Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-02-18 / 8. szám

1912 február 18. PÄPÄ ÉS VIDÉKE. 3. kút pedig a pokol bejárata, ahogyan a Pipa . Andris koldus mesélte. Soká tartott, mig elfogadtam Tóni bácsi magyarázatát, hogy az az öreg asszony égy nagyon istenes nénike, annak az Őieg bácsinak a felesége, aki a várfal tövében a nagy porcellán pipát szivta. Van is neki egy unokája — mondotta — kis leányka, akkora mint én. Ezen aztán megint elcsodálkoztam és sokat gondolkodtam. — Olyan az a leány, mint a többi leány? — kérdeztem némi habozás után. — Hát milyen volna ? — felelték a kérdésemre. — Meg is lehet látni ? — kérdeztem tovább. -— Csak nem hiszed, — felelt a bácsi — hogy valami hétfejű sárkány őrzi ? Hát ezután sokat csatangoltam a vár körül. Valami ijedt elfogódottság azonban mindig lenyomta kedvemet, nem is mertem egészen közelébe menni. Az volt a vágyam, ha valamikor megláthatnám azt a kisleányt, aki a várban lakik. Mert hát akármit beszéltek is, én bizony valami egészen különös lénynek képzeltem, tündérkisasszonynak, vagy még különbnek is. Arra is gondoltam, hogy tán rossz sora van a csúnya vén asszony mellett s hogy én onnan kiszabadíthatnám, mint ahogy öreganya meséiből hallottam. Egyszer aztán, hogy megint ott mászkáltam a sziklás hegyoldalon egy pajtásommal, akit beavattam a különös dolgokba, egy kis leányt láttunk meg, aki virágot szedett. -— Nézz oda, leány — súgott a pajtásom. — Az — feleltem vissza. — Ez a várbeli leány ? — folytatta ő. — Nem tudom én — válaszoltam én. — Te, megszólítom — bátorkodott ő. — Jó — hagytam rá a dolgot — én úgy se mertem volna. — Kinek szeded azt a virágot ? — kér.dé hát a. leány.t. A leány ránk sem igen nézett, csak úgy felelt: — Az öreganyámnak. — Ki a te öreganyád ? — kérdé tovább a pajtásom. A leány elnevette magát. Ez neki nagyon íurcsa kérdés volt. Nem is felelt. — Lásd — súgtam a pajtásomnak — nem akarja elárulni. Közelébe merészkedtünk. — Sokszor kikapsz-e öreganyádtól? — kérdeztem én. — Nem én! — telelt a leány ért kapnék ki ? — Hát nem ver meg ? — Te,--kezdtém aztán újból — hogy is ! -A vár köré azonban csak ezután is hívnak téged ? ' ' eljártunk. Sőt mivel a kis leánnyal hamare-- Katicának —

1 felelt ő. ' safo összebarátkoztunk, benn is nagyon megmi- N em. — Nem cibálja hajadat ? — Nem. —

: Hát jó asszony az öreganyád ? — Jó! — felelt a leány s derült, nagy szemével csodálkozva nézett. — Te — kezdtem biztatni — nc tagadd el, ha bánt, mert mi segítünk rajtad. Ne is menj már hozzá vissza.' A leány nagyon tanácstalanul nézett, öreg emberek akkor néznek úgy, mikor hirtelen csak nem tudják, hogy az, akivel beszélgetnek, nem bomlott-e meg. Nem is tudtunk hamarosan hozzá szólni. ' * — Mindig ez volt a neved ? — kérdeztem tovább. ' —

: Hát mi lett volna? - csodálkozott a leányka. '' —' Nem Ilonkának hi vnak ? — faggattuk tovább: ' • • — Nem — felelt ő. — Akkor hát még sem vagy te tündérkisasszony. A pajtásom meg gondolt egyet. •— Te Katica — szólt — tudsz-e repülni ? Mutassad, tudsz-'e ? * Evvel aztán meg akartuk fogni, hogy felemeljük a földről és röpülésnek indítjuk. A leány azonban sikított és megfutott előlünk s öreganyja után kiáltott. De persze nekünk se kellett több és ne.n nézve sem bokrot, sem követ, rémülten megszaladtunk. A pajtásom volt a bátrabb. Mikor már nagyon messze, voltunk, ő mert először megállani és hátra nézni. — Te — szólt — még sem kellett volna megszaladnunk Meg kellett volna a boszorkányt várnunk s kővel agyonhajítanunk. Nem, nem — ellenkeztem én — nem fogja azt még a puskagolyó sem, lepattan róla, mint falról a gummilabda. Aztán, ha megfogott volna, betett volna az égő kemencébe. Megállapítottuk tehát, hogy az egyszer jobb volt menekülni. Otthon azután nagyon kikérdeztem öreganyát, hogy milyenek azok a leányok, akiket rossz boszorkányok maguknál tartanak, noha elátkozott királyleányok vagy tündérkisasszony ok. Oreganya azt felelte, hogy csillag van a szemökben. Erre hát az lett a feladatunk, kikutatni, annak a Katicának olyan-e a szeme, mint a csillag. A pajtásom úgy emlékezett, mintha csillagnak látta volna. Még künn sem voltunk a faluból, egyszer csak nagyon meglepődtünk. O jött Szembe. — Megfogjam ? kérdezett a pajtásom. — Ne, — türtőztettem én .— majd csak szóval állítsuk meg. — Hova mégy Katica ? — kérdeztem mindjárt a leányt. — Húsért, — felelt ő — meg olajért — Minek kell az olaj ? — Hát a lámpásba. — Minek a lámpás? — Este meggyújtani. — 'Nem láttok ti a sötétben lámpás nélkül is ? A leány elnevette magát — Sötétben senki sem lát. A pajtásom ezenközben a leány háta mögé került és intett, hogy ő most majd megfogja, nézzem meg a szemét. Meg is j fogta a fejénél, úgy hogy egy kissé hátra is húzta. Én meg néztem a szemét. Hát bizony nem volt benne csillag. S mi ettől, nagyon, de nagyon megcsalódtunk. Olyanformát éreztünk, mint az, aki valami szép álmából hirtelen felébred. •Jártuk, még a legnyirkosabb zúgokat is:- Az öregasszony pedig, akit a vasorrú bábán-ak gondoltunk, nagyon sok szép mesét tudott azokról, akik régen a várban laktak, amiket mi nagyon szívesen hallgattunk. Azt azonban ő is mondta, amit Tóni bácsi, hogy nem- a várban van a pokol bejárata. Tündérjáték a zárdában.; '(*) De szép ország is az a tündérország. Istenem, de szép! Csupa boldogság, csüpa melegség, csupa verőfény, — csillogó napsugárból szőtt gyönyörűséges álom ott az élet. Olyan, mint amilyennek mi képzeltük gügyögő gyermekkorunkban, mikor édesanyánk tündérmesékkel ringatta fényes, napvilágos álomba a lelkünket. Ideális örszág, ideális lelkek! Apró tűszurások, intrikus manók ott is megsebzik a szivet, de csak rövid időre borul el az ég; tiszta, kék peremén csakhamar í felragyog az igazság íényes, mindent kiegyenlítő napja. Mig ebben az acélos, tiszta, ideális légkörben fürdött a lelkünk, szinte el is felejtettük, hogy milyen más,, mennyivel borúsabb a reális élet! Az, amely az élet színpadán folyik le nap-nap után... Mindegy! Hálásak vagyunk, hogy az irgalmas nővérek feltárták előttünk azt a másik, szebb, boldogabb életet, melyet gyermekkorunkban édesen kacagó, gond nélkül táncoló, csillogó tündérekkel népesített be képzeletünk. Mint mult számunkban jeleztük, Pailler Vilmos «Bűvös csengetyü« c. látványos tündérjátékát adták elő a zárda kedves, szorgalmas növendékei. Miranda tündérkirálylány szerepét Gyömörey Rózsi játszotta meg vonzó eleganciával. — Ragyogó szép jelenség volt — mintha aranyos csillagokból szőtték volna a ruháját; igazi hódító tündérleány. Nagyon kedves volt a két Pethő testvér (Margit és Karolin). Kitűnően alakították az üldözött, de diadalmaskodó igazságot. Söprünyél bárónő ellenszenves, de bohókás szerepében Borsó Amanda keltett feltűnést. Karácsonykor is nagy hatást ért el, örömmel konstatáljuk, hogy játékában most jóval több volt a temperamentum, az élet. Nagy intelligenciával játszotta meg szerepét- Schwarcz Irén. Sziveáörömest megdicsérjük, >csak meg ne ártson!« »Azon sem kell gondolkodnunk«, hogy Takáts Irén hogyan oldotta még feladatát. Jól. Ügyesen, elevenen. Ennivalóan kedves volt a kis pöttön Grézló Margit (királyleány). Elegáns, sikkes királyasszony Kováts Anna. Tűzről pattant csap'árosné Luttor Teréz, pergő nyelvű parasztasszony Lengyel Teréz. Üde, tiszta, bársonyos puhaságu volt az ének. Különösen tetszett a közönségnek az í. Elvonás