Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-06-30 / 27. szám

1912 junius 16. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. után nem szabad csudálkozniok a pápai csizmadia-iparosoknak, ha munkásaik anyagi helyzetük javításáért memorandumban fordultak hozzájuk. A bőrmunkások szakegyletéből (nem pedig a »Ker. Munkásegyesület«-ből, mit az említett cikk tárgyilagos irója tollhibájának veszek, mert e kettő nem egy) indult ki a jelenlegi bérharc. Én méltányolni tudom e közel 60 csizmadiamunkás követelését. Hiszem és reménylem, hogy az előttem igen tiszteletreméltó munkaadók — mérlegelve a munkások természeti jogait és ker. kötelességeit — szintén átlátják e követelések jogosultságát. Hisz — legyünk őszinték — igazán minimum, amit ők követelnek. Az egyes államokban dívó 11 órai munkaidő helyett ők alázatosan 11 és fél órát kérnek (eddig talán 18 órát is dolgoztak) a déli általános szokásszerinti 1 és fél órai megszakitással. Kérik továbbá az egyház által parancsolt vasárnapi és ünnepnapi munkaszünet valóságos betartását. A megélhetés nehéz körülményei között (mit tudom, hogy a munkaadók is éreznek) munkabérük igazságos és méltányos emelését sürgetik. Mint jó ker. emberek, kik a demokrácia bolondító frázisainak következményeitől akarják társaikat megóvni, kérik a még keresztény módon gondolkodó és élő munkaadókat, hogy a ker. vallás szent tanaihoz hiven ragaszkodó, ker. szoc. érzelmű munkásokat alkalmazzanak. Mondják meg kérem a m. t. munkaadók, ez helytelen, igazságtalan követelés, akarom mondani: kérés? Ez talán az önök kiszipolyozása akar lenni? Ezerszer nem! Ha önök most józan megfontolás tárgyává nem teszik munkásaik ezen legalázatosabb kérelmét, hanem elfogultan a ker. szociálizmus iránt (kérem, jegyezzük meg, aki valamit igazságosan kér, az még nem demokrata, a »szociális« szó ne tévessze meg önöket) megtagadják e kérelmet és elbocsátják a 60 munkást, jöhet helyükbe 60, a ker. vallás iránt izzó gyűlölettel viseltető demokrata munkás és ezek akkor már igazán követelnek. És önök azoknak majd megadják. Akkor önök lesznek azok, kik Pápán a bőrmunkások demokrata csizmadia tagjait (eddig csak cipészek voltak demokraták) győzelemre segítették. Válasszanak! Győzzön a ker. igazságosság, a felebaráti szeretet, a józan ész és az okos megfontoltság! Z. Czigány Gyula, a ker. munkásegyesület elnöke. A pápai bencés főgimn. záróünnepe. Szép gyermekkor, jer vissza egy szóra! Hej! de sok ember ajkáról röppent el e sóhaj, mikor a bencés főgimnázium tornatermének dobogójára fölvonult az a száz kipirult arcú énekes. Az »aranyos ifjúság« szivből fakadt szavalatai, vakációs hangulattal dalolt énekei mélabús mosolyt fakasztottak az ajkakon s úgy éreztük, mintha a szivünkön édes álom suhanna át. Hisz voltunk mi is fiatalok! A ritka művészettel eló'adott » Tavaszi dal«-t Józsa Ferenc III. o. t. rutinos szavalata követte. Szelényi József e költeménye: Van egy ország... húsz évvel ezeló'tt született, de — úgy látszik — mindig aktuális marad. Ma is »pártoskodás, pártszenvedély tüzeli« a magyart honfitársa ellen, pedig »egyetértés a nemzetek ereje«. Schreier István II. o. t. felelevenítette »A gyiklesó' és a fokos« harcát, mikor a dunántuli kanász egyetlen suhintással nyomorékká tette a hencegő' német vivómestert. A rákövetkező' »Béka-hangversenyt« akár százszor is meghallgatnám, pedig nem vagyok tisztviseló'telepi háziúr. (Sit venia verbo!) A vitéz obsitos Hári János kacagtató lóditásait Neuhauser Andor V. o. t. adta igen ügyesen. A »magyar népdalokat« hasztalan »hogy volt «-óztuk, de egyszeri hallásra is megjegyeztük többek közt azt, hogy miért jó a disznótor, csuhajjahaj! (He!) IVágner Károly I. o. t. Petőfi »Füstbe ment terv«-ét, Halász Kálmán IV. o. t. Kiss Menyhért »A mi házunk« c. költeményét szavalta teljes átérzéssel. A műsor következő pontja volt a legtartalmasabb. A jutalmak kiosztását megelőzőleg Dr. Teli Anasztáz igazgató röviden rámutatott az elmúlt év nagy eseményére, az évszázados vágynak teljesülésére, a főgimnázium megnyitására. Majd keresetlen, szivből jövő, szívhez szóló szavakban a szülők támogatását kérte gyermeik nevelésében. Meggyőző, s a hazafiságot, erkölcsösséget, szerénységet stb. hangoztató szózata a vakációra készülő ifjúsághoz többször viharos tetszést váltott ki a lelkekből. Ezután előléptek a »legjobbak«, — köztük gr. Esterházy János II. o. t. — s szellemi értékük tudatában büszke tekintettel, de alázatos köszönettel vették a tanári kar elismerését szimbolizáló jutalomkönyveket, illetve pénzbeli .dijakat. Boldog szülők! osztozunk örömötökben! Egy polifonikus »Indulói preciz előadása után Marcaltő nemesszivü grófjának, Esterházy Sándornak lelkes éltetésével ért véget a szépen sikerűit ünnepély. Fiuk! gratulálunk! —i—r. bizony. Aztán olyanformán a házastársaknak veszekedniük se volna szabad. Pedig, — tette hozzá némi szünettel, — azt is meg muszáj tenni. — Muszáj ? — csodálkoztam én. -— No, talán nem! -- pattant föl a heves asszony, — muszáj bizony. Ötször Ls kell káromkodnom, mig az apjuk tisztát vesz magára. Ha én nem vagyok, akkor vasárnap is ugy szurtosan megy ki az utcára, az emberek közé, vagy ippeg a korcsmába. És én talán leszólassam magamat ? Tudom, mi a böcsület; vasárnapot és ünnepnapot szentelj. Az ám, lelkem uram, mi pedig ezt megcselekesszük. Minden hónapban templomba is elmegyünk egyszer. — Akkor ugy sem erőltetik meg magukat, — kockáztattam meg én a megjegyzést. — Meglátszik magán, hogy nem ért hozzá, — sajnált le alapos őszinteséggel. — Ugy tessék venni, hogy mi pusztán lakunk, Rákos és Hertelend között. Azután emberségesnek is kell lenni. Igaz is: a lovak egész héten be vannak fogva, hát még vasárnap se legyen nyugodalmuk ? És még egy másik baj is van. Pedig ez a fő. Az asszony félreforditotta a fejét, mintha röstellené a dolgot. De mert már belekezdett, én meg piszkáltam, hogy csak ki vele, mit volt hát tennie, kirukkolt vele: — Az a fő, mint mondtam, hogy pörben állunk a pappal. — Pörben ? — Igenis, főbenjáró pörben. Ugy tessék venni, hogy a rákosi pap templomot akar építeni s képzelje csak, nem ránk sóz vagy ötven forintot ? Tudja, az hallatlan. Megöl az egyházi adó. Pedig beígértem neki már egy egész oltárt, csak abból az ötven forintból engedjen. — De hiszen az oltár sokkal többe kerül ötven forintnál, — próbáltam én belebeszélni. — Mikor az Isten dicsőségéről van szó, akkor nem szoktunk garasozni, — tolta ki a piros keszkenővel keresztben átkötött mellét az asszony. — Az Isten dicsősége mindenhogyan az'első. — No és az az ötven torint nem szolgál az Isten dicsőségére ? — Furcsa! . . . Szakasztott úgy beszél, mintha a mi papunktól tanulta volna. Ha arra is szolgál, nem tagadom, de hagyjon minket magunkra, tudjuk mi úgyis, mi a böcsület. Hanem törvényre ment, bepörölt. — Ne mondja. . — Csak látja. Most jövök Körmendről, a szolgabirótól, hogy az Úristen akárhova tegye azt a papot. S hegyibe még el is vesztettük, az a legcifrább. Az uram is azért maradt vissza; mérgében iszik egyet. S nem is vehetem rossz néven tó'ie: az ő helyében én sem csinálnám különben. Hanem megállj, gazember! Csak te kerülj egyszer az én körmeim közé. Belesuhintott a lovak közé s azok vágtatást iramodtak föl a szentpéteri dombnak . . . Nem szóltam- semmit. Vigyáznom kellett, hogy le ne forduljak az ülésről, ugy zökögött a kocsi. Tudtam úgyis, kit illet az a fenyegetés. Az egyszer nem lettem volna szívesen rákosi pap. Hogy fölértünk a dombra, egy íekete ruhás férfival találkoztunk. Vastag bot a kezében, azzal törtetett előre. Az asszony megállította a lovakat. — Hát maga gyalog jött olyan meszsze útról, tiszteletes úr ? — fordult sajnálkozva a feketeruhás ember felé, — miért nem szólt ? — Lássa, milyen szépen elhoztam volna. Oh, oh! ... Üljön föl. Nézze, ott a kasban arra az ülésre. A másik mintha húzódozni próbáivolna.