Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-07-07 / 28. szám

4. PÁPA ÉS VIDÉKE 1912. junius 16. orvosa, hogv a városmajor környéke valóságos melegágya minden fertőző betegségnek. Úgy tudom, ismételten is szigorú kötelességévé tette a hatóságnak, hogy az ottani elszomorító viszonyokat alaposan megjavítsa. Gyalogút és kocsiút összeolvad. Nem is lehet máskép, olyan keskeny. Ha száraz, meleg idő van, csak hagyján. Hanem ha eső vari, ne adj' Isten, hogv valakit arra vigyen a sorsa. A házak, helyesebben: viskók 2—3 méternyire az úttest alatt, a régi várárokban. Az ablakok alatt folyik a Cinca . . . Uram, Istenem! Micsoda dögletes, fertőzött levegőt kell szivniok azoknak a nyomorultaknak! Megint csak azt kérdem: lehet-e, szabad-e tűrni ilyen állapotokat a város szivében ? Ezerszer nem! Elég szomorú, hogy eddig is eltűrte a hatóság. Segíteni kelt föltétlenül! De ki segítsen ? Az Árok-utca lakosai ? Azok, akiket a nyomorúság a föld alá, a Cinca mellé kergetett? Ne tréfáljunk! Itt nem segíthet senki más, csak maga a város! Tehát a városnak kell segítenie! Ennek a szegény, senkitől sem ö J i gondozott, mindenkitől magára hagyott utcának a lakosai emberemlékezet óta épúgy megfizették a pótadót, mint a város más lakosai. Került — fordult az idő, — új városrészek keletkeztek — semmiből. Csinosodott, hellyel-közzel igazán szép is lett a város. Lüktető, eleven élet pezseg mindenütt. Csak a városmajor környéke maradt a régi. Rideg, elhagyott, piszkos. Mintha az Isten átka volna rajta... Pedig tud ez a város áldozni. Sokszor az erején felül is. Csak a minapában szavazott meg nagy összeget a tisztviselőtelepre. Pedig még nincs meg, lakosai ebben a minőségükben — még nem fizettek pótadót! Ráadásul a városon kivül van,—talán nem is a legegészségesebb helyen. Úgy tudom, hogv itt jóval kisebb áldozatról van szó. A kiadások javarésze azonnal megtérül. S ami a fő, eltűnik a város szégyenfoltja, új, pezsgő élet indulhat meg a romok fölött. Ez nem részletkérdés. Ez nem az Alsó- vagy Felsőváros ügye. Ez közügy. A józan, okos városi politika azt követeli, hogy először a már meglévő utcákat csinosítsuk, azután áldozzunk ujakra! Bizalommal nézünk a képviselőtestület döntése elé. Az Árok-utca rendezése i elsőrangú szociális feladat. Sőt. Több ennél! Becsületbeli adósság. Rövid városi képviselőségem alatt meggyőződtem arról, hogy — a szociálisták kicsi, de jól szervezett csapatát nem számítva — a képviselőtestületbqq nincsenek határozottan kialakult, elkülönített pártok, hanem a többség ad hoc, esetről-esetre toborzódik össze. Jól ismerem az Árok-utca viszonyait. Ismételten szorgalmasan utána-> o jártam mindennek, hogy, mikor napirendre tűzik ezt a kérdést, alaposan hozzá tudjak szólni. Nagyobb beszédre készültem. Sajnos, a napirendre való kitűzés — nem tudom elképzelni, miért — egyre késett. Időközben pedig megjött az én áthelyeztetésem. Nem akarok görögtüzzel visszavonulni, nem tartom helyénvalónak, hogy olyankor szólaljak fel, amikor már nem tartozom a város lakosai közé. Lemondok képviselői megbízatásomról s most már csak ez uton kérhetem szeretettel volt képviselőtársaimat, orvosolják radikálisan ennek a szegény, elhanyagolt városrésznek kiáltó sebeit! Harminc év... Hevesi Bernát jubileuma. (*) Péter-Pál-napján barátságos ebédre gyűltek össze a helybeli bencés székházban a Rend jó barátai. Ebédközben egyszerre csak váratlanul feláll dr. Teli Anasztáz, a főgimnázium népszerű igazgatója s közvetlen melegséggel, nemes szónoki lendülettel , tartalmas pohárköszöntőt mond a tanári kar szeniorára, Hevesi Bernátra, aki ma tölti be tanárkodásának harmincadik esztendejét... tökéletesen modem, finom, okos — sőt tudós, — csak semmi szerénység, Fekete ur! — és nem tudja, honnan veszik az Emiliák a finom cigarettákat, ha az urukkal szemben vesztesek lettek. Higyje el, Fekete ur, megbámulnák magát, mint az ujabb kor legnagyobb ritkaságát. Igaz, hogy csupán reám nézve fontos, dé azért mégis elmondom, hogy bizony csak nekem kell kiizzadnom rá a forintokat. Fekete (komoran): Hát akkor miért örül ? Szikora (ragyogó arccal): Hm. A dolog nagyon egyszerű. Emilia cigarettái és az én szerencsém elválaszthatatlan, mondhatnám szerves összefüggésben vannak. Nem kell bővebben magyaráznom, ugye ? (A száguldó bűvészhez): Pincér, egy kávét, világosat habbal! Fekete (ugy érzi magát, mint a teve a szaharai homokpusztán, ha érzi a számún közeledését. Nyugalmat erőszakolva, felveszi a lapot.): Olvasta a mai híreket? Rettenetes tüzkatasztrófa az oroszországi Blogojeban. Iszonyú! Az emberben meghűl a vér. Szikora (elsötétült tekintettel): Igen, nyolcvankét ember pusztult el. Olvastam. Mondtam is a íeleségemnek: Látod, akik talán örülnének a halálnak, élve maradnak. Fekete (óvatosan): Hja, az ember tehetetlen a halállal szemben. Szikora (mindig komorabb arccal): Fájdalom. Itt vagyok például én. Ha lehetne, odafeküdnék a halál lábai elé és kikönyörögném a jótékonyságát. Hát élet ez? Csupán reám lontos, de azért elmondhatom, hogy a kutyának is jobb sorsa van, mint nekem. Kérem én dolgozom reggeltől-estig, jobban akármelyik igavonó állatnál és nem tudom beszerezni háztartásom számára a legszükségesebbeket. Az én Emiliám nélkülöz, sokat nélkülöz, Fekete ur, O egy áldozat. (Lehajtja fejét). Fekete ur (kinos előérzettel): Hm, hm... Szikora (fájdalmasan): Akár hiszi, akár nem, Fekete ur, de az én Emiliám ma még nem ebédelt. Zokogva hagytam szegényt hátra és vigasztaltam (hősiesen): ne félj, ne reszkess Emiliám, töröld le omló könyeidet, már nem lehet messze a segítség. Ezekben a legsúlyosabb pillanatokban okvetlenül eljön a szabadító. Csak rövid időre vedd még igénybe hősies türelmedet — és ki fogom elégíteni elkínzott gyomraitokat. A tiedet és a nyomorult, apró, szerencsétlen gyerekét... (Hangja zokogásba fullad). Fekete (megbotránkozva): Tudtommal nincsenek gyerekei, Szikora ur . . . Szikora (egy pillanatig megdöbbenten mered rá, de rögtön feltalálja magát. (Keserűen): Azt hiszi? Aki olyan szerencsétlen, mint én, annak mindig vannak gyerekei: a gond, a bánat, a rettegés, szomorúság . . . (Sóhajt): Sokat esznek ezek, Fekete ur. A testünkről a hust, ereinkből a vért . . . Fekete ur (bátortalanul): És miért mondja mindezeket nekem ? Szikora: Csupán reám nézve fontos — de elmondhatom. (Ragyogó szemekkel, lelkesülten): Mert ha volt valaha nemesszívü emberbarát, aki nem zárta el füleit a szenvedők jaja elől — az ön. Ön a mi megmentőnk. Önben bizom; ön segíteni fog. Fekete ur (ijedtségtől élessé vált hangon): Téved, Szikora ur. Sajnálom, de fel kell világositanom. Ezekkel a mesékkel engem nem ültet fel többé. (Haragba lovalja magát). Elég volt. Megkopasztott a múltban eleget; érje be vele. (Elkezd olvasni; keze nagyon remeg.) Szikora (sértődötten): Ez sértés. Fekete ur, önt valaki elámította. Fekete (az újságja mögül): Ne szépitse a dolgokat. Magam győződtem meg az igazságról. Különben: egészséges, munkabíró ember létére röstelhetné állandóan a más tárcájára utazni.