Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-08-18 / 34. szám

VII. évfolyam. Pápa, 1912. augusztus 18. 34. szám. PÁPA ÉS DÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár; Egész évre 10, fél évre 5, negyed évre 2.50 K. Egyes szám ára 24 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. A Kiadótulajdonos: Pápai Katolikus Kör. Felelős szerkesztő: Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Deák Ferenc-u. 1. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési-i és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint StlSfcn Ernő könyvnyomdája. Szent István napján. Nemzeti életünk minden vörösbetüs napja meleg, sőt izzó hangulatu. Tem­peramentumos nemzet vagyunk. Gyú­lékony lelkünkből időközönként ki-kitör a lelkesedés tüze. Igaz, hogy ezek a kitörések nem erőmegvillanások, még kevésbbé eredményes nekilendülések. Nem. Ezek igen közönséges görögtüzek, legjobb esetban szalmalángok. Van azonban egy ünnepünk, ame­lyet hideg, előkelő eleganciával, angolos flegmával csinálunk végig. Szent István napját értem. Van ezen is fény, pompa, ragyogás, aranysujtásos menték, csak a szív, a lélek nem tud arról, hogy ün­nepelünk. Igen, mert ez az ünnep nem a lelkünkből kívánkozik ki, hiszen mi azzal a korral, de különösen annak leg­nagyobb alakjával, Szent Istvánnal semmi­féle szellemi közösségben sem vagyunk. Csak így hozza ezt magával az illem s a — törvénykönyv. Oly keservesen tudunk mi panasz­kodni nemzeti életünk hervadásáról. Föl­jajdulunk, mikor itt is, ott is künt egy­egy újabb seb, föltűnik a bomlás egy­egy újabb szimptómája. Az élet szeiz­mográfja, a sajtó, minduntalan vesze­delmes hullámzást, egy-egy végzetessé válható elcsuszamlást jelez az alsó réte­gekben. Csütörtököt mondott politikánk, amelynek ügyességében, célra vezetősé­gében föltétlenül bíztunk. Úgy számí­tottunk, hogy magunkra nézve kasszá­lunk mindenféle korlátot — erkölcs, vallás, munka — s az ezekben rejlő nyers erővel lekötjük az alsóbb rétegeket. Nem gondoltuk, hogy az a bomlás, a melyben mi kéjelegtünk, tovább terjed­het lefelé, inficiálhatja s így alááshatja, aláaknázhatja egész nemzeti létünket. Megroppant gerinccel, veszniinduló középosztállyal, hermetice elzárkózó arisztokraciával, elanyagiasodott, lehetet­len, immorális irányba terelt néposztállyal ábrándozunk mi egy másik ezredévről. Pedig hogy tolakodik elénk a tör­ténelem, hogy kijózanitson. Hányszor súgja fülünkbe a jelen, hogy nemcsak száz évvel ezelőtt volt igaz, ma is áll, hogy erős erkölcsi alap nélkül »Róma ledől s rabigába görnyed.« Mikor az atheizmus, a materializmus levegő után kapkod, mikor világos fejek, tanúit, igazán művelt lelkek mind sűrűbben látják meg az Istent, még pedig nem a morális szükség, hanem a csupasz, száraz, objektív igazság szemüvegén ke­resztül, akkor rúgjuk ki mi magunk alól a Szent István nyújtotta alapot. Amig a Szent István-napi ünnnep nem a szívek kivirágzása lesz, amig az ő szelleme csak visszajáró lélek lesz, addig borús lesz a magyar ég, addig tovább terjed a bomlás s mi biztos lép­tekkel megyünk a nagy sír felé. Y B ú e s u. Irta: Béri Zsigmond. Nehéz szívvel jöttem ide hét évvel ezelőtt . . . Most oda megyek, ahonnan ide helyeztek. Nehéz volt ide jönnöm, de nehezebb, még fájdalmasabb vissza­mennem ! Sohasem hittem, hogy igy meg­szeressem ezt a várost. Fiatal voltam, nem egészen huszonöt éves, mikor ide kerültem. Örültem a fiatalságnak, örültem az életnek. A lelkem tele volt dalos ál­mokkal, bizalommal, tűzzel, szeretettel, tiszta, szeplőtlen, hófehér idealizmussal. Új, szokatlan, az én lelkivilágomhoz képest merőben idegen viszonyok közé jutottam. Egy felekezeti gyűlölségtől égő, széttagolt társadalmat találtam, ahol szüntelenül tűzhányók fölött jár az em­ber. Ahol a lelkekre nehezedő ideges feszültségben sohasem lehet tudni, mi­kor pattanik ki az a tüzes, veszedelmes szikra, amelytől elhamvad minden érték, romba dől évtizedek fáradságos, verej­tékes munkája, a jobbérzésüek nehezen felépített, büszke alkotása. Mert alkotni csak a szeretet tud. A gyűlölet rombol. A rombolást sohasem szerettem. Az alkotáshoz meg nem éreztem ma­gamban sem elég erőt, sem hivatott­ságot. Amig a felekezeti viszálykodás csak apró személyi torzsalkodásra szorítko­zott, tétlen szemlélője voltam ez ese­ményeknek. De amikor már nagy, elvi kérdések merültek fel, úgy éreztem, hogy ebben a harcban becsületbeli kö­telessége résztvenni minden önérzetes, öntudatos katolikusnak. De hogyan ? Néma gyereknek az édesanyja se érti a szavát. Szükség volt valamire, aminek se­gítségével hangot adhatunk vágyainknak, szárnyakat kölcsönözhetünk törekvése­inknek. Szószólóra volt szükségünk, aki büszkén, önérzetesen hirdeti a mi nagy, szent igazságainkat! így született meg a »Pápa és Vi­déke«. Első sorban a megtámadott kato­licizmus védelmét tüztük ki célul. De mindjárt a lap megalapításakor kimondottuk, hogy más vallásuakat val­lásuk miatt nem támadunk. Nem a za­varosban akarunk halászni, hanem a város békéjét akarjuk biztosítani. Ez pe­dig csak úgy lehetséges, ha a katoli­cizmus minden téren visszakapja az őt megillető jogokat. Ha a város abszolút többségét alkotó katolicizmus mindenütt, tehát a városházán is érvényesítheti a maga nagy erejét. Nem a többi fele­kezet rovására, hanem az osztó igazság szellemében! De ehhez erös táborra van szük­ség. Ha mindenki külön uton halad, ha mindenki vezér akar lenni, ha senki sem ismer pártfegyelmet, hiábavaló, meddő lesz a mi küzdelmünk. Csak

Next

/
Thumbnails
Contents