Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-01-21 / 4. szám

1912 január 14. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. sem jut eszébe senkinek sem őket hazafiatIfln, nemzetellenes cselekedettel vádolni. Tetteiket' megértjük koruknak, világfelfogásukriak szellemébői. De amit meg tudunk érteni honfitársainkban, ki kívánhatná, hogy azt megértsük az idegenekben is!? Nem ért-e fel a pogány emlékekkel népünk megszelídítése, helybenlakásra, földművelésre, iparra, kereskedelemre megtanítása, az úgynevezett nemzeti misszió, — hogy ne is szóljak isteni küldetésükről —?! Le lehet-e kicsinyleni azt a munkát, amely nélkül se emlékek, sem a magyar nép nem maradt volna fenn: hogy t. i. míg egyrészt megmentették a nép vérét a pusztitó, rabló hadiáratoktól, másrészt belekapcsolva a keresztény Nyugat kulturájába, megszerezték számára a nyugati népek szimpátiáját. Nem pusztultak-e el ezek nélkül a hunnok, avarok, vagy a népvándorlás más hatalmas népei emlékeikkel, költészetükkel együtt?! Azon, hogy a dologhoz nem értő úriemberek így beszélnek, nem csodálkozom, ílis/.en mindenki nem érthet mindenhez. Aztán meg madivat nem is félvállról, hanem umek tről beszélni mindarról, ami katholikus. S a divat ragadós. De azon már megbotránkozom, hogy akadnak emberek, kik a tudomány szen nevében kipécéznek, gyalázat tárgyaiul állítanak oda áldozatos lelkeket. Azokat, kik hazájuk rendezett viszonyait elhagyva egy összerótt fakereszttel kezükben, nagy isteni és emberi szeretettel szivükben elmentek félvad népek közé, hogy félelmet, fáradságot nem ismerő, veritékes munkájukkal, vérük hullásával megnyerjék a krisztusi kultúrának. E rágalomhoz kell — nem hálátlanság, több, lelketlenség, vandalizmus. x. Felolvasó-estélyek. I. A Kath. Kör Zichy-emlékünnepe. (*) Kegyeletes gyászünnepséggel adózott a Kath. Kör a mult vasárnap elhunyt nngy vezérünk, gr. Zichy Nándor tárnokmester emlékének. A Prog- ramm rövid volt, de mindvégig művészies színvonalú, bensőséges, emelkedett hangulatú. Szelényi József prológusával kezdődött meg az esté'y. Hatalmas költői alkotás. Méltó a nagy vezérhez s mé'tó városunk legelső poétájához. Hosszú, mégsem fárasztó, mert mindvégig művészi. Megkapóan szép részletei tömör egésszé forrnak össze. Az eszmékben gazdag, költői lendületű prologus előadására városunk csalogánya, loth Anna vállalkozott. Szereplése elé érthető kíváncsisággal néztünk, hiszen mint szavaló-művészt most hallottuk első ízben. Fekete gyászruhában lépett az emelvényre s hangjának kitűnő színezésével, őszinte melegségével, elegáns, találó gesztusaival, tiszta, érthető kiejtésével mindvégig lebilincselte a közönséget. Kelemen Krizosztom, a helybeli bencés főgimnázium kiváló képzettségű, rokonszenves fiatal tanára volt az ünnepi szónok. Költői szárnyalású beszédben fejtegette a nagy halott tartalmas, gazdag, szép életét. A le ki é'etet élő emberek finom megértésével rajzolta meg a katholicizmus ősz zászlótartójának harmonikus, hatalmas lelkét, mélységes hitét, vaskövetkezetességét, hajthatatlan jellemét, nemes, mély érzésű szivét. A beszéd nemcsak művészi szerkezetével kapta meg a hallgatóság lelkét, hanem gyönyörű stílusával is. xAzzal a szines, e'őkelő, merész fordui latokban, megkapó hason atokban gazdag, költői s/.épségü nyelvvel, mely újszerű, mégis magyaros zamatú. Lányi Ernő hangulatos, m< gindító melódiákban gazdag zeneszerzeménye, »Hunnia gyásza« volt a műsor következő pontja. A vonósnégyes-társaság időközben megerősödött; tagjai sorába be'épett Boksay Endre, a kath. főgimnázium rajztanára. Magas művészi színvonalon á'ló előadásuk viharos tapsokat váltott ki a közönségből. Abt Ferenc Vinetáját énekelte még el a kath. főgimnázium énekkara a szokott precizitással s ezzel véget is ért a kegyeletes ünnepség, mely egy órára ismét a bencés gimnázium tornatermébe varázsolta városunk elit kath. társadalmának szine-javát. II. Ismeretterjesztő előadás a Felsővárosi Kath. Körben. A Felsővárosi Kath. Körben szerdán este ismeretterjesztő e'őadás volt, melyen a köri tagok oly nagy számban jelentek meg, hogy jó részük a folyosóra szorult. Blázovich Jákó bencés főgimn. tanár 34 kitűnően sikerült vetített képben mutatta be Palesztinát, az Ür Jézus szülőfö'djét. Az egyes képekhez Béri Zsigmond elnök fűzött magyarázatokat, Keresztes Róza, a kör egyik oszlopos tagjának, Keresztes boldogtalan leányát. És Krisztina kezdte már magát kiismerni. Először botorkálva in. dult neki az éjszakának, majd határozottabban ment utcahosszat s a végén már elfeledte, hogy éjszaka van, egyenesen rátalált édes atyja zöldereszes házára. Az emeleti ablakokból nem sugárzott i fény. Bizonyosan alszik, gondolta magában. : Hanem azért mégis megverte a kaput. Verteverte, míg az ökle bele nem. fáradt s lám, meghallani még sem hallotta meg senki. 1 Azaz egy arra menő árny télhangon azt j súgta a fülébe: — Azon a kapun hiszen kár veszekedni, úgysem lakik a házban senki. — Senki? — csodálkozott Krisztina.— i Hát Véber Dániel senki se volna? — Az másutt lakik most már — volt a válasz — lenn a bástyák valamelyik börtönében. ••— Krisztina forogni érezte maga körül a világot. — Hogyan! Hát apám is? — kiáltott í föl mérhetlen keserűséggel s nekidült a kapufélfának. Sírni kezdett, keservesen sírni. A szellő is segített neki, úgy zizegett, zokogott, mintha csak versenyre akarna kelni a boldogtalan özvegygyei. S amellett metsző hideg szállott alá a Kárpátok felől, mely előbb magához térítette a boldogtalan özvegyet a szellő bánatos dallamánál. Krisztina végigsimított fürtös haján s találomra megindult. Majd csak beeresztik valahol. Van neki barátja, barátnője Eperjesen elegendő: hónapszám kitartják, nem hogy egyetlen éjjelre be ne fogadják. Hanem hát csalódott. Nem az emberekben, az időben csalódott csak. Nem tartották hónapokig, legtöbb helyen be sum eresztették s ahol már megnyilott a kapu előtte, mikor megismerték, hirtelen kituszkolták megint rajta. De ki is merné a kivégzett özvegyét befogadni házába, mikor Eperjesen Caraffa az úr? Sajnálni sajnálták, de hát kinek-kinek a maga bőre az első. Pedig akkoriban sok ártatlanét kicserzették. Dehogy kell nekik Medveczky Sámuel özvegye, dehogy közösködnek nyilván egy felségáruló feleségével. A boldogtalan Krisztina pedig ment házról-házra. Ereje fogyott, bátorsága lankadt, reménye halványult, mint a hajnali csillag halványul, mikor a reggel a keleti égbolton meghasad. Mindenütt volt már, csak még egy ismerős ház volt hátra. De nem, abba a házba be nem kocogat, abba be nem teszi a lábát, ha ott kell is vesznie az utca közepén. Ő fél attól az embertől. Gonosz előérzet gyötri, mikor rágondol . . . Nem, nem, ő sógorára, Medveczky Mátyásra rá nem szorul. S épen hogy kétségbeesése a tetőpontot érte el, valaki kéznél fogja s szeretetteljesen súgja fülébe; — Szánlak, boldogtalan özvegy. Jer ! velem, én gondodat viselem. Medveczky Sámuelnénak nem volt már I J akarata. Nem kereste már kicsoda, micsoda : beszél hozzá, mikor amaz vezetni kezdte, ő ! ingó-bingó léptekkel követte. Ideje volt, hogy meleg szobába értek, mert különben az utcán roskadt volna össze. Benn az ágyra dőlt és félrebeszélni kezdett. Soká volt beteg. Mikor lábbadozni kezdett, az udvaron a jázmin is nyilott már, az orgona rneg rég elvirágzott. Talán úgyis jó volt az így, legalább nem kellett átélnie május kilencedikét. Akkor hullott el édesapja feje a hóhér bárdja alatt. így álomnak tünt föl az egész, borzasztó, réines álomnak, melyből a fölébredés, ha keserű is, mégis mintha megnyugtatná a sokat szenvedett kebelt. Kis fia volt egyedüli vigasztalása, boldogsága. Azt becézte, azzal játszott naphoszszat. A világ nem érdekelte, meghalt az emberek számára. Csak az az egy nem fért a fejébe, ha mindenki eltaszította, miért viseli gondját az az egyszerű, mondhatni szegény ember, ki őt az utcáról íölszedte. Rokonai megtagadták, ismerősei, barátai tudni sem akarnak róla s Iám, az az idegen, kinek talán magának is kell a betevő falat, az annyi szeretettel osztja meg vele mindennapi kenyerét. Igazán különös! az az egyszerű ember,