Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-02-18 / 8. szám

6. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 február 11. kelletlen érzések váltanak ki.valamelyes | vállveregetést... így volt ez ezúttal is. Elhallgat- ; tak, agyonhallgattak bennünket és gimnáziumunkat. Nem baj! Egy-két valamire-való embert mi is neveltünk ebben az elfeledett iskolában. Az egyik tekintetes úré maradt holtáig és ami szerény címe még volt, azt csak a nemzettől kapta: a haza bölcse; a másik, bár miniszter volt, nem volt kegyelmes úr (mert akkor a miniszterek még nem voltak kegyelmes árak!), jó penzióba sem jutott, hanem a bitófára, az Újépület Golgotháján: Csányi László, — a" nemzet egyik vértanúja. Senex. A vár") — Irta: Havadi Barnabás. — Manap is áll még a vár. Marcona fenyőóriások állanak körülötte őrt. Neki támaszkodnak a kemény sziklának, messze terpedő, mohos ágaikat kényelmesen elnyújtják: úgy néznek ki a meredek hegyoldalról a messzebb vidékre: jő-e, nem jő-e valahonnan ellenség. Manap csak a vihar csap közéjük nagyot ostorával, mintha máimegunta volna azt a sok éve ott lebzselő hadat. A nagy fák azután haragosan fejüket rázzák s dühödött zúgással perelnek a bömbölő fergeteggel. Az alattuk tenyésző csipkéslevelü páfrány reszketve hallgatózik, a kék harangvirág meg a hússzínű ciklámen mintafféle érzékenyebb lények majd elhalnak az ijedelemtől. Csöndes nyári napokon, mikor tiszta kék felettük az ég s a nap minden sugarával csak őket nézi, megenyhülnek s barátságosra fordulván kedvük, szelid, halksuttogással beszélgetnek, mesélgetnek. Ember meg sem érti. Csak ha nagyon jó a szive és nagyon napvilágos a lelke, sejthet meg egyet-mást a rejtelmes beszédből. Gyermekek értenek belőle legtöbbet. Valamikor nagyon sokat mászkáltam körülöttük. Felkúsztam sokszor négykézláb a darabos sziklakövek között; sokszor áldozatul esett a nadrág s a vadonatúj cipő is bizony lehorzsolódott, a büntetést azonban csak éppen úgy leráztam magamról, mint a fenyők a vihar mérgét és menteni a várhegy fenyvesébe: valami titokzatos érő odabilincselt. Akitől csak kérdhettem mesét, mindenkit a vár felől faggattam, már akkor is, mikor közelről még nem láthattam. Mondtak is róla csodálatos dolgokat. Egy öreg, féllábú koldus azt mesélte, hogy a várat mindjárt a bábeli torony után építették, hogy már olyan régen áll. Meg is marad mindvégig. Mert az Úr Isten nem engedi, hogy elpusztuljon, mivelhogy ott van a pokol bejárata. Majd ha már senki sem jut pokolba, akkor összedönti s eltemeti vele a pokol bejáratát. Az öreg keresztet vetett magára, én meg megborzongtam. .*) Felolvasta a Kat. Kör estelyén. fehr. 1-i müvószMeséltc azután azt is, hogy volt valamikor a kalastromban egy nagyon_ bolond barát. Hosszú, fehér szakálla volt, vörös csuhája, meg nagyszemü olvasó az oldalán. A vörös barát. Ennek hát nagyon fájt, hogy annyi sok embernek pokolba kell mennie. Az Úr Isten hiába is mondta neki,, hogy ennek, mivel az emberek rosszak, már így kell lennie. A barát azt mondta rá, hogy majd betömi ő a pokol kapuját. Fogta magát, s nagy köveket dobált abba a mély kútba, ahonnan a pokolba jutni. Dobálta, dobálta, a kut úgy elnyelte a legnagyobb köveket is, hogy hangjuk, kottynnásuk sem koppant. Az Ur Isten aztán mondta neki: látod fiam, hiába erőlködöl. A vörös barát azonban okosabb akart lenni, nem engedett s csak dobálta tovább a köveket. Az Úr Isten ezért avval büntette meg, hogy halála óta minden éjfélkor ki kell jönnie a sírból s a kut nyílása mellé állni s nézni, az ördög hogy viszi pokolba az elkárhozott lelkeket. Mert mindig éjfélkor viszi le őket. Ott is kell ülnie, míg csak leszen pokolba szálló gonosz lélek. Ez hát borzalmas mese volt, nein is akartam hinni, ámbátor a vörös barátról, aki éjjelenként ott jár a várban, mások, a sánta koldusnál okosabb emberek is meséltek. De nagybátyám, Tóni bácsi, aki minden akkor ismert emberek között a legokosabb volt, ezt is mesének mondta, amit nem kell elhinni. O másképpen mondta el a vár történetét. Azt mondta, hogy azután építették, amikor a tatárok már megint kitakarodtak az országból. Ezekről a tatárokról nagyon furcsa fogalmaim voltak, mert ő mindig úgy hivta őket, hogy kutyafejüek. Falu, úgy mondta, akkor még nem volt a vár alatt. Soká lett, mig itt-ott építettek egy-két kunyhót. S eltellett két-háromszáz esztendő is, amíg az időközben épített kunyhók úgy egy faluba verődtek, mint ahogy most vannak. Akkor persze templom se volt még a faluban, misére föl a várba jártak a népek, hol egy szép kápolna volt. És így tovább. Aztán megígérte, hogy egyszer majd felvisz a várba, ahol külön megmutatja a kápolnát, a lovagok házát, a kazamatákat, a várur tornyát, a várkisasszony palotáját s mindent, ami fönn még látható. ügy készülődtem a nagv útra, mint ahogy a nagydolgokra készül az ember. Izgatott álmaim voltak. Apró lovakon kutyafejű emberkék száguldottak végig az országúton. Porzott utánuk a felhő, kezükben ijj volt, avval lövöldöztek az előlük ijedten elfutó emberekre. A vörös barát azután eléjük állott s egy nagy sziklakövet közéjük hajított. Azután egyenként összefogdosta őket s mind bedobálta egy nagy gödörbe, ahonnan kénköves bűzü füst gomolygott kifelé s vad lánccsörgés hallatszott, mintha csupa Mikulással volna tele. Mikor már az utolsót is belevetette, megindult a vár felé, mert misére harangoztak. Tenger sok nép ment utána zászlókkal, keresztekkel. A leányoknak ki voit bontva a hajuk és fénylett. Nyakukban madzagon képek lógtak, mint a Nagy Máriacellből jövő bucsusokon. Torkukszakadtából énekeltek, azt énekelték, hogy ispiláng, ispiláng, ispilángi rózsa. Eljött aztán a nap, hogy Tóni bácsi I felkészülődött s én apró lépésemmel utána j iparkodtam a várba. Nagyon szótlan voltam. Emlékszem, j attól féltem, hogy be sein eresztenek. És nagyon csodálkoztam aztán, mikor a vár kapuját nyitva talált ük s előtte egy padon egy öreg embert láttunk, aki ott ingujjra vetkőzve hajadonfőtt ült és nagy képpel pingált fehér porcellánpipából pipázgatott. Fel is állott, mikor közel értünk, köszöntött és megint leült. Ki ez? — kérdeztem én. —- A várnagy — felelt Tóni bácsi. Csodálkoztam rajta, mivelhogy nagyon piciny embernek láttam. Ahogy azután beléptünk a nagy kapun, önkéntelen is egészen hozzá simultam Tóni bácsihoz s a kezébe kapaszkodtam. Féltem. Pedig árnyékos fák alatt, kavicsozott szép uton jártunk, jobbról-balról vidáman sütkérezett a napban a zöld pázsit, j Sőt rózsafák is voltak s nehezen alácsüngő ; telt rózsák húzták lefelé a könnyen hajtó ágakat. — Tóni bácsi — kérdeztem vezetőmet — hol a kút ? — Beljebb van - felelt. — Még be ! kell menni ott, azon a kapun. — Hány kapu van itten ? — Ez itt a belső vár kapuja — magyarázott s rámutatott egy ívvel határolt nyílásra az elénk meredő barna falon. A hatalmas kőlépcsők eresztékei köj zül füvek kandikáltak elő. A legfelső fokon szürkeszőrii cica lustálkodott. — Macska! — szóltam meglepetésemben. — Az — felelt a bácsi. — El van átkozva ez is ? — kérdeztem j tovább. — Csacsi! — felelt - hogy volna elátkozva. -— S eísiccegette a macskát. S én még jobban féltem, hogy a j macska miatt bajunk lesz. Beléptünk a várudvarra. Árkádos folyosó futott körül az \ udvar négyszögén, a falakat egészen fölig, a romokra ránehezkedő kékségig síirű zöld í repkény borította. Elfogódottan néztem körül. A macsj kát kerestem. De azon pillanatban meglátI tam az udvar szögletében egy olyanforma házikót, mint amilyen kutak fölött szokás s rémülten a bácsihoz húzódtam. — Jaj, a kút. — Gyere csak csacsi! — szólt ő Nézzünk bele. -— Nem, nem — szabadkoztam én s visszamentem a kapuhoz, iiedt tekintetemmel onnan néztem a pokolba nyiló kút felé. Valami sarokból aztán egy púpos, csúnya asszonyka vánszorgott elő. Elsikitottam magam s elszaladtam. A lépcsőn le, a külső udvaron végig a nagy kapun is ki, a bácsi hiába kiabált utánam. Én bizony sza{ ladtam s már jó messze voltam a vártól, amikor meg mertem állani, mert az az aszszony a vasorrú bába volt. A bácsi azután nagyon kinevetett, hogy gyáva voltam. Rösteltem is magamat, de azért egy kicsit mégis csak tartottam tőle, hogy a macska elátkozott macska volt, az öregasszony meg a vasorrú bába, a mély