Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-08-25 / 35. szám

1912 augusztus 3. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. mindenüktől, szerető férjtől, gondos édes apától, a kenyérkeresőtől, illetve egyetlen gyermekétől fosztott meg a halál, amely minden egyes tűzveszély alkalmával százféle alakban leselkedik tűzoltóinkra. De ha nem vesszük is legtragikusabb oldalát önfeláldozó működésüknek, hány ünnepjüket, vasárnapjukat áldozzák fel tanulásra, önképzésre, gyakorlásra, hogy alkalomadtán, amikor szerencsétlenségbejutott embertársaik elvesztik lélekjelenlétüket, amikor a bámészkodó, tétlen, kíváncsi tömeget rendőri és katonai kordonnal kell a veszélyeztetett helytől távoltartani: erős lélekkel, szervezett erővel, egyöntetű munkával odaállhassanak a romboló, pusztító elem elé, hogy menthessék, ami még megmenthető. A vészt jelző trombita hányszor szólítja el őket munkájuk mellől? Hányszor zavarja meg fárasztó, napi foglalkozásuk után élvezett csendes, éjjeli nyugalmukat? És teszik mindezt az emberiség, a felebarátjuk iránt érzett tiszta, önzetlen Krisztusi szeretetből. E nemes, magasztos munkájuk iránti tisztelet adja kezünkbe a tollat, amikor meghajtjuk az elismerés zászlaját és áldást kérünk a testület minden egyes tagjára s nagyrabecsült vezetőire, attól, akinek kétezer éves parancsát, oly elismerésre méltóan követték négy évtizeden át. Heti krónika. Jubiláltunk a héten, még pedig kettős jubileumban is volt részünk. Szent István királyunk kilencszáz éves jobbjának útmutatásán elmélkedtünk. Mennyire tértünk el az ő útjáról, mennyiben nem, ki-ki tegye szivére a kezét, az meg fogja neki mondani. A másik jubileumot tűzoltóink ülték 40 éves fennállásuk emlékére. Fényes színházi ünnepséggel kezdődött és még fényesebb táncmulatsággal végződött, ahol oly éktelen puffogtatást vittek véghez a rakettázással, amihez fogható rekordot csak a géppuska tud elérni. Sistergett, izgett, mozgott, forgott, sziporkázott és pufiogott veszett módon. Szinte kihozta az embert a sodrából. Sokan, akik a kertihelyiség közepetáján szorongtak, szivesen menekültek volna a tűzeső közeléből, ha tudtak volna, de nem lehetett; oly tömve ; volt a Kat. Kör kerthelyisége, hogy onnan ép-kéz-lábbal kikeveredni képtelenség volt, hozzá még a villanylámpák is több izben felmondták a szolgálatot, hogy a tűzijátékban annál jobban gyönyörködhessünk. Egyébként derűs jókedv uralkodott, még pedig | sörös, boros, sőt később egyesek egész pezsgős hangulatra kerekedtek. Csak a táncosok voltak nagyon megszorulva úgyannyira, hogy a veszély elháritása miatt kénytelenek voltak kimondani, hogy táncközben a perdülés szigorúan tilos. Különben ennek kimondására nem is volt szükség, mert a nagy szorongásban úgyis képtelenség volt, hacsak néhány oldalborda betörésre nem vállalkozott volna valaki. Ilyen harcias hangulat azonban nem uralkodott. Azért nem estek kétségbe a párok. Ki-ki táncolt, nem ugy ahogy tudott, hanem ahogy lehetett. Még a »sógorasszony« is, --- az Isten őrizte, — hogy táncra nem perdült, amikor látta azt a rengeteg . sok vendéget, akiknek szolgálatára egész pincérgárdát szerződtetett. Röpösött a szive és elégülten méregette végig szük söntésének földes pádimentumát. Jól virradóit már, amikor az első csoportok eltávoztak. De még a reggeli órákban is akadtak olyan makacs tüzek, amelyeknek eloltására nem volt elég egy egész éjszaka. Tyű! A Ponciusát most vesszük csak észre, hogy a végén kezdtük el a jubileum ünnepség leírását. Na nem baj. Elmondjuk a többi részét is. A hétfői színházi est után ismerkedési-estély volt a Gaál-sörödében, ahol addig-addig ismerkedtek, hogy reggel-felé már a legjobb barátok sem ismerték meg egymást. Szent István napján, a jubileumi ünnepség főnapján első utjok a templomba vezetett, ahol Varjas Endre dr., pécsi hittanár mondott gyönyörű, ünnepi beszédet. Fél 11 órakor a Vármegyei Tűzoltó-Szövetség tartotta évi közgyűlését a városháza nagytermében, amelyet fél 12-kor a helybeli tüzoltó-egyesületünk diszgyiilése követett a városi szinházban. A délelőtti programm befejezése volt az a 150 teritékü bankett, melyet a »Grift« nagytermében rendeztek, ahol Csoknyay János dr., v. ügyész, tűzoltóságunk elnöke üdvözölte a megjelent vendégeket, az ünnepségre kiküldött bajtársakat, végül éltette a tűzoltóság lelkes, tevékeny bajnokát, az alispánt. Utána toasztot mondott Koller Sándor, alispán, Ováry Ferenc dr., orsz. gyűlési képviselőre; Ováry Ferenc, tűzoltóságunkra; Kemény Béla, a vendégekre; Erdély Ernő, győri főparancsnok, Antal Gézára; Barthalos István, az összetartásra; Kemény Béla, Viz Ferenc, helybeli főparancsnokra; Kriszt Jenő, esp. plébános, Varjas Endre dr., hittanárra, aki viszont a tűzoltóságra. Délután 4 órakor igen sikerült gyakorlattal mutatták be tűzoltóink ügyességüket, képzettségüket a Főtéren, városunk nagy közönségének jelenlétében. Este volt a táncmulatság, amelyet már letárgyaltunk. * Szerdától kezdve az uj rekruták dalától hangosak a külvárosrészek utcái. Fogynak a pántlikák erősen. Kisirt szemű édes anyákkal találkozunk lépten-nyomon. Keserű, panaszos hangon szól a nóta. Szegény újoncaink szivesebben simának, de nem illik a leendő katonához, akinek a nevét már beírták a nagy könyvbe. Inkább borba öntik bánatukat és danolnak, de az a nóta nem a régi, nem az a vig, nem az a mulattató, vegyül közéje valami különös, valami megfogkott helyét s lassan imára kulcsolta kezeit Dodó főhadnagy, a pezsgőben, zajban oly sokat uszó Dodó főhadnagy is lassan összekulcsolta keblén kezét s könyörögni kezdett. — Uram bocsásd meg nekem, amit ezen ártatlan lélek ellen vétettem. Oly nyomorultnak érezte a büszke katona magát, oly hitványnak, mióta viszont látta a falusi tanitó leányát. Mi volt eddig nála egy szivet megcsalni, összetörni. Játék. De érezte, hogy ily játékra képtelen lenne ezentúl. A 3-dik hét végén felkeresték barátai, vidám adomákkal, friss pletykákkal akarták kedélyességre hangolni, de nem sikerült. Dodó főhadnagy unottan hallgatta őket. Kacagó lányok, szép asszonyok csokrokat küldtek be neki, ő este aztán átadta Dóra testvérnek. — Testvér, tegye kérem a kápolnába a virágokat. Dóra testvér hálásan tekintett ilyenkor reá s halkan igy szólt: Isten fizesse meg. Dóra testvér a lecsúszott kötést igazitá meg a seben Dodó főhadnagy megragadta kezét. — Katica bocsáss meg, óh mond, megtudsz bocsátani ? A testvér keze megremegett a férfi kézben, de a betegre nézve könnyét látott a szemében, mi őszinte szánalmat keltett lelkében. — Katica meghalt Uram és a holtak szivében nem él harag. -— Katica, Dóra testvér, oh mondja van-e mód a földön, mellyel jóvátenetem azt, mit ön ellen vétettem ? Kész vagyok vezekelni bűnömért, csak biztos legyek, hogy megbocsájt. — Katica egy ártatlan kis falusi leány volt, hitt és csalódott. Sok keserű könnyet sajtolt ki a csalódás szeméből, sok álmatlan éj volt tanuja mély szenvedésének. De nem roskad össze. Felemelte őt még egy nálánál nagyobb szenvedő, egy tőviskoszoruzott véres homlok, egy lándzsával áttört sziv. Katica most már boldog, hisz szenvedőknek segit, könnyeket szárit s hidje a mások bánatának enyhítésében saját fájdalmukra oly erős gyógyír rejlik. Uram, ha lelke szenved ha önvád gyötri próbáljon szenvedést enyhíteni a mások szenvedése feledteti a magunkét. Ön gazdag mily sok áldás fakadhatna gazdagságából. S ha valaha tán sziveket zúzott össze, gyógyítson most beteg sziveket. S ha Dóra testvér hallani fogja, hogy Dodó főhadnagy szenvedő embertársainak jótevője, higyje ő lesz a legboldogabb s kicsinynek fogja találni azt a szenvedést, mit valaha kiállott azon örömhöz képest, mit akkor érezni fog. — Dóra testvér igérem, hogy ugy lesz, ahogy ön tanácsolta. Egykor csalódott bennem most nem fog többé. Tiszta szent nő, a te emléked erőt fog adni nekem. — — — —. — — — — Hat hét múlva elhagyta Dodó főhadnagy a kórházat. Szivébe zárva elvitt magával egy tiszta képet onnan, amelynek oltárt emelt lelkében s amely vezetni fogja életének hátra levő napjain. A kórházból való távozása után pár napra beadta felsőbb hatóságainak tiszti rangjáról való lemondását. A fővárosi körökben sok mende-monda járt. Suttogtak, találgatták az okot, de senki sem sejté az igazit. Mindenki sajnálta a délceg katonának távozását a fővárosból, csak Dóra testvér tiszta lelke örült. Hisz neki e távozás reményt nyújtott arra, hogy egykor egy szebb, egy boldogabb hazába egyesülni fog lelke azzal, akiről a töldi életre lemondott. Dodó főhadnagy a pezsgőben mámorban uszó Dodó főhadnagy pedig birtokán kápolnát, kórházat épit, s évente párbajának évfordulóján csokrot küld az őt ápoló Dóra testvérnek, a kórházi kápolna részére, hogy tudassa vele, hogy Dodó főhadnagy nem szegi meg többé szavát.