Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-07-28 / 31. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 junius 16. meg hát más alapon. Fönnebb kimutattam, hogy 135 házról van szó. (.Házról beszélek, nem lakásokról, hogy a különbség ne legyen annyira feltünó'). Tekintsük irányadónak az adóalapot; ezen a cimen talán megközelíthetjük a valóságot. Az új házadótörvény szerint Pápa, mert 15 ezernél több lakosa van, a tiszta házbér-jövödelemnek 14%-át fizeti állami adóba. Hogy a tisztviseló'telep adója mekkora lesz, azt most még a pénzügyigazgatóság sem tudná pontosan megmondani, annál kevésbé tudhatom én, aki csak szenvedő leg veszek részt az adókivetőprés működésében. De hozzávetőleg megállapíthatom. A könnyebb számithatás kedvéért 30 házat veszek alapul. Mondjuk, ebből 10 házat 1000 K lakbérrel számítva, az adóalany 10X1000=10.000, tizet 600-al 10X600=6000 K, tizet pedig 400 K-val 10X400=4000 korona, tehát 10.000 + 6000 +4000=20.000 K, ennek 14%-a 2800 K állami adó. A városi pótadó is körülbelül ennyi, tehát 2800 K évi haszna marad a városnak, vagyis a befektetésnek 6%-a. Lássuk, ugyanezen alapon mennyi adót fizethet körülbelül ez a mi elhanyagolt városrészünk. Mint föntebb emiitettük, két csoportot különböztetünk meg: a közvetlenül és a közvetve érdekelteket. Az előbbi 135 ház. Ezt a 135 házat is 3 részre osztom, mint a tisztviselőtelep házait. 45 ház á 1000X45= 45000 kor; 45 ä 600=27000 kor; 45 ä 400=18000 összesen az adóalany 90000 kor; ennek 14%-a 12.600 kor, tehát ez a rész ötödfélszer többet fizet adó cimén a városnak, vagyis az egyenlőség elvénél fogva 45000x4*5= 202500 ezer koronát lehetne erre a részre költeni, ha arra 45 ezeret szavaztak meg. (Ne tessék azért megijedni, sokkal kevesebbel is megelégszünk!) Vegyük most azt, hogy a rendezés következtében nálunk is egészen más, sokkal nagyobbszabásu házak épülnek. Ennek természetes következménye a város bevételeinek nagyobbodása, ami a város elsőrangú érdeke. (A közvetve érdekeltekről nem is beszélek.) Azt talán fölösleges is említenünk, hogy* az emiitett 135 házban legalább ugyananynyi lakás is van, (többnyire kereskedők) akik szintén adóznak; hogy ki-ki menynyit, nézzenek utána az édeklődők az adókönyvben. Csak még egyet akarok különösen kiemelni. Azt, hogy a tisztviselőtelepi lakosok csak majd fizetnek pótadót, mégis előlegeztünk nekik 45 ezer koronát, mig ez az elhagyatott rész (amint az épületek rosszasága mutatja) már talán két-három emberöltő óta j érzi az adóprés gyöngébb vagy erősebb- nyomását és mégis az összes beszélőképességünket össze kell szednünk, érvet-érvre halmoznunk, hogy megértsenek bennünket és átlássák, hogy itt is kell valamit tenni. Menjünk tovább. A városi tanács 40 koronájával számítja a városmajor területének négyzetölét. Mivel pedig az egész 1701 O-ölet foglal el, 68040 K értéket képvisel a mai városmajor. Helyes gazdálkodás az, hogy 40 koronás területen kőtörmeléket, istállót, trágyát és a városban itt-ott összegyülemlő lomot tartunk ? Vájjon nem lenne-e jó helye ennek olcsóbb területen is ? Erre a célra ideálisabb helyet gondolni sem lehetne, mint a Koronaés Rozmaring-utca sarkán levő Koberaféle ház, mely 2319 •-öl területen fekszik és körülbelül 40 ezer koronáért megszerezhető lenne. Van rajta egy négyszobás és két kétszobás lakás, azonfelül pajta, istálló. Tehát a gazdaés cselédlakás már készen van. A mostani major eladása és a vétel közti különbözet 28 ezer korona lenne; ebből ki lehetne egésziteni a megveendő telken még hiányzó épületeket. Erre a célra a mostani Városmajor lebontásánál megmarandó anyag elég lenne, tehát csak a munkadíj kerülne pénzbe. A mai városmajor területén pedig maradna egy nagy üres telek, ahova például igen szépen el lehetne helyezni a színházat, köröskörül szabad területtel, esetleg parkkal, a tűzoltó őrtanyát pedig egy födél alá a színházzal. Többször mondtuk már, hogy ha sörödé, kávéház meglehet egy födél alatt a színházzal, noha nélkülök igen könnyen meg lehet tartani az előadást, akkor annál inkább megfér egy födél alatt a — No hát izé, meg ne nevess, de én azt mondom, ha neked volna valami vászoncselédféle húgod, hitemre, fura dologra szánnám el magamat. Az alispán fölnevetett s úgy folytatta: — Huncut nép vagy te, Imre, most beszélsz, mikor már az utolsót is elvitték. Könynyü rabságra kívánkozni, ha meghalt a porkoláb. Hanem úgy nézz meg engem, hogy... — No hogy ? — Hát igenis, hogy nekem különb virtusom vagyon. Mert hát igenis, azt akarom mondani . . . — Hogy? — Ne beszélj mindig közbe, még kiversz egészen a konteksztusból. Mondok, tudod, neked volna egy leányasszony húgod. — És azt vegyem el ? — Veszed a térdit, majd mindjárt bolondot mondok. Ide hallgass, gyerek. A mondó vagyok, adod, nem adod ? — Hogyan? — kiáltott föl Bús uram helyéről lölpattanva. — Csak úgy, hogy elveszem én. — Jaj lelkem és komolyan beszélsz ? — A pap se beszélhet az oltárnál komolyabban. No adod ? — Jaj, galambom, sógorom! — kiáltotta szinte magánkívül a vicispánnak nyakába borulva Bús Imre. — Aztán már hogyne adnám, mikor egyszer adom, hogy az Ég mind a két markával szórja áldásait hegyibétek. Sógor, édes sógor! Soká tartott az ölelés s mire kifejlettek egymás karjaiból, akkorra meg annyira meg volt hatva a két jóbarát, hogy alig tudtak egy-két szót kicselekedni. Hosszú időbe tellett, míg végre Bús Imre azon kezdte: — Lelkem, galambom, aranyos Józsim, mindjárt küldök lóhalálába stafétát Magasiba, gondoskodjanak illendő fogadásunkról. Mert holnap mi is ott termünk. No, ugy-e, hogy jösz velem ? Mert hát tudod, ha egyszer el akarod venni, akkor Lidivel is csak kell beszélned. Ez már a dolog rendje-módja. Az alispán vakarni kezdte kicsit a leje búbját, az ábrázatja is megnyúlott valamelyest; olyan formája volt tisztára, mely azt mondta, hogy ő azt a beszédet szivesen elengedné. Inkább traktál ő két kuruc és féltucat labanc tábornokkal, mint sem amolyan ártalmatlan fehér személyekkel. Régen kitanult már a dologból, utóvégre, szent igaz, bolondot is találna tenni. Hanem testi-lelki jóbarátja, Bús Imre megnyugtatta. — Csöppet se félj, gyerekem -— mondta neki mosolyogva s azután kicsit hunyorgatva folytatta — hiszen csak emlékezzél, mindig legények voltunk a gáton, mikor asszonyok körül settenkedtünk. A vér pedig nem válik vizzé. Azután meg Lidi áldott jó gyerek, azzal könnyebben dűlőre jutunk, mint bárkivel a világon. Mindenek fölött pedig ne feledd, hogy te vagy nemes Vas vármegyének mindenható ura, alispánja, mindenekfölött pedig te vagy a hires szentgyörgyi Horváthok lelke. No nem igaz ? — Hát'szen no . . . Mondasz valamit — akadozott Horváth, kibe Bús Imre derék szavalatja mintha megint visszaköltöztette volna az önérzetes virtust. Nem bánom, holnap rászánom a fejemet az útra, hanem igaz hitemre mondom azt is, barátom, ha Lidid csökönyösödni akarna, maga a római császárné kínálja oda nekem a leányát, akkor se házasodom többet ez árnyékvilágban. Mit mondtam, megmondtam, Pedig kár volt mondani. A jövendőmondás, úgy látszik, nem kenyere a vicispánoknak. Mert ha az volna, akkor hiszen megkergült az is, ki az anyakönyvbe olyatén jegyzéseket tett, hogy szentgyörgyi Horváth Józsefnek felesége, Forgách Kata asszony fiút hozott a világra, ki is a keresztség szentségében Zsigmond nevezetet nyert vala. Hogyan történt, hogyan sem, semmi