Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-10-20 / 43. szám

342. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 december 22. mágnást, s egyszerre csak, mintha észrevétlen akarná elhagyni az idegen területet, hova véletlenül jutott, csendesen, előkelően más tárgyra tért. Most, mikor megdőlt a harmónia az országok politikai s ennek következtében • gazdasági életében; midőn megszűnt az áramkeringés, megszakadt a kapcsolat hazánk pozitív és negativ elemei, az állam tevőleges, kormányzó és ellenőrző, ellenzéki szervei közt, eszembe jut az a pesszimisztikus agg főúr és kérek, hazafi szívvel esedezek nagy szivii, nagy eszű, nagy lelkű férfiakat a sok szálú, bonyolult szövésű magyar politika számára — a magyarok Istenétől. Pápa város napja. (Október 20-án). (Zs. S.J Zászlódiszbe öltözött a város. Diadalkaput állítottak az érkezők tiszteletére. Lelkesedéstől kipirult arcú emberekkel találkozunk lépten-nyomon. Sürgés-forgás mindenfelé. Lázas érdeklődéssel vártuk már hetek óta a mai napot, amikor egy ország figyelme vizsgáló szemekkel irányul felénk, ahol a nép ül össze a nép vezéreivel, hogy ítéletet mondjon, történelmet csináljon. Régente a történelmet csupán a fejedelmek, miniszterek, tábornokok csinálták. A nép úgyszólván néma szereplő, statista volt. Ma már megfordítva van. A mult század óta a mozgalmak alulról indulnak felfelé. Szél helyett vulkanikus elemek csinálják a viharokat, zivatarok helyett földrengések, melyek trónt és kunyhót egyaránt megremegtetnek. A cselekvő személyzet most új egyéniséggel szaporodott, óriással, ki nemcsak termete nagyságával, hanem lénye, jelleme ismeretlen voltával döbbent meg. Egy lesisakrostélyozott lovag, kinek fegyverei, vivási modora újak előttünk. Ha ez új hős erkölcsi ereje arányban fog állani testi erejével, rettenetes küzdelemre lehetünk készen. Nem tanácsos, sőt bűn ezt az óriási hatalmat felingerelni, olyan példát mutatni neki, aminőt a legutóbbi parlamenti események napról-napra statuáltak. Mi lesz akkor, ha e sisakrostélyos lovag kilép a porondra és nem tartja meg a a vívás szabályait, eldobja magától a törvényt, túlteszi magát minden törvényes korláton? Mi lesz akkor? Ki tudja ? Azok bizonyára nem, akik erre maguk tanították a népet. Ha volna valami szavunk még ebben az országban nekünk is szegény polgároknak, most megkérdezhetnénk az ország sorsát felelősség nélkül intéző urainktól: vájjon viselik-e a felelősséget a ránk szakadó bajokért, vállaljak-e azt a felelősséget, melynek örve alatt felelőtlen garázdálkodással végigtiportak mindenen, ami értékkel birhat egy szabad állam szabadságszerető polgárai előtt. S megkérdezhetnők tőlük, hogy egyáltalában tudják-e mit tettek, értik-e, érzik-e mi az, amit velünk és ellenünk tettek. Volt-e Tisza Istvánoknak, Lukács Lászlóknak dondjuk a föld népére, volt-e közös érzésük, gondolatuk a néppel, avagy egész világ választotta el őket egymástól, a nép ítélete fogja eldönteni. Ha valóban magukat akarták nagygyá tenni mindenáron, még az alkotmányosságunk árán is, ha nem mérlegelték eljárásuk történeti fontosságát, végzetes következményeit, akkor az ország, a józan magyar nép ítélete el fogja őket söpörni. Szomorú az perspektíva, mely a jövőt mutatja, de hisszük, hogy a magyar nemzet lelkében a szabadság, önállóság, alkotmányához való ragaszkodás eszméje oly erővel él, hogy annak teljes megsemmisítése csak a nemzet testén keresztút volna lehetséges. A meghunyászkodáshoz, szolgasághoz nem ért. Hiába akarják békóba verni a nemzet legszentebb ideáljait. Ha egy időre elnyomják is kegyetlen erőszakkal, katona- és csendőrszuronnyal, végre is széttöri bilincseit a nemzet lelke, mert érzi, hogy szabadságra van teremtve. Zavaros, ködös napokat él a nemzet. Az állapotok minden téren úgy a politikai, mint a gazdasági és közéleti téren nyomasztók, ám azért a jobb jövő reményét még sem szabad föladnunk, sőt inkább a jelen tanulságait lépten-nyomon hasznunkra kell fordítanunk. Ha pálcát tör a nemzet a mult uralom felett, az is tőle függ, vájjon még éhesebb legyeket engedjen-e a húsos fazékhoz, melyek még azt is felfalják, amit az elűzöttek meghagytak. Üdvözöljük a kibontakozás férfiait, elsősorban Andrássy Gyula grófot, várorosunk falai között. A nép szeretete,, lelkesedése veszi körül és kiséri őket mindenütt. Tudjuk, hogy népünk ezreiével egy a szivük dobbanása, egy a búzgóság, vágyódás és megilletődés érzelmei váltakoztak lelkünkben. Künn a folyosón az egyik utitársunk, Kotán János plébános úgy zokogott, mint egy kis gyermek, mig közben a rózsafüzért imádkozta. Este felé már a Pyreneusok tövében állott meg vonatunk. Itt a hátulsó kocsikat lekapcsolták, amelyeket csak később indítottak útnak a bennlevőkkel együtt. Ez azért volt szükséges, mert az út innen fölfelé lejt. Én az első csoporttal utaztam tova. Amikor Tarbesbe érkeztünk, megemlékeztünk arról, hogy ime innen kergették ki a franciák a most Lourdesben székelő Schöpfer püspököt. Tarbestől nincs messze Lourdes. Sötét volt már, de azért folyton a vonat ablakainál kémkedtünk Lourdes után. Egyszerre csak fénylő pontot látunk a távolban. Jobban közeledve, kivehettük a kereszt alakot is. Igen egy fényben uszó kereszt csillogott a levegőben! Eszembe jutott Nagy Konstantin császár látomása: »E jelben győzni fogsz.« Mit jelent e kereszt ? Ez I^ourdes fölött fénylik az egyik hegy tetején s mindennap hirdeti a sötét éjszakában a kereszt csodás hatalmát. Mindenkit figyelmeztet arra, hogy Lourdesben az Isten ereje működik. S valóban, Lourdesben láthatja mindenki a keresztény katolikus hitnek fénylő pompáját s megrendítő erejét. Aki járt ezen a vidéken, az többé sohasem fogja felejteni Lourdest, mert a lelkébe is belevésődik a keresztről fakadt hitnek a fényessége. Hány hitetlen nyerte vissza itt a hitét! De ne előzzük meg az eseményeket. Nemsokára a lourdesi állomáson állt meg vonatunk. Mindenfelé beteget toló kocsik. Egypárra szükségünk is volt, mert mi is hoztunk magunkkal betegeket a csodák városába. Tiz óra volt este, mikor kiszálltunk. Villanyosokon mentünk szállásunkra. A mi csoportunk a Szent Róza villába került. Nagyon barátságos kis Hotel ez, gyönyörű kilátással a hegyekre. Érdekes, hogy a szobáknak nevet is adott a tulajdonos. Én például kollégámmal a szent Brúnóban laktam. A szobák kicsinyek. De ez nem alterált bennünket, mert csak az éjszakát töltöttük bennük, nappal mindig a bazilika körül vol1 tunk. Biztosítva podgyászainkat, jó lett volna nyugovóra térni. De nem tudtam nyugodni s úgy látszik mások is úgy voltak, mert egymásután hagytuk el a hotelunkat. Neki vágtunk a gyéren világított s kihalt lourdesi utcáknak. A szivünk, a lelkünk vonzott bennünket a Grottához, a jelenés barlangjához.. Nem tudtunk addig nyugovóra térni, mig; nem tisztelgünk a csodatevő lourdesi szűz Anyánál. Sokáig keresgéltünk, mig végre megpillantottuk a bazilika karcsú tornyát. Pár perc múlva ott könnyeztünk térdrehullva az éjjel is kivilágított Grottánál. Ezt az imádságot s a nyert benyomást nem fogom feledni soha. Szép csöndben, megilletődve tértünk vissza lakásunkra s azon édes reménységgel tértünk nyugovóra, hogy az a három nap, mit e szent helyen fogunk tölteni, örökre maradandó nyomot fog hagyni, lelkünkben. (Folyt, kő v.);