Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-06-09 / 24. szám

1912 junius 16. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. erejével munkás és hasznos gárdává, erős férfiakká tette. S kiket a szülőanya itt hagyott, azok az ő nemes fáradozásának áldásos gyümölcseit élvezik ma is. Kevés időt töltött egy vidámabb gyermeksereg körében. E házra is rányomta fáradhatatlan kezének bélyegét. Aztán nekünk adta az Ég ezt a csodálatos nagy embert. A kicsi gyermekek rajongó szeretete, nagy leányainak őszinte tisztelete és szerzetes társainak mély hódolata vette körül itt. Nem bántott senkit szigorának ridegségével, hanem bölcsen gyógyított szeretetével; nem sértett senkit büszkeségével, de szelídségével magához emelt mindenkit; nem szóval hirdette az evangélium tanácsait, de gyönyörű példájával buzdította társait. Imában és munkában telt az ideje és imát és munkát áldozunk mi most érte. Mikor »haza« ment az égbe, hagyott nekünk egy nagy és szép eszmét emlékül, hogy Jézusnak a kereszthaláláért életünket kell viszont felajánlanunk Örökül kaptuk tőle az erőt, rnely minket segíteni fog, hogy háza mindig az Isten hajléka és a szt. Egyház támasza legyen. Most már nem szenved a nagy ember, most nem küzd az istentelenekkel, nem tárad már az Ur szolgálója; dicsőségének teljében ragyog, a béke honában pihen az Úr kebelén. Fáj, hogy elvesztettünk nagy ember, jó Anyánk. De hódolat tölt el az Ég iránt, hogy ragyogó példáddal megmutatta az útat az igazság felé. Hódolunk az Istennek, hogy ily nagy embert teremtett. Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincseit, ámbár napja múl, Hanem lerázván mindent, ami földi, Egy éltető eszmévé finomul, Mely fenn-marad s nőttön nő tiszta fénye, Amint időben, térben távozik; Melyhez tekint fel az utód erénye: Óhajt, remél, hisz és imádkozik. Budapest. Gurgulits Ilona oki. tanítónő. Színház. Könyves Jenő »Staggione« színtársulata, amely tavai igazán dicséretes eredménnyel működött városunkban, mult szombaton kezdte meg előadásait színházunkban. A héten előadott darabokból örömmel láttuk, hogy a társulat az idén is kitűnő erőkkel rendelkezik. A rendezés olyan magas nivón áll, hogy hozzáfoghatót Szalkaynál egy izben sem tapasztaltunk. Páratlan szereptudásuk pedig egyenesen bámulatba ejtett bennünket. Sugó szinte csak a hagyomány és illendőség kedvéért van. Súlyt helyeznek a darab legcsekélyebb részének kidolgozására is. A legkisebb szerepkört is úgy töltik be, hogy semmi kívánnivalót nem hagy maga után. Szóval kitűnően szervezett színtársulat a Staggione. Ezt el kell ismernünk. Ami azonban a darabok megválasztását illeti, ebben sajnos, Könyves Jenő még szerencsétlenebb kezű, mint volt Szalkay. Ócska, ponyvairodalom-nivóju darabok szép számmal szerepelnek programmjában. A vasárnap előadott malacságok pedig egyenesen botrányszámba mennek. Győrött mind a kettőt bojkottálta a közönség, sőt rendőrileg tiltották be. Nálunk meg szépszámú közönség nézte végig a disznóságok Csimborasszóját.» A rendőrség meg a szinügyi-bizottság ügyet sem vet ezekre a szemérmetlen ocsmányságokra, sőt asszisztálnak hozzá. A legteljesebb mértékben elitéljük ezért Könyves Jenőt. Reméljük, hogy maga a közönség fogja őt rákényszeríteni távolmaradásával — a tisztességesebb darabok előadására. Nem türhetjük, — már elégszer megírtuk — hogy színházunkat malacságokkal alacsonyítsák le. Tiltakozunk a moralitáson elkövetett hallatlan merényletek ellen. Ha az igazgató a közönség nagyobbfoku támogatására számít, adjon irodalmi nivón álló darabokat, amelyeket jóizlésü közönség is végignézhet. Csodáljuk, hogy a képviselőtestületi tagok közül nem akad egy sem, aki felemelje tiltakozó szavát azon erkölcsi métely ellen, amely az egyes előadott darabokban valósággal »dühöng«. Ha ehhez nincs érzéke a szinügyi-bizottságnak, legalább tegyen ez irányban lépést a képviselőtestület. Meg vagyunk róla győződve, hogy pártjukon találják városunk jobb izlésű közönségét is. * Részletes beszámolónk a következő: Szombaton kellemes bemutatkozás volt. Szinre került »A folt, amely tisztít« c. 4 felvonásos színmű, magas nivón álló előadásban. Maga a darab értékes motívumokon épül fel. Nyelvezetének szépségét csak emelte a szereplők könnyed, természetes társalgása, amelyben legszebb eredményt Könyves Jenő ért el. Nem pózoltak. Nem dobálták kezüket automatikusan, hanem hűek maradtak az élethez a színpadon is. Annál kínosabb meglepetést keltett a vasárnap délutáni és estei előadás, amikor a »Mozgófényképek« és »Hölgyek öröme« c. bohózatokban lerakodott erkölcsi piszkokat hozták színpadunkra. Nem is vesztegetünk rájuk sok szót, elég ha annyit jegyzünk meg, hogy még a férfiak is undorral távoztak az előadásról. Hétfőn »A Zsába« c. 3 felvonásos darabot adták kerekded előadásban. Pompás humoros részletei vannak. Örökös kacagás töltötte be a színházat. A közönség kitűnően érezte magát és sokat tapsolt a szereplők élet búja és öröme, ami reánk vár. Várj rám, Micike, utánad jövök. Esküt nem esküdött. Ezt az Ígéretet se hallotta senki, csak a szabad ég s az a megszámlálhatatlan, sziporkázó iényláng, mely akkor vakító tejfehérre csipkézte ki az augusztusi éjszaka sötét bársonyát. Micike mégis hitt. Van-e tizenhat éves leány, aki ne hinné el, ha neki örök szerelmet, hűséget és boldogságot susognak? Micikének pedig bizonyítékai is voltak. Egy kötet kartonpapirra irt vers. Ezek a versek mind Micikéről szólottak. Amit az utolsó két év alatt tett, azt mind megrögzítették a szárnyaló, csapongó rithmusok. Ezekből a versekből kitűnt, mikor, hogyan öltözködött Micike s hányszor mosolygott sokatigérően a költőre... A költeményeknek irodalmi becsük nem volt, sántábbak voltak a jámbusok az útszéli koldusnál, de Varga Sándor olyan egyenes ember volt, mint egy csiki fenyő s ha járt, akár egy csatát nyert imperátor vonulna át a diadalkapun. Megszerették egymást. Miért, hogyan, azt ők sem tudnák megmondani. Miért ölelkezik hullám hullámmal, mikor a víz sima tükrét kegyetlenül szerteborzolja a csónakröpítő széles lapát? Miért dugja ki bíboros sziromhajtását az amarillis, mikor első, lorró csókját leheli rá a huncut, szeretkező márciusi sugár? A nagy csodák, nagy igazságok, nagy érzések gyökerei ismeretlen talajban ágazódnak széjjel. Ismeretlen helyről, váratlanul bukkannak elő, mint a holdsugár fénye, mely áttetszik néha a dirib-darabra szaggatott felhőkön és halkan, titkosan végigbolyong az alvó rengeteg mélységei fölött. Kinyilt a szivük, mint a virág és megtelt forrósággal, mint a levegő illattal. Föltalálták egymást, kik egymásra vágyakoztak s az édes Ígéretek dúsgazdag tartalmától dúzzadó, perzselő szavakra elaléltan, reszketve, gyönyörbe fúlva suttogta a vergődő leányszív: — Várlak, Sándor. Tudom, hogy viszszatérsz hozzám. Ez az emlékezetes esemény ezelőtt négy év verőfényben és csillogó színekben káprázó idejére emlékeztette Micikét. Maga előtt látta az elmélázó, holdsugárképü ifjút, ki első volt a kisváros diákjai között karra és az ész szivárványos kibontakozására egyképen. A zsalus ablaka alatt járt el s lopva föltekintett hozzá, úgy, mint azok fordulnak epedő szívvel az ég felé, akiknek nagyon nagy kérnivalójuk van. Bejárt a házukhoz és tanított. Egy vidéki földbirtokos kis fiával hajtogatta a »fructus«-t, miközben szeme forró szomjúsággal tapadt a kis házileány piruló arcára. »Ebből baj lesz«, sóhajtgatta az öreg nyugalmazott törvényszéki bíró, Micike mosolygókedvü papája, de a mama mindig talált mentegető szót, mely az apró regény kevésbbé veszedelmes vonatkozása mellett döntött. »A te leányod, te lásd«, vetette oda tréfásan a pirosképü törvényszéki biró úr, »de ezek a rímfaragó semmirekellők sok megfejthetetlen bolondságot követtek el a világon«. Azért továbbra is frekventálta Nemessányi Péter uri portáját Varga Sándor s Newton kéttagú tantétele mellett több odaadással és kitartással, mint ahogy ilyen komoly foglalkozás mellett elvárható volna, reszketve, bánatosan csendülő rímek aranyszálait kötözgette össze himes koszorúba s nagy titokban belecsusztatta megfelelő pillanatokban Micike aranykapcsos imakönyvébe, mely az almárium nyitott fiókjában feküdt régi, kopott bálijelvények, antik csecsebecsék, zsuzsuk társaságában. Szóval, hiábavaló minden vigyázatos, ezerféle gondoskodás, amikor egy szerelmes, rózsaszínű gondolat elindul a szerelem napsugaras útján; bekopogtat a legvastagabb