Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-08-18 / 34. szám

PAPA ES VIDEKE. 2. egységes, erős tábor imponál. Csak fegyelmezett sereggel lehet diadalt aratni. Meg kell tehát teremteni a pápai katolikusok egységét. Az egységes katolicizmus aztán játszva visszaszerzi elveszett pozicióját. íme, ez volt a mi »kiérik á'lizmusunk«. És abból a rettentő chaoszból, melyben ez a szegény város sínylődik, ma sincs más kint. Ennek az eszmének a harcosa voltam az egyes kat. körökben, ezt hirdettem szakadatlanul a ».Pápa és Vidéke« hasábjain. Becsületes, őszinte lélekkel kerestem az igazságot. És mindig csak az igazságot. Lehet, hogy megbotlottam, lehet, hogy tévedtem. De egyet nyugodt lélekkel el merek mondani. Igyekeztem tárgyilagos lenni legelkeseredettebb ellenségemmel szemben is. A harcot sohasem a harc kedvéért kerestem. Tudva és akarva soha senkit igazságtalanul meg nem bántottam. Eszméket hirdetni ma, mikor az eszmék varázsa megkopott, ideális értékekért, magasabb célokért küzdeni oly időben, mikor az emberek lelke az anyaghoz tapad, — tövises pálya, hálátlan feladat. Volt idő, mikor szinte megejtett, lenyűgözött a karácsonyest békés, harmatos csendje. A mindent kiegyenlítő, varázsos, szent pax. Belefáradtam a lelket őrlő, idegsorvasztó küzdelembe. Céltalannak láttam a további harcot. Békére, nyugalomra vágytam. Máskor meg szinte égtem a harci vágytól. Pünkösdi tüzek, magasba csapó lángok gyúltak ki bennem. Harangszó csengett felém a távolból. Feltámadást, diadalt hirdető hitsvéti harang . . . És én újjongó örömmel, édes gyönyörűséggel szívtam a lelkembe ezt a mámoros, lendületes, hasonlíthatatlan szépségű muzsikát. Szépnek, értékesnek tűnt fel előttem a küzdelem, az élet. Szinte éreztem, hogyan szabadul fel minden lekötött energiám. Ilyenkor nem ismertem lehetetlenséget, nem volt előttem akadály. Izzó tűzzel vetettem bele magamat a küzdelembe s ha az életem lett volna a diadal ára, habozás nélkül odadobtam volna az életemet, hogy azok a nagy, azok a szent eszmék, melyeknek harcosává esküdtem, diadalt arassanak! Sok keserű csalódás, sok fájó kiábrándulásért. De mindenkor igyekeztem megóvni lelkem egyensfilyát. Hanem most, amikor búcsúznom kellene, úgy érzem, mintha megbomlott volna ez az egyensúly. Itt hagyok valamit. Valami olyant, ami értékes, ami becses volt bennem; aminek magam is tudtam örülni. Itt hagyom a lelkem szebbik, nemesebbik felét. Azt, amely tudott lelkesedni és gyújtani, tudott áldozni, hevülni, tudott lemondani és tudott forrón, tüzesen 1912 augusztus 18. szeretni. Szeretni az embereket, akik a szívemhez nőttek, szeretni azt a szent ügyet, amelyért hűséggel, becsülettel küzdtem és szeretni azokat, akik talán gyűlöltek, talán nem gyűlöltek, de — szemben álltak vele?n ! . . . Egy hónappal ezelőtt Máriacellben voltam. Ahogy odaléptem a kegyoltarhoz, egy bársonyos arcú, sugárzó szépségű fiatal úrileányt láttam, aki egy darabig mereven, könnyes szemmel nézte a kegyképet. Olyan volt, mint maga a megtestesült fájdalom. Egyszerre csak a szívéhez kapott, térdre roskadt és fuldokló zokogásban tört ki. Talán búcsúzott . . . Talán a legszebb álmát siratta . . . Ügy éreztem, mintha tüzes villám cikáznék végig a lelkemen. Búcsúznom kell nekem is ... El kell hagynom azokat, akiket szeretek . . . Térdre borultam én is. És — minek tagadnám ? Nem fogom szégyelni soha! — Ott, az idegen országban, sűrűn omló könnyek közt kértem a Magyarok Nagyasszonyát, áldja meg mindazokat, akik engem szerettek, áldja meg azokat is, akik gyűlöltek! Ez az én utolsó kívánságom, ez lesz az én mindennápi imádságom. Más városban is büszkén vallom magamat ezen város polgárának. Elszakadni nem tudok, de nem is akarok. Megmaradok ezen kis újság kötelékében továbbra is. És az én hűséges, szeretett felsővárosi testvéreim TÁRCA. R tanár várószobájában. — Irta: Törökné Kovács Hermin. — (Szin: egy orvostanár várószobája. Az elegáns, angol bőrfoteuil-eken asszonyok ülnek: szegények, ijedős nézésüek, fáradt, kimerült, beteg arcúak. Néha susogva váltanak félénk szavakat. Aggódó tekintetük oda-oda siklik a nagy, csukott szárnyasajtóra, amely mögül halk mormolás szűrődik át. Az egyik a nagy csend és hosszas várakozásban elszunnyad, feje előre csuklik. Mindjárt az ajtó mellett vézna, köhögős asszony ül és hallgatja a másik sárgaarcu panaszkodásait. Erősen elnyomott, egyhangú szavakat.) A másik: Nem tudok aludni; virrasztok egész éjjel. A fájdalmaim nem engednek. Borzasztó, óh Istenem, milyen borzasztó! Jártam sokfelé, megpróbáltam mindent, — hiába. Aztán szegény is vagyok. Rosszul keres az uram, a gyermekeim felém se néznek. Három fiam van, kérem. Egészségesek, munkabírók, de nem törődnek az anyjukkal. Elfelejtették, hogy mennyit kínlódtam értök. Annak a betege vagyok. Az ő betegük. (Sir.) Az egyik (sipitóan köhög, hosszan, kitartóan, hogy remeg bele a teste és vörös vérhullám festi meg az arcát. Törölgeti nedves szemeit, amint alább hagy a roham): Ez a köhögés ... oh . . . milyen szomorú a maga sorsa is . . . éppen mint az enyém . . . pedig engem szeretnek, az uram is, meg a lányom is. Ue azért én érzem, hogy csak teher vagyok. Minden beteg teher . . . A másik (szomorúan bólint): Az . . . az . . . Az egyik: Azután az a nyomás... mindig a mellemen van. Fojtogat, kinoz. Éjjel, ha ők alusznak, betömöm a számat, hogy ne verje fel a köhögésem . . . mert mindig köhögök. És az ugy fáj. Néha azt hiszem: mindjárt kiszakad a lelkem. Ilyenkor imádkozom, hogy legyen már vége . . . A másik: Mégis orvoshoz jön, csak ugy, mint én . . . Az egyik: Az uram, meg a lányom . . . ők akarják. (Megcsillan szeme.) Szeretnek, mondtam, hogy szeretnek. Mind a ketten gyárban dolgoznak, keresnek is, aztán ide küldenek. A tanár ur nagyon okos, nagyon jó. Amióta ide járok, igaz, ritkán jöhetek, mert pénz, sok pénz kell hozzá, de azóta könnyebben viselem a nyomorúságomat. A másik: Én is. Nagy tudománya van. (Elhallgatnak. Csendesen, merően néznek maguk elé. Közben megnyilik a szárnyas-ajtó, pillanatra látható lesz a tanár alakja, de sietve csukódik be az ajtó ismét, amint egy segélykeresőt bebocsát.) Az egyik (sóhajt): Sokáig kell várni. (A másik szótlanul bólint. Hallgatnak. A nagy csendbe éles rianással vág a csengetyüszó. Felrezzen az alvó is és mind az ajtót nézik. Csakugyan, uj betegek jönnek. Két gyászruhába öltözött úriasszony. Az egyik

? kicsit idősebb, büszke fejű, beesett szemű, a. másik leány, fiatal, vézna és sápadt, csak a haja, tömött, dus fonatu, aranyszőke haja csillog ki szinte izzó villanással a fekete kalapja alól. Végignéznek egy futó pillantással a várakozókon, azután egyenesen az ablak felé mennek, mely előtt, kis pálmát tartó asztalka mellett, két üres foteuil áll. Az aszszony megigazgatja íátyolát és ugy ül le, mintha trónust foglalna el. A többiek nézik őket tolakodó, kíváncsi tekintetekkel, de amint az asszony kemény, gőgös pillantása végig villan fölöttük, elfordulnak.) A leány (megkönnyebbült sóhajjal): Várnunk kell. Sokáig kell még várnunk. Az asszony: Elég baj. Töméntelen doldom lenne és nem jöhetek be mindennap. Leány: Az igaz. Nekem is a szabómhoz kell mennem.