Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-11-10 / 46. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1912. november 10. Ennek a szellemnek kellene velőkig átjárnia társadalmunk minden rétegét, a közélet minden intézményét és tényezőjét, hogy a teljes szegénységet még csirájában elfojtsa, megakadályozza, amennyiben pedig ez nem lehetséges — mert teljes mértékben soha, de soha nem is lesz lehetséges — az orvoslásról radikálisan gondoskodjék. Nagy felelősség, sok mulasztás terheli e téren közéletünket, társadalmunkat egyaránt. Nagy katasztrófák hallatára megrendüO- o lünk: a szerencsétlenekkel való közösségünk tragikus érzése megrázza egész valónkat. De a százezrek, a milliók kétségbeejtő nyomora, halálos vergődése hidegen hagyja, nem oldja fel szivünk jegét. Vakok vagyunk a szenvedés láttására, süketek a panasz meghallgatására ! Pedig a közös sors, a közösség tragikus érzésének ezen a téren is hallatnia kellene szavát! Ki biztosíthatja gyermekét, mikor testamentumában százezreket irat rá, hogy nem úgy fog nyomorultan elpusztulni valamelyik útszéli bokorban?! Önmagunkat sem biztosithatjuk! Ha a felebaráti szeretet nem, hát a józan önszeretet kényszerítse rá a társadalmat, hogy tegyen már e téren valamit. Országos törvényeknek, országos akciónak kellene e nagyfontosságú ügyet felkarolnia! De ez csak a messze jövő zenéje. Addig is az egyes községeknek, ezek társadalmának kell cselekednie! Minden nemesen érző és gondolkozó ember tartsa lelkiismeretbeli szent kötelességének ez ügy napirenden-tartását, az orvoslásért vívandó küzdelmet! Félre a szívtelenekkel, de a Pató Pálokkal is! Ha eddig jó volt így, hát ezután ne Legyen jó így! Eddig csak volt valami irgalom a szivekben, ma már biztos intézmények kellenek! Mit tettünk eddig Pápán ez ügyet illetőleg? Elég-e, amit tettünk? Mit kell igazán tennünk a jövőben ? Házi szegények;. Házi szegényeink gondozása, bár még csak igen kevéssé van felkarolva, O cb ' de a legjobb kezekbe jutott. A kat. női patronage-val kapcsolatos "Jótékony női szakosztály végzi e magasztos feladatot. E szakosztály működő tagjai nemes szivü, áldott lelkű urihölgyek. A tagsági dijakból (havonként 20 fillér) és a szent Antal-perselyből (mely pl. a bencés templomból havonként 50 —100 K közt váltakozik) befolyó jövödelmet havi gyűléseiken osztják ki természetben. Az elosztásban egyedül a szegénység foka az irányadó. Erről pedig önmaguk győződnek meg rendes látogatásaik alkalmával. A szegényeket nemcsak ily segítségben részesítik, hanem vigasztalásban, ápolásban, alkalomadtán ügyeik védelmében, vagy családjuk valamely tagjának pártfogásában, munkához segítésében is. Nem tudjuk eléggé hangsúlyozni, szivünkből kívánni, hogy a krisztusi szeretetnek e gyönyörű kívirágzása, e szent asszonyokhoz illő, áldozatos buzgalom minél szélesebb körökben elterjedjen; minél több szenvedő családban éreztelhesse áldásos hatását! A város szegényei. Kétségtelen a város, mint ilyen is kiveszi a részét a segélyezésből. Van 156 heti segélyezettje. Ezekért hetenként kifizet a város 258 K-t. Az 1913-i költségvetésben már 263 K heti segély van előirányozva. Ez pedig egy évre 13.676 K-i tesz ki. Ezek között a heti segélyezettek között vannak olyanok, akik hetenként 1.20, 1.60, 2 K-t kapnak. Ez bizony a megélhetéshez édes kevés. „Polgári Apolda." Van ezenkívül olyan szegényházféle intézménye is városunknak. (Neve után ítélve úgy látszik, hogy a nyelvújítás korából való!) Ez a Polgári Apolda. Evenként átlag elhelyeznek benne 16 szegényt. Némelykor kevesebbet, igen ritkán többet. Évi tartásdíj 1 személyre 230.68 K. Ebből egy hónapra 19.22 K, egy napra 0.64 kor. Igy tehát kedvezményes áron kap az illető ápolást, lakást és kosztot. De hányan meg hányan sínylődnek, kik ez igazán csekély összeget sem tudják megfizetni! Fizet továbbá a város tartásdíj, rögtöni segélyek, ruházat szállí tási költség 7203.74 K-t. Népkonyha. Ugyancsak a város tart fenn népkonyhát, melyért 580 K bért fizet. Itt a felnőtt szegények 20 fillérért kapnak két tál ételt. A főzelékhez kenyeret, húst is kapnak. Ugyanezt kapják a gyermekek, csakhogy kisebb mennyiségben, 10 fillérért. Meg kell szenvednem bűnömért sok-sok álmatlan éjszakán, midőn te eljösz hozzám, hófehér, kicsi kis asszonykám, hogy számadásra kérj. Reggel, a korai órákban elhagytam szobámat, hogy a hűs levegőn kissé lehűtsem forró lázas homlokomat. Gyermekkori dadáddal találkoztam, jeget vitt szobádba, belülről háziorvosunk szavát hallottam. Egv ideig O o o tétován álltam, át akartam lépni küszöbödet, hol szenvedtél, de nem engedte még sem a becsület. Ajtó nyílott, az orvos lépett hozzám, csak ennyit kérdezett: »Megengedi uram, hogy nejéhez lelkészt hívhassunk?« Magam sem tudom, mit feleltem rája, de a lelkész félóra múlva megjelent. Öreg orvosunkkal együtt ő keresett tel a kertben, kértek, hogy jöjjek be hozzád, búcsúzni akarsz. Vonakodtam eleinte, de aztán mégis mentem, hisz a haldoklók kérését teljesíteni kötelesség. Te pedig haldoklottál, az öreg orvos azt mondta, megöl a szived, pedig az én szavaim öltek meg, jól tudom. Édes anyád szívbajos volt s már gyermekkorodban te is az voltál, azért nem akart férjhez adni özvegy édes atyád. De én Ígértem, hogy vigyázok rád, széltől is megóvlak, rossz szót solvsem hallasz, elhárítok mindent az utadból, ami felizgat. Nem-e az én szavaim öltek hát meg, nem-e az én kemény szavaim ? Átléptem a te hófehér szobádat Ott pihentél te tiszta liliomszál, arcod fehérebb volt csipkés vánlcosodnál. Hát még a lelked milyen lehetett?! Felém nyújtottad parányi kezedet s én térdre borultam előtted, mert éreztem, hogy szent előtt csak térdelni lehet. Szemeid tiszta sugara megsúgta, hogy csak rágalom a vád, amivel illettelek. — Bocsáss meg édes — te kértél engem, oh pedig nekem kellett volna könyörögnöm. »Bocsáss meg, hogy őszinte az életben csak egyszer valék, hogy nem tártam fel néked mindjárt annak a nevét, akinek a szerelmét meghallgatni nem akartam, akit elűztem a közelemből. Azt ígérte megbőszül s a boszú műve sikerült. Azt mondta, más se fog szeretni, ha ő nem szerethet s lásd többé te sem fogsz szeretni. Az én ifjúságom oda van s a te boldogságod, mert úgy szeretni téged nem fog tudni senki, ahogy én szerettelek«. Mondd, ki volt az álnok, aki szétdúlta azt a fészket, amely eddig csak boldogsággal volt telve. Mondd a nevét! Száz halállal haljon érted! — kiáltám vadul. Te szelíden mosolyogtál. Nem volt az már földi mosoly. Ajkad mint a lehelet súgta még e pár szót: »Ahová én megyek, ott nem ismernek bosszút, csak a megbocsájtást. Ne büntess senkit.« Rám néztél. Szép lelked elrepült. Eltemettünk. Betakartunk hófehér virágokkal. S a világ tovább forog, az emberek azóta is csak küzdenek az életért s én most sem tudom, kit kell számon kérnem a boszszúért; hisz angyali lelked megbocsájtást hirdetett. De én nem tudok megpihenni, nem találok nyugtot, különösen midőn az éj szétterjeszti fekete szárnyait s beáll a sötétség. Midőn minden az álom karjában pihen, még a természet is alszik, nem dalol a csicsergő kis madár, te megjelensz nekem hófehér asszonykám. Eljösz számonkérni elrabolt ifjúságodat, korai hervadásodat.