Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-11-17 / 47. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1912. november 17. Tanítóink kérelméhez. Szürke cím ugyebár ? Vájjon hányan lesznek, akik elolvassák ? A címet még csak megnézik, de tovább máinem igen lesznek kíváncsiak. Ki is törődnék veletek ti kicsinyek és mégis nagyok ? Hisz munkátokkal szerényen húzódtok meg az iskola négy fala között. Nem nyertek véres csatákat, fényes diadalokat nem arattok, vagy ha igen, az elismerést más vágja zsebre, a szájasabbak, a zajosabbak homlokára tűzik a babérkoszorút. Az életben a szájas politikus, a mindenhez hozzászóló, semmihez alaposan nem értő, erőszakoskodó elem az ideál. Az élet hőse: a ficsúr, a gazdag, előkelő lócsiszár, az úri kutyapecér, ki lenézi, sőt gúnyolja a szegény profeszszort, mivel ez még nem is lovakkal, vagy kutyákkal, hanem csak emberekkel vesződik. Az ilyen társadalomnak minden iskola »túlterhelés,« minden tanítói fizetésjavítás érdektelen tárgy, amelyre gondolni sem érdemes. Ezen a téren nem lehet ficsúraskodással babérokat szerezni. A tanügy nívóját nem lehet beszédekkel bemutatni; aki itt produkálni akar, jól ragadja meg az »eke szarvát,« munkálkodjék teljes lélekkel, odaadással. Ideális lelkük meg is találja jutalmát abban a munkában, annak a munkának gyümölcsében, amelyet az ártatlan gyermeki lélek kiművelése nyújt. Örömmel láttuk, hogy a mi iskolaszékünk felül tudott emelkedni a látszaton, a külsőségen, amikor a múlt vasárnapi iskolaszéki gyűlésen elismerte annak a csendes munkának értékét, melyet tanítóink végeznek és egyhangúlag megszavazta tanítónőink lakbérének száz koronával való felemelését. Családos taíntóink jönnek most újabban az iskolaszék elé. Segítséget kérnek, de nem a maguk számára, hanem családjuk részére. Családi pótlékért folyamodnak, de már csak akkor, amikor az állam szivtelen-mostoha módjára, mellőzte őket. Leirjam-e azt a mérhetetlen igazságtalanságot, amellyel tanítóink anyagi ügyeinek elbírálásánál lépten-nyomon találkoznak az államhatalom részéről? Avagy lefessem azt az elszomorító állapotot, amely változó érzelmek között arra kényszerítette tanítóinkat, hogy a legvégső esetben, családjaik fenntartásáért folytatott küzdelmükben, a nehéz viszonyok között tengődő hitközségünkhöz forduljanak segítségért? Nem! Ha már nem teríthetem rájuk a feledés fátyolát, fel sem lebbentem azt a másikat, amely alá maguk rejtőztek remegő szégyennel, avagy dacos kétségbeeséssel. Többé kevésbbé úgy is érezzük mindnyájan. Nem is firtatom. Hanem ahhoz az iskolaszékhez szólok, amely alig egy hete fényesen bebizonyította, hogy nem csak virágos szavakkal, hanem tettekkel is elismeri azt a nag}' fontosságú munkát, amelyet tanítóink végeznek. A legvégső szükség kényszerítette tanítóinkat erre a lépésre. Ne zárkózzanak el méltányos kérésük elől. Máshova nem folyamodhatnak, mint hozzájuk. Minden kis krajcár, mellyel megkönnyítik megélhetésüket, busásan megtérül gyermekeiken. Habár nekik adjuk is, végeredményében gyermekeinkre áldozzuk azt. Mennyivel eredményesebb munkát végezhetnek, ha nem kiséri be őket az iskola falai közé a nehéz gond, az aggodalom a ma és holnap felett! Erős a reményünk, hogy az iskolaszék hivatásának magaslatán állva, a hitközség szűkös anyagi viszonyai mellett is megtalálja a módot, hogy családos tanítóink kérelmét teljesíthesse. Ép oly szerény a kérelmük, mint amilyen szerényen munkálkodnak. Mindössze évi kétszáz koronáról van szó, amelyet megtagadni még a legnagyobb indolenciával sem lehet. Már pedig ezt a mi hitközségünk képviseletéről ez ideig nem mondhattuk el. Iskolaszéki gyűlés. 1912 nov. 10-én. Hosszú, majd három és fél órás ülése volt mult vasárnap délután az iskolaszéknek. Azt gondolhatnék, hogy ez alatt a hosszú ülés alatt oly fontos tárgyak kerültek megvitatás alá, amelyek hitközségünk életében nagy szerepet játszanak. Pedig dehogy. Szenvedélyek csapkodtak magasra. Mintha bizony az igazságnak szüksége volna nagy I hangra, heves, sértő kifakadásokra. Nem bocsátkozunk bírálatába a gyűlés elején történteknek, hanem annyi bizonyos, hogy hiba mind a két részen volt, de nem ják (vagy ő molesztálja tárcákkal a lapkiadókat), a verseit olvasni fogják (a szerkesztőnek kötelessége átolvasni a névvel beküldött kéziratokat), s uramfia! talán még fizetnek is érte (persze, hogy ne irjon többet). Mert hát hires ember a költő! A könyvkereskedésekben minden második könyv poéta munkája (no mert ez fogy legkevésbbél), minden második szobor költőt ábrázol (az éhenhalót így teszi a nemzeti kegyelet halhatatlanná). Szóval minden körülmény arra csábította, hogy költő legyen. De hát milyen is az a költő? Képeken látta már akárhányszor, hogy nagy hajat visel, különlegesen, a divattól eltérően öltözködik, sőt, amint a tapasztalat akárhányszor mutatja, verset is ir! Igy tesz ő is. Elkerülte messziről azt az utcát, hol a régi borbélya lakott, elkezdett a többiektől eltérően öltözködni, illetőleg vetkőzni, mert ez időtől kezdve nyakkendőt és kézelőket nem viselt, mindig az utca közepén járt és ha már benne volt nyakig a »költés«-ben, hát — verseket is irt. Eleinte csak magának, később barátainak is fölolvasta őket, kik fojtott csöndben, a nevetést is visszafojtva hallgatták. Kopogtatott a szerkesztők ajtaján, megmosolyogták; mit számított neki ? a nagy Zrínyit közöny fogadta, a hires Berzsenyit egy Kölcsey lebirálta. Ez inkább előjele a tehetségnek, a jövendő nagyságnak. Olvasta valamikor, hogy a költő nem úgy lesz, hanem születik; nohát ő született, tessék utána nézni az anyakönyvben. Ez a kevés alap a költői névhez egeszen fölvillanyozta. Irt, irt és újra csak irt. Nem volt papiros a házban, melyet agyon ne körmölt volna és meg is volt az eredmény: az irása — megszépült. Családját, hivatalát elhanyagolta, szidta a hálátlan jelent, dicsérte a hálás utókort. Egyszer az egyik helybeli lap pályázatot hirdetett; ügyes költeményt kivánt, de hogy elriassza a tehetségteleneket, megígérte a három legrosszabb vers közlését is, persze névtelenül. Itt volt az idő a kijózanodásra. A barátok biztatták a költőt: szálljon sikra, de ez hallani sem akart róla. Cselhez folyamodtak: költeményt kértek tőle, valami emlékkönyvbe valót. Olyant kaptak, melyben a kezdőbetűk a verssorok elején a költő nevét adták. Attól félt, hogy letagadják mások előtt a szerzőségét. A jó barátok összedugták a fejüket, mit is tegyenek. Enynyire még sem akarták pellengére állítani, hisz' mindenki elolvashatná, kibetűzhetné a nevét, mert bizonyosan közlik a három utolsó között. Megváltoztatták tehát néhány sorát, különösen a magánhangzón kezdődőket, s úgy küldték be a pályázatra. Jól számítottak. A vers csakugyan megjelent, de — névtelenül. Költőnk toporzékolt. »Persze, mert elrontottátok! Ezt sohasem fogom megbocsátani!« A másik két költemény még rosszabb volt; mulatott a közönség, a lapból új lenyomatokat kellett készíteni. Később kiderült, hogy ezeket is a »költő« küldte be, de titokban, tehát a barátok nem tudták — elrontani . . . Azóta egy kis lapnak a munkatársa, ebben vezeti a »tarka« rovatot. A legkomolyabb témákat dolgozza föl — akaratlanul is pazar humorral. A kis lapból nagy lap lesz hamarosan, neki köszönheti. Tavaly találkoztam is vele. Nyakkendő nélkül jár, egy csomó kézir. ttal a zsebében. Csak dús hajzata helyén találtam letarolt mezőt: nullás géppel kopaszra nyiratkozik állandóan, mert attól retteg, hogy — megkopaszodik.