszony, amelyben az egyház és a népek milliói egymással voltak, teljes átalakuláson ment keresztül. Régente az egyház volt mindenben a vezető. Az ország fegyveres védelme, a nép nevelése, a kultura fejlesztése mind az egyházra volt bizva, ez okból voltak kezébe lerakva a szükséges eszközök, az anyagiak is. Számolnunk kell most már a megváltozott helyzettel. A gyámolított világi elem már a gyámkodást nem fogadja el, részt kér a kormányzásból is, öntudatosan akar az egyház védelmére kelni nemcsak a hitélet terén, hanem az anyagiakért folytatott küzdelemben is, mert világosan látja, hogy az egyház ellen indított küzdelem végcélja a katolikus egyházi vagyon elkobzása. Öntudatos katolikus intelligenciára van szükségünk. Ezt is nagyon sokszor halljuk. Az egyház természetfölötti tekintélyébe vetett igaz meggyőződésemnem változott, nem kételkedem, hogy az egyház kezére bizott vagyon nagyobb része a legjobb elhelyezést nyer, de nviitan mondom, hogy a katolikus nép ez oldalról közelíthető meg leginkább az ellenség részéről, mert elérkezetttnek látja az időt, hogy e vagyon az egyéni kezelés alól kivonassék, intézményekkel biztosíttassék annak katolikus kulturális célokra való felhasználása. TÁRCA. Bűnösök menedéke. Irta: Zsilavy Sándor. Asszonyom! Esedezem! Bocsásson el! Ma este indul a hajó hazám felé. Holmimat már összepakoltam. Még idejében odaérek a kikötőbe. Nincs azóta sem éjjelem, sem nappalom, mióta annak a szegény öregasszonynak, — édesanyámnak — a levelét megkaptam. Mintha mindig az ő szomorú, siró szemét látnám magam előtt, amellyel keres valakit. És az a valaki csak nem megy, csak nem jön . . , A szivem megszakad, ha még életében meg nem láthatom. Ha még csak egyszer is meg nem csókolhatom jóságos kezét. Asszonyom, esedezem, ha van még szivében nemes érzés, szánalom, könyörület, — kérem, könyörgöm . . . —: Elég! Nem akarom ömlengéseidet tovább hallgatni. Nagyon untat már ez az örökös rimánkodás, mely férfihez egyáltalában nem illik. Addig el nefmerészeld hagyni a szolgálatot, míg az új inas meg nem érkezik. — De asszonyom . . . — Egy szót sem! Elmehetsz! Szegény Johann könnyes szemmel hagyta el a szalont, amelyben minden oly hideg, még a szivek is. Forgott körülötte a világ. Zokogva rogyott egyszerű inas-szobájának asztala mellé. Kezébe vett egy arcképet és beszélt hozzá, becézően, simogató gyengédséggel, fiúi szeretettel: »Anyám! Szegény jó anyám! Várj . . . csak várj . . .« Azután csókolgatta hosszan, forrón. Mikor az inas elhagyta a szalont, a szívtelen, a kegyetlen asszony sem tudta tovább türtőztetni magát. Sirt, zokogott keservesen. Az egyszerű szolga rajongó szeretete felébresztette az ő szivében is annak a szegény öregasszonynak a képét, aki ott éldegél egy eldugott kis hegyi falucska legszélső házában. És öt év óta epedve várja őt, az édest, a falu egykori legszebb lányát. Vagy talán már azóta a kis fakeresztes temetőnek csendes lakója . . . ? Erre a gondolatra fázni, remegni kezdett a lelke. Nem! Az nem Jehet. Erős, febirhatatlan vágy markolt a lelkébe: látni őt. Mégegyszcr végig simítani puha, selymes, ősz fürtéit. Oh, Istenem, szabadíts meg innét! . . . Csak még egyszer csókolhassam ruhája szegélyét! Felkorbácsolt lelkében elementáris erővel újultak fel a hazai emlékek. Szülő-falujának egyszerű, szalmatetős házai közt az az utolsó kis viskó, ahol oly boldog volt és ahova most szégyenpirral az arcán térhetne csak vissza; a szerető édesanya, az egykori leánypajtások . . . mind-mind csak rég elröppent, visszahozhatatlan fehér álomként tünt fel előtte. Most kezdte utálni a fényt, a pompát, amely körülveszi, de amelynek minden egyes darabja az ő hófehér mirtusz koszorújából tépett ki egy-egy tiszta, csillogó szálat. S azt a koszorút ma is becéző szeretettel őrzi az az öregasszony ott, a kis falu utolsó házikójában, a cifrán faragott, tulipános ládában . . .