Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-01-21 / 4. szám

f 2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 január 21. Gyulának kis leánya, egy víg monológot adott elő oly ötletesen és oly kedves humorral, hogy állandó derültségben tartotta a közönséget. Szépen átgondolt, meglepően ügyes játékát zúgó taps kísérte. HÍREKA Katii. Kör hangversenye. A Katholikus Kör febr. 1-én tartandó, tánccal egybekötött művészestélye az idén is bizonyára a leglátogatottabb és legkedélyesebb mulatsága lesz a farsangnak. A műsor dús és változatos s oly élvezetet nyújt Pápa város műértő közönségének, hogy ilyenben még sokkal nagyobb városoknak is igen ritkán nyilik alkalmuk gyönyörködni. Hogy a művészek és műkedvelők mekkora gárdája fog fellépni, arról beszéljen az ide iktatott műsor. 1. Prológ, irta: Szelényi József. Szavalja: a költő leánya, Terike. 2. Balatoni dalok, Gaál Ferenctől. Énekli: a 30 tagu vegyeskar. 3. Vígjáték. Előadják: Deli Berta, Resch Margit, Moravecz Lajos, Wohlmuth Lajos. 4. Concert — Allegro (h-mollj dr. Várkonyi Bélától. Zongorán előadja: a szerző. 5. Három dal dr. Várkonyi Bélától, a) Örök sugár (Harsányi Kálmán), b) Azt mondják, hogy nem szeretsz már (Harsányi Kálmán), c) Fájdalom és a dal (Szelényi József), énekli: Várkonyi Flóris, a m. kir. opera énekművésze. 6. Dalok. Énekli: Tóth Annuska, zongorán kiséri: Gáthy Lenke. 7. a) Haydn: Largo, b) Abt: Áhítat. Vonósötös. Előadják: Egresits János, Gaál Ferenc, S^entgyörgyi Sándor, Holler Konrád, Boksay Endre. 8. a) Oly csendes itt minden kürülöttem, Jäger Ottótól, b) Carmen operából, Habaneira, Bizétől. Énekli: Vasquez grófnő tanítványa Keömley Bianka, zongorán és csellón kisérik budapesti zeneművészek. 9. Dalok. Előadja: Árvay Géza cimbalomművész (Győr). 10. Dal. Énekli: a vegyes énekkar. A műsor este 8—10-ig tart, azután rázendít Füredi Kálmán zenekara és járja a tánc úgy, mint tavai ilyenkor kivilágos kivirradtig. — A jobboldali jegyek Hajnóczky Árpád, a baloldaliak Wajdits Károly uraknál válthatók, ülőhelyek 2—5, állóhelyek 1 koronáért. — Aki ! eljön, jól mulat. — Az Ipartestület gyásza. Mult vasárnap d. e. 'Ál2 óra tájban nagy csoportosulás támadt a Fő-utcán. Városunk ipatosai gyülekeztek nagy számban, hogy utolsó útjára elkísérjék az Ipartestület érdemes jegyzőjét, Nagy Károlyt. Nemsokára megérkezett a gyászkocsi, föltették rá a koporsót s a menet impozáns tömeggé szaporodva megindult ki a Kálváriára ... Hirtelen halála tragikus befejezése volt egy érdemes életnek, a gyászba borult családra pedig úgy hatott, mint a derült égből lesújtó villámcsapás Szombaton d. u. még jókedvűen beszélgetett, este, vacsora közben, kínzó főfájásról panaszkodott. Két orvos is megkísértett rmndent, hogy megmentse. Hasztalan. Éjjel 2 órakor meghalt. Agyszélhüdés ölte meg. Vele városunk iparosságának egyik legderekabb, munkás, szorgalmas tagja szállt a sirba. Aránylag fiatalon, hiszen mindössze 53 évet élt. Tizennyolc évig volt az Ipartestület jegyzője s mint a gyászjelentés kegyelettel említi, »jó szivével párosult munkaszeretetével mindig azon volt, hogy nehéz hivatását és jogkörét mindenki megelégedésére és megnyugvására töltse be, ami teljesen sikerült is.« Hogy mennyire szerették és tisztelték, az hétfői temetésén tünt ki leginkább. Valóságos emberáradat jelent meg a társadalom minden osztályából, hogy az elköltözött, érdemes halott iránt lerój ja a hála, kegyelet és szeretet adóját. Nemes lelkének adjon az Úr örök ; nyugodalmat, mélyen lesújtott családjának pedig enyhülést, vigasztalást! — A Felsővárosi Kath. Körben I ma este 6 órakor szavalatokkal egybekötött felolvasó-estély lesz. Előadó: Süle Gábor. Szerdán este 7 órakor vetített-képes, ismeretterjesztő előadást rendez a kör. Képvetítő Blazovich Jákó, bencés főgimn.tanár, előadó Béri Zsigmond. — A Kath. Legényegylet zavari: Czigány Gyula diszelnöksége mellett ma este rendezi kotillon-jelvényes táncmulatságát a Grift nagytermében. Újólag is felhívjuk rá t. olvasóink figyelmét.. — A Kath. Népszövetség- ma délután fél 4 órakor nagyszabású értekezletet tart a belvárosi elemi fiúiskolában. Tekintve, hogy ! az értekezletnek fontos tárgyai lesznek, tö| meges megjelenést kér a vezetőség. ahányszor Medveczkyné e dolgot előtte szóvá tette, mindig titokzatosan mosolygott. Krisztina tudta, hogy az a mosoly rejt valamit, azért újból és újból ostromolta jótevőjét, mig végre négyszem között elárulta, hogy az özvegy voltaképen nem is ő neki tartozik köszönettel, mert hiszen ő maga csak eszköz egy másik kezében. Medveczkynének van valakije, kinek szívén fekszik az ő jóléte, az fizet utána, az gondoskodik mindenről . . . — És ki az — egyenesedett ki Krisztina, mintha régi büszkeségéből valami megint szivébe költözött volna. — Nevét tilos megmondanom — volt a válasz. S akárhányszor firtatta gondviselőjét, többet az utolsó feleletnél nem tudott kicsikarni belőle. A véletlen lebbentette föl a fátyolt. Krisztina ismeretlen gondviselője fekete ruhát küldött a bánatos özvegynek. Nehéz selyemből volt a kelméje, színarannyal áttörve lebegő fátyola, igazi fejedelmi ajándék. De minden selyemnél, aranynál többet nyomott a gyöngéd figyelem, mely szinte fölhívta a szép asszonyt arra, hogy csak gyászolja meg a vérpadon kimúlt nagy vértanút, mert hiszen ha senki, az megérdemli, hogy felesége meggyászolja. És abban a ruhában Krisztina megtalálta a szabó számláját, mely Medveczky Mátyás, Eperjes városi nemes tanácsos részére volt kiállítva. Hogyan, hogy sem, azt a számlát bennfelejtették a fejedelmi ruhában. Az özvegy nem tudta, hányadán van. Hogyan? Hát lehetséges az? — volt első kérdése, hogy a pillanatnyi ijedelméből fölocsúdott. Lehetséges ez, hogy az az ember, kit ő kikosarazott s azzal a kosárral talán vérig sértett, kinek azért talán legtöbb oka lett volna megaláztatásának örülni, hogy épen az az ember könyörül meg rajta, az emeli föl a porból s terieszti ki föléje s gyermeke fölé védő karjait? S vájjon miért teszi ? Önzésből, vagy pusztán csak rokoni szeretetből ? De vájjon mit várhatna egy elhagyatott, szegény nőtől ? S azután az önzés nem keresi a névtelenség homályát, az önérdek hangosan trombitálja városszerte, ha valami jót cselekszik és az ő sógora?... Krisztina megszégyenülten állott. Ő félt attól az embertől. Nem volt oka rá, de előérzete mindig azt súgta neki, óvakodjék tőle, mert az az ő közös ellenségük s lám, mennyire nem volt igaza, hogy félreismerte őt! Medveczky Mátyás legyőzte sógornőjét! Legyőzte, hanem a büszke asszony azért még mindig nem adta meg magát. Krisztina még várt. Tetette, mintha még mindig nem tudná, kinek tartozik köszönettel az elvett sok jókért. Várt egy hónapig, várt fertályévet, egész esztendőt; tudni auarta, vájjon Medveczky Mátyás nem fog-e jelentkezni magától ? Pedig megtehette volna. Ha Caraffától való féltében titkolta nemes eljárását, az ok már megszűnt: a vértörvény-' ! szék már régen beszüntette működését,

1 f megsokallotta maga a római császár s CaI o o | raffát visszahívta. És ha Medveczky Mátyás : annak dacára titkolódzott, csak azért tehette, mert nem akart köszönetet a szép özvegytől elfogadni. Krisztina azonban tudta, mi a kötelessége. Először vette magára azt a gyönyörű fekete ruhát; olyan volt benne, mint egy gyászoló királynő. Szép arcáról ha a bánat le is tarolta az ifjúság üde rózsáit, az az arc azért még mindig megmaradt bájolónak. A lányos anyából szépségének öntudatában levő nemes nő vált, ki ha nem is akar játszani a szivekkel, azért lebilincsel, hódít. S az egyszer szép akart lenni. Még a tükörbe is belenézett. Medveczky Mátyás csak elbámult, mikor öccsének özvegye kopogtatott be hozzá. Elbámult megjelenésén, mikor pedig a szép özvegy térdre borult előtte s kezét megragadva, csókot szorított rá, akkor teljesen elvesztette lélekjelenlétét. Fölemelte a gyászoló Krisztinát s szenvedélyes csókot nyomott homlokára. — Édes, kedves sógorasszonyom — volt minden, mit hamarjában rebeghetett.