Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-08-18 / 34. szám

1912 augusztus 18. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. Térésére egyelőre megtartom a Felsővárosi Kat. Kör elnökségét is. Személyesen nem búcsúzom most senkitől. Nem akarom, hogv akik erősnek, határozottnak ismertek a legválságosabb körülmények közt is, gyengének lássanak most, mikor búcsúznom kellene ... Az ünnepek korlátozása. Egy éve mult juliusban, hogy X. Pius pápa kiadta nevezetes rendeletét (motu prop- rio), mellyel az ünnepek számát az egész világon egyöntetű módon korlátozza. E rendelet nagy feltűnést keltett a katolikus világban; akik jól a dolog mélyére tekintettek, mindjárt készséggel üdvözölték e rendelkezést, mint az egyháznak szociális jelentőségű modern intézkedését. Természetesen sokan rossz szemmel nézték e váratlan ujjitást; mig a hivek körében a vallásos kegyelet emelte fel inkább szavát az ünnepek korlátozása ellen. Ismeretes, hogy a magyar püspöki kaikérvényt intézett Rómába, hogy az ünnepek továbbra is a régi számban maradhassanak; mert, — minta memorandum megokolta,— Magyarország inkább agrár, mint ipari és kereskedő állam, már pedig a pápa is nyíltan kijelenti rendelkezésében, hogy főleg az ipar és kereskedelem előnyeit tartja szem előtt, nehogy a hivek az ünnepek nagy száma miatt akár anyagi, akár pedig — vallási kötelességeik elhanyagolása miatt — lelki károkat szenvedjenek. Ma, amikor már tudjuk a római szentszék ellenkező döntését és az ügy teljes befejezést nyert, csak a legnagyobb megnyugvással üdvözölhetjük e nagy jelentőségű intézkedést és azzal a tudattal, hogy az egyház ismét egy modern szociális ténykedéssel mutatta be a meglepődött katolikus világnak az égető társadalmi kérdések megoldására való hivatottságát és rátermettségét. Mert valóban óriási horderó't képvisel azaz intézkedés, mellyel az egyház a híveknek miliőit felmenti az. ünnepek megszentelését parancsoló súlyos lelkiismeretbeli kötelezettség alól csak azért, mert a változott gazdasági életviszonyok sok munkaerőt és sok munkaidőt követelnek különösen ipari és kereskedelmi téren. Aki vallása parancsaival eddig nem sokat törődött, az természetesen nem képes kellően mérlegelni ez uj intézkedés fontosságát; nincs is rá szüksége. De annál inhább értékelik azok, akik anyagi érdekeik mellett lelki és erkölcsi érdekeiket is ápolják. Az Egyház mindig szívesen módosította egyetemes szabályait a változott korok és viszonyok szerint, mindig készséggel adott kivételes engedményeket; régi törvények helyett ujakat alkot, de csak akkor, ha azt az érett meggyőződés diktálja. Az elsőrangú ünnepeket kezdettől fogva ülte az egyház, melyekhez később a hivek vallásos áhítatából és felsőbb szentesítésből kifolyólag más és más ünnepek járultak, úgy hogy már a 18. század második felében szükségesnek látta az egyház több ünnep eltörlését, vagyis helyesebben szólva, az ünnepek számának korlátozását. Mert tulajdonképen nem ünnepeltörlésekről van szó --- Gyertyaszentelő, vagy Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe — hogy példát említsek, — ezután is megmarad, csak részben némely ünnepnek vasárnapra való áthelyezéséről, részben pedig ama súlyosan kötelező parancs megszűnéséről, mely a szóban levő ünnepeken eddig a mise hallgatást és a szolgai munkától való tartózkodást előírta. Amerikában vagy pl. Franciaországban eddig is a legtöbb ünnepet vasárnapra áthelyezve ülték meg a hivek, nehogy az ünnepek megülésébó'l származó hétköznapi munkaszünet miatt az ipari és kereskedelemi üzemek hiányokat szenvedjenek. Ez tehát a pápai rendelkezés egyik legfontosabb szociális jelentősége, melyet a külföldi katolikus hivek bizonyára jobban tudnak értékelni, mint mi magyar katolikusok, akiknek ipara és kereskedelme még nem oly fejlett mint a külföldé. Pedig ha meggondoljuk, hogy pl. karácsony, gyertyaszentelő, gyümölcsoltó és kisasszony ünnepe ha hétfőre esett eddig hármas, illetve kettős ünnepet kellett ülnünk. Az egyháznak legfőbb hivatása ugyan mindig a lélek szükségleteinek kielégítése, de amikor a megélhetési viszonyokkal mindinkább küzdő embernek esetleg anyagi kárára van a hármas vagy kettős ünnep általában a gyakori ünnep, nagyon könnyen belátjuk, hogy az egyház intézkedése milyen bölcs és praktikus. És az egyház ezen nagyszabású modern intézkedésével épen azon az óriási ipari és kereskedő munkástáboron segített, mely lelkivágyait csak vasárnap tudja kielégíteni, mivel ünnepen nem részesülhet a testi pihenés és lelki felemelkedettség áldásaiban, mert neki nem az ünnepi harangszót, hanem a gyárkémény hangját és a munka vezető rideg parancsát kell követni. Mindenesetre érthető főleg a magyar katolikus hivek sajnálkozása és megilletődése az ünnepek számának korlátozása miatt, mert hiszen eddigi ünnepeink minden melegségükkel egészen a lelkünk mélyén feküdtek, de másrészt meg kell gondolnunk, hogy eddig is hány derék magyar katolikus munkásnak támadhattak lelkiismereti aggályai az ünnepek megülése és az anyagi kötelesség sürgető parancsszava miatt. Azt a körülményt ugyanis, hogy hazánkban — különösen a gyári és ipari munkások egy része — a mindent felforgató izgatók félrevezetése folytán a vallástól elfordult és zilált erkölcsi Az asszony: Egész bátran lemondhatsz erről az útról. Haszna úgyse lesz. Mindig mondtam: ne adj Horvátnak munkát. Ez az ember csak ront, örökösen és mindent ront. Leány: Nem sokat ér, az igaz. De szegény és öt gyereke van. Az asszony. Ez nem ok arra, hogy madárijesztővé tedd magadat. Leány (szomorú mosollyal): Mindegy az. Az asszony. Micsoda beszéd? Nem vagy te leány és fiatal ? Mikor kívánsz tetszeni, ha most nem ? Leány. Én nem akarok tetszeni. Az asszony. Ez a makacsság sokat ártott már neked. Leány (nyugodtan): Lehet, de nem tudom leszokni. (Csend. Az asszony rászoritja kezét a homlokára.) Leány (gyöngéden): Fájdalmaid vannak? Az asszony (halkan): Rosszul aludtam és ez mindig tönkretesz. Egy kutya vonított az ablakom alatt egész éjjel. Szörnyű volt és olyan félelmes. Meggyújtottam a gyertyát, mégis rémeket láttam. Valami nehéz előérzet vagy inkább sejtelem feküdt a szivemre. Vártam minden pillanatban, hogy valami iszonyú fog történni, valami rettenetes, ami tébolyt ültet a fejembe. Csak feküdtem mozdulatlanul, tágranyitott szemekkel az ágyamban és néztem, folyton néztem azt a képet, — tudod, ott szemben az ágyammal. Azt a félelmetes képet, melyet mindig ki akarok dobni, — de nem tudok. Valami leköti az akaratomat, a kezemet. En nekem csak néznem kell, hosszú, álmatlan éjszakákon, amikor kutya vonit az ablakom alatt és valahol talán kuvik huhog. Nézem, egyre nézem és néha iszonyú félelem vág az ereimbe. Remegek verítéket gyöngyöző homlokkal, lesem eltikkadt lélegzettel, hogy mikor lép ki a vászonból az az aszszonygyilkoló fekete alak. Amelynek nem látom az arcát, amely belerejti fejét titokzatos, mély sötétségbe. De amelyről mégis tudom, hogy lihegő boszusággal eltelt, irgalmat nem ismerő szenvedélyektől sápadt. Ilyenkor nagyon félek és álom nem jön szemeimre. Csak amikor csend lesz; elpihen a kutya és sápadt hajnali fény dereng be az ablakon. Leány (sápadtan): Iszonyú! Miért nem kergettetted el a kutyát? Az asszony (riadt tekintettel): Nem lehet. Próbáltuk, hiába. Nem lehet ráakadni, de a hangja ... a rettenetes hangja messziről is üldöz. A fejembe és a szivembe vág. Tépi, szaggatja. Leány (csendesen): A tanár ur . . . a tanár ur segíteni fog rajtad. Az asszony. Talán . . . (Hallgatnak. A többiek is csendben ülnek, akik közül néha egy-egy eltűnik a pillanatra megnyíló, titokzatos ajtó mögött. A vézna, köhögó's asszony csak egy-egy ijedező tekintetet vet maga körül. Szomszédját már elnyelte a tanár szobája. A leány közelebb húzódik társához.) Leány. Nem kellene arra gondolnod. Sok minden van, ami érdekelhet. (Némi zavarral.) Például a Holtay . . . Az asszony (türelmetlenül): Holtay ? Mi közöm ahhoz az emberhez — és mi közöd neked ahhoz az emberhez ? Leány (halkan, lesütött szemekkel): Semmi. Persze, hogy semmi. Csak ugy jön, hogy elmondjam. A menyasszonyáról, meg amit nekem beszélt . . . Az asszony (ingerülten): Ostoba vagy, ha szóba állasz vele. Leány. Hát mit tegyek? Odajött apához valami ügyben és akkor sorra elmondott mindent. Hogy a menyasszonya nagyon szép, eszes, müveit, izlése kifinomodott, hogy jószivü, de kicsit büszke és válógatos. Hogy reméli: jóbarátságban leszek vele, mert lelkivilágunk csodálatosan összhangzó. Beszélt az