Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-06-30 / 27. szám

VII. évfolyam. Pápa, 1912. junius 29. 27. szám: PÁPA ÉS VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap* A pápai Katholikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 10, fél évre 5, negyed évre 2.50 K. Egyes szám ára 24 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Felelős szerkesztő: Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Deák Ferenc-u. 1. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Iskolai évzáró. Ez is esemény. Kultúréletet élő népnél nagy esemény. Hiányzik belőle a politikai hullámverések, tornyosulások izgató ereje, nem hoz oly széles, nagykiterjedésű rétegeket mozgásba, mint a gazdasági vagy kereskedelmi élet egyegy nagyobb stílű eseménye, de aki ezeken túl is ismer, - lát értékeket, arra nézve ez is iintiep, talán az előbbieknél nagyobb ünnep. A csendes visszavonultságban dolgozó iskola a társadalom elé lép, eléje tárja a tíz hónapon át féltő gonddal, meleg szeretettel érlelt termést, s azután szerényen visszahúzódik a szürke polgárházak sorába, kicsi, de zajos, demokratikus társadalma fölbomlik. Van poezise is: örömtől kipirult gyermekarcok, könnytől csillogó szülői szemek, kenyérillatú édesanyai csók . . . Könnyfakasztásig megható, szép a két hónapra búcsúzó iskola képe. De ne pengessünk ilyen érzelmes, lágyan rezgő húrokat. Rosszmájú vagyok, szeretem a dolgokról és eseményekről lekaparni a poézis-rárakta mázt s reális mérleggel mérlegelni őket. Az új generációnak a kuLtúrélet folytonosságába való beillesztése, a kuLtúrélet emelése, tökéletesítése: ugyebár ennek a célnak elérését várjuk az iskolától? Lelkeket, puha fiatal lelkeket gyúró, alakító műhelyt látunk mi az iskolában. Hogy teljesen hűek legyünk az igazsághoz, utolsó mondatunkhoz csak egyet kell még hozzáfűzni: in theoria. Mert a praxisban igen sokszor másképpen fest. Valljuk csak meg magunk között, hogy az iskolát túlságosan merkantilista szemekkel nézzük. Amolyan vegyeskereskedés, vagyis inkább speciálitás, hol szellemi munkáért bizonyítványt s ezzel kenyeret árulnak. Azzal szoktam magamnak hízelegni, hogy nem kergetek utópiákat. Tudom nagyon jól: Primum vivere, deinde philosophari. Tudom azt is, hogy mindegyikünknek természetadta joga van az etika korlátain belül úgy vezetni utunkat, hogy minél kevesebb bogáncs és kóró szegélyezze, hogy minél kevesebb legyen rajta a szúró tövis, éles kő; de odáig már nem tudok elmenni, hogy az egész élet centrumává a kényelemre éhes, érzéki embert tegyem meg. Pedig a mi praktikus fölfogásunk mögött az iskoláról ez az elv lappang ám. Középiskolába adjuk gyermekeinket, mert nem szeretjük a kék zubbonyt, a műhelyt. Ez a materialisztikus célkitűzés szegi szárnyát annak a sokat emlegetett elvnek: a társadalom, a család neveljen együtt az iskolával. Ez izolálta, ez sáncolta el az iskolát a társadalomban. Nem. Az iskola nem minél könnyebb járású, kényelmesebb.szerkezetü gépeket akar szállítani az életnek, hanem öntudatos, az imponderabiliákkal szemben nem színvak, hanem fogékony, gyorsan reagáló embereket, akiknek az anyagon túl is vannak igényeik. A fél uton való megállás az, mikor az iskolának a didaktikai, tanulTÁRCA. „Tavasz^piyár" — elmúlt. (Barátaimhoz). »Tavasz-Nyár« — elmúlt... sok virág kelyhének Megejt még most is illatmámora... Meg nem tört testtel, üde, ifjú kedvvel Fogad a méla, ködös ősz hona. Körülvesz a hü, jó barátok serge, Biztatva: »Költő! csak dalolj tovább!« S belül a lelkem is sóhajtva vallja, Hogy még nem zengte el minden dalát. Előre hát, lelkem! — a dicső célnak!... Nem tétováznak lépteim, ime; Szóljon tovább a drága lant zenéje, — Segits utamban múzsák istene! Lesz-e termése a borongó ősznek ? — Erős életfám érzi, hogy lehet .. •. Lelkem világa, napsugár szülötte Teremni fog még dús gyümölcsöket. Igaz — megvallom — ellenségem is van... — S nem is szeretném, hogyha egy se vón'! — De tán miattok elkedvetlenedjem ? Hisz nincs a kedvnél egyéb vagyonom. Ne marja gúnyom, — hagyja élni őket, — Röpködjenek csak a lángok felett... Rátok tekintek, meghitt, jó barátim, Egy mosolygástok — száz ellent temet. Vannak barátim, éltem büszkesége, — Áldom az Istent, — megjutalmazott ... S hogy vannak — a »Tavasz-Nyár« hirdetője, Mely nem remélt győzelmet aratott. Palota, kunyhó lelkesen fogadta, Hódító utján Szeretet vivé . . . Szerény múzsám pirulva látja törni A koszorút, az égi cél felé. Szivemben izzó álmok égnek egyre, Belül lelkemben úgy zsong valami . . . Miként ha szólna: Zengj, dalolj elszántan! — Ne csüggesszenek jövő rémei! . . . Szegénység kisért bár a dal honában, — De nem maradt el az elismerés . . . A gondból, szenvedésből sok jutott ki, De volt dicsőségem is egy kevés. , Tovább! . . . Nem aggaszt képe a jövőnek. . . Költőnek végig dalolnia kell! Vigasztal a tudat, hogy a rám bizott Nagy kincseket nem pazaroltam el. S ha jő a vég . . . non omnis moriar*)! . . . nem Enyésztet el végkép a síri rög . , . Tán fennmarad nevem, hisz arról zengtem Mindig: mi szent, magasztos és örök! Szelényi József. fernes márvány. Irta: Kincs István. Tüz volt a szemében, tavaszi pir az arcán, feszülő gyeplő két erős kezében — magyar asszony, punktum. S ahogy hajtott, hátrakötött kendője kackiás lobogást cselekedett meg a szellőben. Én meg azon törtem a fejemet, hogyan menjek át a patakon. Ha lett volna hid, nem gondolkodtam volna, de mikor egyszer nincs. Elég furcsa: tegnap még volt, ma nincs. A patak az esőtől megbolondult: fölkapta tarajos hátára a bürüt, mint valami haragos zsidó a rongyos zsákját s uccu, meg sem állt vele a Rába közepéig! Az majd a Dunába, a Duna a *) Horatius büszke szavai: Nem halok meg egészen!