Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-09-08 / 37. szám

2 PÁPA ÉS VIDÉKE. í 1912 szeptember 15. ban; továbbá Bergmann, aki minden operáció előtt hangosan imádkozott. Ha a vallás akadálya volna a tudománynak, akkor ezek nem lehettek volna tudósok és felfedezők, vagy nem maradhattak volna vallásos emberek. Bedig tudósok, felfedezők lettek és vallásos emberek maradtak. Igaz vannak istentelen tudósok is, de ez csak azt bizonyítja, hogy az illető igen jól ismerheti a saját szakmáját, nagy gondot és fáradságot fordít pld. arra, hogy a légynek hány fajtája van a világon elterjedve, de ügyet sem vet arra, hogy mi végre van ő maga a földön és mi lesz vele, ha egyszer abba kell hagyni a tudományos búvárkodást és számot kell adni, mi jót, mi rosszat tett életében. Maupertius a nagy számtan tudós azt mondja: »Annak a megmutatására, hogy mennyire esztelenek a vallástalan emberek, nincs szükség arra, hogy a vallás igazságát bizonyítsuk; elég erre már az is, hogy a vallás igazsága csak lehetséges. Ezen lehetőség legkisebb foka oktalan szófia beszéddé vetkőzteti mindazt, amit a vallásos hit ellen mondanak.« Xincs szándékunkban nekünk sem a vallás igazságait fejtegetni, csak rá akartunk mutatni, hogy a liberalizmus, a modernizmus és a vallással együttessen karöltve, mint tejtestvérek biztosithatják csak az emberiség egészséges fejlődését, míg vallás nélkül viperákat melenget keblén és nevel fel, mint azt Franciaország szomorúan ékes példája mutatja, ahol maga a protestáns Buisson, ki husz éven keresztül hódolt az álliberálizmus és modernizmus bálványainak s jobb ügyhöz méltó buzgalmat fejtett ki a laikus iskolák érdekében; keserű csalódással vallja be: »Mindenki elismeri iskoláink erkölcsi csődjét.« Guillot párisi törvényszéki biró pedig ezt irja: »A laikus iskolák csődöt mondottak; mert a vallásos eszménnyel együtt eltűntek a többi eszmények is; a hazátlanok ugyanazon a ián teremnek, amelyen az istentelenek!« Melyik hát az igazi liberálizmus ? Melyik az igazi modernizmus ? Az-e amely gonosztevőket, gyilkosokat, erkölcsileg tönkrement ekzisztenciákat, hazátlanokat nevel; vagy az, amely a tudománnyal haladva becsületes, józan, derék polgárokat nevel a társadalomnak, a hazának. Mi vagyunk az igazi modernisták, akiknek a kezéből nem üres lelkű, koravén ifjúság kerül ki, hanem nyilt, egyenes jellemek, akiknek munkálkodásán csak áldás fakadhat. Vallás nélkül a modernizmus, a liberálizmus olyan, mint a nap fény nélkül. Sötét, rideg, közömbös, megfagyasztja, ami közelébe kerül. Ne féljünk azoktól a nagy hangú, hamis, kétes értékű pávatollakkal felcicomázott modernistáktól, akik még csak szobatudósok sem és már is azt hiszik, hogy ők fogják a világot átreformálni. Kontárok ők az igazi modernizmus légkörében. Ócska puskások. Ne tartsunk még a »kultusz« segélyezésétől sem, mert ezzel éppen annak'a liberalizmusnak, annak a modernizmusnak tartozunk, amelynek sokan csak a fattyúhajtásait ismerik, magáról a nemes alanyról pedig halvány sejtelmük sincs. Városi közgyűlés. (1912. szeptember 2-án). Aránylag kevesen, sőt feltűnően kevesen jelentek meg a képviselők a hétfői közgyűlésen. Többre számítottunk. Különösen a református városatyák jelenlétét nélkülöztük. Nem kutatjuk az okot, miért tartották magukat távol. Azért voltak elegen, akik nyíltan szint mertek vallani »hitük« meggyőződésük mellett. Felelősség tudata nélkül, künn a nagy világban kiabálni könnyű, nem nagy munka, de nagy fáradságba sem kerül. Azok a jó urak a könnyebb végét fogták a dolognakIgy legalább a kecske is jólakott, a káposzta is megmaradt. És ők továbbra is háborittatlanul maradhatnak a kuliszszák mögött, ahonnét könnyelműen izgathatnak az iskola államosítása mellett. Azzal, hogy ez mennyire nem férfias cselekedet, nem sokat törődnek. Egyébként a viharosnak ígérkező közgyűlés elég viharos is volt, különösen a városi mérnöknek főmérnökké és műszaki tanácsossá való kinevezésénél csapkodtak magasan a szenvedélyek. Felvonult a városi mérnök közeli és távoli rokonsága. Komaság, sógorság egyaránt képviselve volt, sőt még nem kéjutazásra megyünk, hanem zarándokúira. (Zárójelek között megjegyzem, hogy azért egy rud szalámit becsúsztattam a táskámba, ha az a bizonyos hétszükesztendő mégis beállana. Mert hogy halálra zarándokoljuk magunkat, azt senkise kívánhatja tőlünk). Erősen közeledett julius 29.-e. Már kezünkben szorongattuk a zarándoklat kézikönyvét is, amelyet a vezetőség mindegyik résztvevőnek megküldött a diszes jelvénnyel együtt. Böngéztük a névsort, vajon találunk-e ismerősre s tanulmányoztuk a végleges menetrendet, hogy azután annak idején le ne maradjunk a vonatról. Én Pozsonyból indultam útra. Megelőzőleg itt Pozsonyban szép kis ünnepély volt. Az elindulás előtt három nappal, julius 26-án a dóm templomban Gaibl Sándor apát-kanonok megszentelte a nemzeti szinü zarándokzászlót, mely Pozsonyban készült. Julius 28-án azután fölhangzott a »Glück auf!« Mi pozsonyiak két csoportban indultunk a fővárosba. Én az első csoporttal utaztam délben. A másik csak éjjel jött utánunk. Útitársaim voltak: Mócik Felicián szentszéki ülnök, Frigyes főherceg káplánja, a zarándoklat énekkarának karmestere és az énekesek. Rumi József pozsonyi állomásfőnök külön kocsit bocsátott rendelkezésünkre. Az állomáson ott voltak ismerőseink, a jó barátok, szülők, hogy »Isten hozzád«-ot mondjanak a nagy útra. Mielőtt elindultunk volna, az énekkar rázendített egy gyönyörű szép énekre, melyet a külföldön is mindenütt könnyezve hallgattak. Mária Isten temploma, Mezők legékesbb liljoma. Mily édes kelyhed tiszta méze. Mily áldott kebled szüzessége. Anyánk, ki Isten Anyja vagy! Kinek hatalma égi nagy! Oh őrizd lelkünk liljomát, Szivünkben Isten templomát Óh jó Anyánk gondolj reánk! Ez ének melódiáját maga Mócik Felicián szerezte, a szöveg Tyukoss Ev. János tollából került ki. Gyönyörűen hangzott az ének, a mesés ária végighullámzott a peronon. A jelenlevők kalaplevéve hallgatták s nem egy könnyezett. Elhangzott az ének, a vonat elindult a pályaudvarról. Zsebkendőket lobogtattak utánunk, mi pedig a boldogság és örömtől pirosan integettünk visszafelé. Az utazás Pestig nagyon kedélyes volt. Hisz csupa fiatal diákok közt utaztam, akikben csak ugy buzgott az életerő, a lélek finom vidámsága. A jó Páter Felicián hadserege voltak ők, akiknek gyönyörű éneke elbájolta a külföldet s mindenütt elismerést és dicséretet szerzett a magyar névnek. Aki csak hallgatta e dalárdát, elismerte, hogy ily gyönyörűen énekelni még nem hallott. Az énekkar 24 tagból állott. Szencen fölhangzott megint az ének: »Ha csendül az est harangszó« Az énekkar régi magyar dalokat is tanult be. Ő szentségét, a pápát akarták vele meglepni. Előkerült a »Debrecenbe kéne, kéne menni« — »Boldogtalan az az anya, kinek fia csizmadia« — »Kerek ez a zsemle« stb. Egész koncertet élveztem végig e bájos kis társaságban. Érdekes volt, hogy amikor Érsekujvárott elkezdtek énekelni, a muzsikáló cigányok abbahagyták nótájukat s odafurakodtak a többi hallgatók közé. Hatalmas taps lett a honorárium. Nagyon kedves jelenet volt az is, amikor Nagymaroson Janota Nándor hittanár urat, ki itt szállt föl s szintén az énekkarhoz tartozott, lelkes énekkel fogadták. Minden unalom nélkül érkeztünk Pestre s azzal váltunk el egymástól, hogy másnap a Déli vasútnál találkozunk.