Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-08-25 / 35. szám

4. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 augusztus 2. Hihetetlen találékonysággal színezik és öltöztetik új ruhába, csinos, vonzó külsőbe azokat a régi hazugságokat, melyeket ellenségeink bármely időben kitaláltak ellenünk. Valamennyivel az a céljuk, hogy vetésünket rongálják, a tudatlanokat, a gyávákat, ellenük felbőszítsék s ha lehet harcba kergessék. Amilyen tiszteletet ébreszt bennünk az utcán, a vonatban imádságát végező zsidó, nem törődve a kicsiny lelkűek, az ostobák gúnymosolyával; ép oly ellenszenvet érzünk azok iránt a »zártkör«beli katolikusok iránt, akik a kereszt előtt némán, fennhagyott süveggel páva módjára haladnak el. A nóta tehát még mindig a régi. Kevés, még mindig nagyon kevés a csiraképes termés. Pedig a kitűzött cél: » Vissza Krisztushoz« / »Mindent megújítani Krisztusban«, jó, fenséges. Csak a hozzávezető utat, a talaj művelésénél alkalmazott eszközöket használtuk egyoldalon. Túlságosan gazdasági alapon szervezkedtünk és kifelejtettük munkánkból a gyóntatószéket. Pedig Krisztushoz, Krisztusban való megújhodáshoz a gyóntató széken keresztül juthatunk el legbiztosabban. Emlékszem jó néhány évvel ezelőtt Varga Rezső, a Kat. Kör jelenlegi érdemes társelnöke egy értekezlet alkalmával felvetette a férfiak kongregációjának eszméjét. Helyes nyomon haladt, de nem lett belőle semmi. Fel kell venni újra és újra az elejtett fonalat. Vegvük intenzivebb művelés alá a talajt kat. köreinkben, majd akkor nevelődnek erős, bátor katolikusok, akik életerős gyümölccsel örvendeztetnek meg bennünket. Meg kell alakítani a férfiak kongregációját. Előbb, utóbb nyilt sisakkal kell harcolnunk. Hadd lássuk hányan leszünk? Hadd lássuk mennyien találkozunk a gyóntatószéknél ? Így tudjuk csak kellő tiszteletben, megbecsülésben részesíteni más vallású testvéreinket, de viszont csakis igy bírjuk megvédelmezni vallásunkat bátran, férfiasan, öntudatosan. A gazdasági előrehaladás mellett tehát ne feledkezzünk meg egyik legfontosabb művelési eszközünkről »a gyóntatószékrő/«. Erre legalkalmasabb hely a férfiak kongregációja. Akkor megszűnik a régi nóta és virágos mezőben, örökzöld vetések között mosolyogva, imádságos ajakkal jár a gazda. Nyomában dús termést hoz a mindent kiegyenlítő szeretet. o Tűzoltóink ünnepén. (A) Nemzeti szinü lobogók, szokatlan nyüzsgés az utcákon, jelezték, hogy városunkban valami nem mindennapi, nem közönséges dologra készülnek. Az arcokra kiült az ünnepi hangulat. Idegen emberek jártak-keltek s baráti jobbot szorítva velünk, osztoztak örömünkben, emelték ünnepünk fényét. Eljöttek hozzánk lelkesedni fenséges célokért. Jól esett látni, hogy ma, mikor lelkünk annyira odatapad a földhöz, amikor mindenből gyomorkérdést csinálnak, amikor a tiszta ideálizmus gúnymosolyra ingerli a matérialisztikus irány uszályhordozóit; vannak még férfiak, erős, edzett férfiak, akiknek lelkére még nem vert bilincseket a föld sara s tudnak lelkesedni, tudnak cselekedni, sőt áldozatot is tudnak hozni szép, magasztos eszmékért. Annyi sok szép ideális lelket együtt látni, hevülve nem földi eszméért, valóban megható, megindító látvány. Helybeli Önkéntes Tüzoltó-Egyesületünk Szent István napján fényes keretben ünnepelte fennállásának negyven éves évfordulóját, de ünnepelte egyúttal annak a fenséges i eszmének a jubileumát is, amely kétezer évvel ezelőtt parancsképpen hangzott el a betlehemi istálló isteni szülöttének ajkáról: »szeresd felebarátodat!« Ennek a parancsnak szolgálatában töltött el tűzoltóságunk négy évtizedet becsülettel, önzetlenül, nem várva munkájáért sem aranyat, sem ezüstöt, de nem is kapott, sőt az elismerésből is nagyon vékonyan. De azért ne csüggedjenek ! Ez a vásári zajban tülekedő társadalom ma még nem képes észrevenni a szerényen meghúzódó, javukra ingyen munkálkodókat, csak akkor, amikor már — hogy aktuális kifejezéssel éljünk — ég felette a ház. Ilyenkor méltányolják csak azok működését, akik egészségük, nem egyszer életük kockáztatásával védik mások vagyonát, nem kérdve milyen vallású, milyen nemzetiségű az illető, csak a veszélyt látják, a pusztító elemet, mely elé gátul odaállnak. Kell ennél szebb, felemelőbb humánizmus ? Ezt a munkát pénzzel dijazni tán igen, de megfizetni sohasem lehet. Mert ugyan ki tudná megfizetni a szegény özvegy mérhetetlen fájdalmát, a még nevelésre szoruló árvák panaszos, siró könynyeit, az édes anya kétségbeesését, akiket az Ígéreteket. — Eljövök érted várj reám. Hiába várt egy-két évig, hírt sem hallott róla. Fájdalmát eleinte elviselhetetlennek hitte, de később vigaszt lelt a vallásban, sőt annyira betölti az lelkét, h-ogy felveszi az apáca íátyolt s lesz a tanitójék Katicájából Dóra testvér, beteg ápoló apáca. Dóra testvér, keresztet vet és imádkozni kezd Uram vedd el a kísértést tőlem, add hogy ne lássak e férfiúban mást, mint egy gondjaimra bizott súlyos beteget. Dodó lőhadnagyot erős láz gyötri, a szorgalmasan váltott borogatások sem tudják megnyugtatni. Dóra testvér szánalommal szemléli s buzgón imádkozik érte. Hajnal felé elcsendesül s mély üdítő álomba merül melyből csak az ablakon betörő napsugarak keltik fel. Tekintete az ágy lábánál ülő apácára esik majd zavarodottan néz szét, vájjon hol lehet. Uram — ön súlyosan megsebesült s most a kórházban ápolják, kérem legyen teljesen nyugodtan — szólt nyájasan a testvér. Dodó főhadnagy nem tudja levenni szemét az apácáról, oly ismerős neki az arc a hang. Látta valahol, de mikor s hol nem tud rá jönni. Persze aki virágról virágra röpdösött, nem emlékezett a kis falusi lányra. Hisz ő neki az a pár hét amit ott töltött, kellemes idyl volt, A kis tanitó leánynak azonban egész életére kihatott. Az orvosok megérkezésük után Dóra testvért pihenni küldték, az ápolásban más váltá fel, de az éjjeli virrasztás ismét reá bizatott. Este pont 9-kor ismét elfoglalta helyét az ágy mellett. Az éjjeli mécs halvány világott vetett a szobában, de a világosságban is jól kivette Dodó főhadnagy az apáca vonásait. Ugy kutatott emlékei között, vájjon hol akadhatna erre az arcra ? Már-már azt hitte, hogy hasonlít valamely ismerősére, midőn hirtelen megjelent előtte a kis falu, a tanitóház s a fehér kötényes ifjú leány. — Katica — súgta ajka önkénytelenül. -- Kiván valamit Uram ? — kérdé a testvér. — Igen testvér, kérem önt mondja meg nevét. -— Dóra testvérnek hivnak, ez a nevem. — De a másik, mit az előtt viselt. — Miért kíváncsi Uram ? A másik nevem meghalt a mult minden emlékével, számomra akkor midőn e fátyolt felvettem. — Könyörgöm testvér, mondja meg nevét. — Pihenjen uram, a beszéd ártalmas önnek s még nem kapott engedélyt reá. Dodó főhadnagy elhallgatott csak gondolataiban járt folyton, hogy Katica, Katica ő. Dodó főhadnagy félig lezárt szempillái alól folyton figyelte a nővért. Az olvasót vett elő s halkan imádkozott. Arcán rég tele nyugalom honolt, csak midőn befejezte imádságát s megcsókolta olvasójának feszületét gördült le két könycsepp szemeiből. — Katica, te vagy a tanitójék Katicája — szólt a beteg. — Katica meghalt, én Dóra testvér vagyok. Dodó főhadnagy a feleletből megtudta, hogy nem csalódott. Lelkében egy eddig némán levő hang megszólalt: lelkiismerete. Az ifjú leányt, kinek szerelmet suttogtam, im itt van én adtam reá az apáca-fátyolt, én miattam virraszt éjjeken át a betegek ágya mellett s lát szenvedőket, könnyezőket maga körül. — E gondolatok gyötörték s nem engedtek álmot szállni szemére. Már hajnal felé járt az óra, midőn elaludt. Mire felébredt Dóra testvér helyén már más ápolót talált. Hetekig élet és halál közt lebegett Dodó főhadnagy. Nem is bocsájtottak ápolóin kivül senkit hozzá. Dóra testvér minden este 6-kor elfoglalta ágya mellett helyét s reggel 6-ig nem távozott mellőle. S Dodó főhadnagy ugy várta azokat az estéket. Hisz senki oly jól nem tudta megigazítani fekhelyét, senki nem bánt oly gyöngéden vele mint az a nő, ki benne csalódott. Ha elfoglalta a testvér este szo-