Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-06-30 / 27. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 junius 16. mányi munkában segédkezet nyújtunk, de már a szorosan vett nevelői munkában magára hagyjuk, sőt talán itt is, ott is gáncsot vetünk neki. Ismeretekkel megtömni azt a fiatal lelket anélkül, hogy megtanitanók élni, hogy j szilárd, ingadozást nem ismerő világnézet alapjait raknók le benne, végzetesen elhibázott pedagógia volna. Pedig vannak ám ilyen szabású pedagógusok köztünk. löbb idealizmust az iskoláztatás célkitűzésében! Álljunk arra az egyedül helyes elvi alapra, hogy az iskoláztatás célja nem merülhet ki a könnyebb keresetű pályákhoz való juttatásban, hanem hogy az kultúrmunka. Necsak fehérebb, omlóbb, könnyebben tördelhető kenyeret akarjunk adni gyermekeinknek, hanem minél jobban kidolgozni, kicsiszolni a lelkét! Több, gazdagabb, intenzivebb, öntudatosabb élethez juttatni az új generációt, megközelíteni a tökéletes ember ideálját: ez hozzánk méltó vágy, cél! Ha erre az alapra helyezkedünk, akkor meg fog szűnni az a sokszor, még pedig jogosan fölpanaszolt baj, hogy az iskolát nevelői munkájában» magára hagyjuk. Ha ilyen látószög alatt nézzük az iskolát, akkor nem fog elszigetelődni. A legnemesebb, legszentebb munka, amelyet emberi kezekre bizni lehet! Kesernyés, epés gondolatok. Cáfoljon rájuk a jövő s egy óriási lépéssel jutottunk előbbre! (Y). A munkások helyzetének javítására szolgáló eszközök, tekintettel a pápai csizmadiamunkások bérharcára. Mivel a P. és V.-nek mult heti számában az én nevem is szerepelt a »Csizmadiamunkások bérharca« c. közleményben, (ebbe a bérharcba bizonyára nem csekélységem, hanem a megélhetés nehéz gondjai vitték bele a munkásokat), engedjék meg a m. t. munkaadók, hogy én is hozzászólhassak a bérharchoz, annál is inkább, mivel sz. Pál programmját vallom én is: »Mindenkinek mindene lettem« s igy szeretnék segíteni szenvedő embertársaimon. Előre is igérem, hogy tárgyilagos leszek. A szociáldemokraták beszédjeikben hatásosan használják fel »a társadalmi nyomor« emlegetését. Semmit se nyernénk vele, sőt rosszabb lenne a helyzet, ha a nyomor szomorú tüneteit fölismerni nem akarnók. Ismerjük el, hogy nem jó a munkások helyzete. Ha már ezt átláttuk, akkor az okosság és a következetesség elvénél fogva arra is kell gondolnunk, hogy minő eszközökkel lehetne a munkások sanyarú helyzetén javítani? Lássuk ezeket az eszközöket! 1. Józan erkölcsi és jogi elvekei kell terjeszteni és megvalósítani. A vagyontalan tömegnek nagjmbb részét ismét vagyonhoz, kell juttatni. Vagyonhoz pedig csak ugy juthat a munkás, ha a munkaadók a megváltozott életviszonyok tekintetbevételével tisztességes bért fizetnek munkásaiknak. Ha a vagyonszerzés reménye éltethetné a munkásságot, akkor bizonyára közelednék egymáshoz az állampolgárok két tábora: a proletárok és a dúsgazdagok tábora. 2. Szabályozni kell a munkaadók közötti zabolátlan versenyt. Szabályozni kell a termelést, mint az előbbi századok céhei tették. A verseny szabályozását okvetlenül létesiteni kellene, mert a termelés tulsága okvetlenül lenyomja a termék árát, következésképpen a munkabért is. 3. Szabályozni kell a munkaidőt, mely eddig rendszerint túl ment a megengedhető határokon. A tulsok munkaidő követelése támadás az ember természetes joga ellen, az élet- és egészségfenntartás joga ellen. A szociáldemokraták által követelt általános 8 órai munkaidőt, mint jogosulatlant vissza kell utasítanunk. Különben nálunk is csak hivek toborozására szolgáló szállóige a 8 órai munkaidő. Minden műveltebb államban tilos 11 óránál hosszabb munkaidő (sajnos, mi még nem vagyunk ennyire!) Szükséges pihenésre általában 1 és fél óra van szánva. 4. A munkások helyzetének javítására szolgál a vasárnapi és ünnepnapi munka tilalma. A munkásnak egészsége és élete fenntartása céljából szüksége van e napokra; a keresztény munkásnak azonkívül kötelessége is, hogy e napokat megszentelje. A szociáldemokraták 36 órai munkaszüneti követelésével szemben az egyház csak 24 órát követel. 5. Utoljára hagytam a tisztességes munkabér megállapítását. Rendes körülmények között igazságos bér az, amit általában adnak s amiből a munkások általában megélhetnek. A munkaadók és munkások legnagyobb részének igazságérzete önkénytelenül megérzi, mennyi az igazságos mérték. Bár ne felejtsük el, hogy a bér megállapításánál tekintetbe veendő a végzett munka értéke és a munkára fordított erőmennyiség is. A munkások helyzetének javítására szolgáló, eme mindenki által elismert elvek tárgyilagos, elfogultság nélküli birálata Feketetengerbe viszi s ott, ha valami muszka kifogja, az se tudja ám a boldogtalan, hogy azt a hidat a kisrákosi ácsok íaragták. No, de fő a dologban, hogy nem tudtam átmenni a patakon. Ha az a kackiás asszony ki nem segit a hínárból, talán még most is nézem a piszkos habokat, melyek egymás hátán hemperegtek a Rába völgye felé. Hanem hát annak az asszonynak nemcsak szeme, hanem esze is volt. — Nem ül föl ? — kérdezte mosolygó jókedvvel s a paripák abbahagyták az ügetést mindjárt. Olyan begyesen lépegettek, mint a falusi vőfélyek városi lakodalmon. — Ha fölvesz! — fogadtam el a kegyes meghívást. — Akkor csak hamar. Lépjen rá a kerékszegre. így ni, — hoppla,— nyújtotta utánam íehér kezét. Már fönn is voltam. A szekér zökkent s a lovak térden fölül gázoltak a vizben. Még egy zökkenés s künn voltunk a másik parton. — Hát én most leszálljak ? — kérdeztem mintegy kötekedve az asszonytól. — Bánom is én. Elviszem Rákosig, ha tetszik. S az a felelet olyan egyszerű közvetlenséggel hangzott, hogy örömmel hagytam rá: — El is megyek magával. Darabig csönd volt. A lovak patái dübörögtek mindössze a fölszikkadt országúton. Megfigyeltem az asszonyt. Pompásan hajtott. A legkunkorodottabb bajuszu vén kocsis se csinálja utána. Hanem azért hajtás közben, amint olyan kedvesen csettentett a nyelvével, akadt ideje, hogy néha rám is pislantson. Ugy látszott, azt vizsgálta rajtam, érdemes lesz-e velem szóba állani. Pedig én már odavetettem neki a kérdést: — Hát a gazda merre van ? -— Bizonyosan iszik valahol Körmenden, — volt a nyugodt válasz. — Hogyan ? Hát iszákos ? — Jaj, kérem, dehogy, — mentegette hitestársát az asszony, — józan ember nagyon, hanem azért közbe berúg. — Ay? Az én kocsisom kiérezte abból az egy szóból a gúnyt, azért sietett élét venni a dolognak. — Ugy értem, ahogy minden becsületes emberen néhanapján meg szokott esni. Berúg és vége. Minálunk kálomistáknál minden gazdának vagyon ahhoz jussa. Hanem azért jó keresztyén nagyon. Az én Balázsomnak meg különösen meg van az a jó szokása, hogy ha még annyira föl is öntött a garatra, el nem mulasztaná a világ minden kincséért az uj koccintásnál: »Az Isten szeressen minket!« No, mit szól hozzá, nem jó szokás ez ? — Bizony jó is, meg szép is, — hagytam rá én. — Lám, azért mondom. Mert hát úgy tessék venni a dolgot, hogy mi jó keresztyének vagyunk. Megtartjuk az Isten törvényeit. — Hanem hát, — próbáltam ellenkezni, — abban a törvényben benne vagyon, hogy nem szabad berúgni. Az asszony rázni kezdte a fejét. Azt akarta vele mondani, hogy nem hisz egészen a szavamnak. Hanem mivel nem volt teljesen biztos benne, fordított egyet a dolgon. — Benne van, persze, hogy benne van. Csakhogy abban sok olyan dolog vagyon, amit az életben egészen máskép kell megcsinálni. Igenis. Ha egyszer nem lehet mindent megtartani! A mappán is egyenesre pingálják az országutat, pedig lám, nézze csak, mennyit kanyarodik uton-utfélen. Az