Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-06-09 / 24. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 junius 16. het: a legtökéletesebb, legteljesebb élet ott folyik, ott lüktet az ostya hófehér leple mögött. Aki életet keres, itt keresse : másutt csak vegetációt, khemizmust talál... Úrnapi körmeneteken elfog a vágy, azt a sok-sok, uttalan-utakon bolyongó, enervált, sorvadó lelket összetoborozni az arany trónus Királya köré, belekapcsolni őket abba az áramba, amely nem lámpákat, hanem lelkeket izzít, gyújt, s amelynek kimeríthetetlen telepe az oltárszekrény. Állítsuk vissza az Eucharistiát egyéni és közéletünk centrumába, ahonnan kitoltuk, s máskép pest majd az élet

! Két év mulVa. Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincseit ..... Szememben a visszaemlékezés és fájdalom könnyei csillognak. Kezem remeg. A kép elhomályosul előttem. A felhőgomolyból csak egy arcnak ragyogó két csillaga int felém biztató fénnyel. A Te szeliden mosolygó két szemed, szeretett, jó Anyánk! Felém sugárzik szerető tekinteted, reám ügyel gondos két szemed, tőlem várod, hogy hálánk adóját ma lefizesse a Te nagy családod. Nem pazaroltad érdemetlenre a szeretetedet, nem fáradoztál hasztalan. Lelkünkben él a Te eszméd, munkánk a Te munkád folytatása. Gyöngeségünk nem gát, ha szellemed vezérel. . . . Napnyugta volt, mikor egyszerre egyedül éreztem magam abban a nagy házban. Elhagyott jó szülőm. Rideg volt az idegen és fájó az ismeretlenség. Tanulni vágytam, megacélozni, dússá, tartalmassá tenni a TÁR

CA. Űrnap. Urnapi díszben csillog az oltár, Kerti virágok illata száll, Vérszemii gyertyák lángja lobog már: Ünnepet ül ma az égi Király. Zúg a harang, kipirulnak az arcok, Rajtuk az élet tüze ragyog; Diadalének, dal szava harsog, Térdre borulnak a büszke nagyok... Vártalak én is... térj be szivembe, Vágyteli lelkem szent Fejedelme! Sok hiu álma — lásd — ma kihalt; Csak az imádság illata, éke, Elhal a hangja a lelkesedésbe', Lágy húrokon zeng ünnepi dalt. .. Édesanyám. Kiállsz a kis kapunk elébe, S levelem várod, az irásom Kíváncsian, a vágytól égve. O hány könny rezg a szempilládon, Ha már kezedben a levélke, Amelyben tiszta lelked áldom!... lelkemet, de nem volt, ami megolvassza a jeget. Talán más is elment mellettem, talán gondoltak is reám; de törődni vélem ki fog? Ok nem ismertek vagy talán nem akartak bajlódni velem. Már szomorúság környezett és a hidegség fájón, zsibbasztóan dermesztett. Megpillantottam akkor egy nőt. Alakja egy szelid, erős és határozott lélek tükre. Fején fehér glóriás fényben az angyalok fátyla. Szemében a krisztusi szeretet tüze. Arcán az emberiség jótevőinek mosolya. Hangjában az irgalom rezgése. Eljött hozzám az intézet kedves t. Főnöknője. Nem beszélt sokat, hanem hangjának melegével felolvasztotta szivem jegét. Az Isten szeretetének megnyitotta lelkemet. És azóta vezetett mindvégig ez a nagy ember. Nagy embernek mondom. Bár nem vívott véres csatáknak első sorában halálmegvetéssel; de a betegek ágyán virrasztott dacolva a rettentő ragálylyal. Nem fedezett fel új világokat; hanem elvezette az ő kis leányait az Isten világába. Nem a hideg ész számító embere volt; hanem az isteni tudás avatott osztogatója. Nem csillogott vakító fénnyel milliók között; de értékes lényét megosztotta a szegényekkel. Nem volt dús; de birta a nagy kegyét az Égnek, bölcsen segíteni a szenvedő emberiségen. Ki a nagyobb ? Az-e, ki ezreket küld a másvilágra, ki új lakást és birtokot ad a világnak, ki hidegen legyűri az útjában állót, ki egy gyöngyért szolgák életét dobja el, ki garmadával gyűjti az aranyat; avagy ki százakat ment meg az élet számára, ki biztos révbe viszi a bolyongót, ki nagy tudásának egy szikrájával sokakat boldogít, ki mindene a szegénynek és hegeszti a fájó sebeket ? Ki a nagyobb ? Az-e, kit századok félelmes borzadással említenek; avagy kinek így várok én is egy irásra, Amelyben ég a szeretet, És fénybe vonja, glóriába. Elmegy reá a felelet, De ez csak annak egy sugára, Mit bőven ont a leveled . . . Tomor Árkád. Papirhajóeskák.* Irta: Kiss Menyhért. I. Az ablaknál ült Micike kisasszony. Az ablak párkányán sugár váza tele nefelejtssel, violával, ibolyával, rezedával s néhány raagasszáru margitvirággal. Az ablakpárkány egy darab tavasz volt, erről csicsergett a csacska Mandi is a ragyogó kalitban, mely olyan cifra alakú palota, mint egy mecset a Márvány-tenger partján. Kint is tavasz volt, illatos május. Az orgona lilaszin fürtjei úsztak a levegőben, mint valami lepkeszárnyak s a zöld rózsaágak finom csipkézetű levelei közül haragospiros, gyönge rózsaszín s halaványsárga bimbók kacérkodtak ki, mint megannyi szeliden mosolygó leányfej. Micike kisasszony mégis szomorú volt, *A Családi Regénytár 44. kötetéből. jótékony kezét egy szerető család áldása kiséri ? Ki a nagyobb ? A nyers erő vagy a nemes lélek ? Felfogásunk, nevelésünk és tudásunk, keresztény gondolkodásunk és műveltségünk, kultúránk és szivünk mind egyetértenek abban, hogy ez a nagy asszony, ez a nemes lélek, ez a szerető szív, ez a csendes munkás nagyobb hős minden hadvezérnél és nagyobb hatalom minden császárnál. Nagyobb vagy Te, bóldogult Anyánk, nagyobb minden nagynál; mert nagyságodból nem irigyeltél semmit a kicsinyektől, hanem megosztottad mindenedet velők. Leborulunk előtted nagy nő, nagy ember. Régi történet, szinte mesébe illő. A liberális magyarok honában egyenlőséget nyert minden polgár. Szabad lett mindenki és nem volt többé szegény jobbágy, de volt helyette sok lelkileg annál szegényebb és elhagyatottabb. Ekkor egy dús és szép leány elment a külföldre összegyűjteni annak tudásából mindazt, mit itthon hasznosíthat. Felvette a keresztet önként, noha mély sebeket szántott gyenge vállán. És hősiesen viselte minden szenvedését. Szembeszállt a gyenge önzéssel; mitsem törődve magával, éjjeleket virrasztott által, hogy enyhíthesse azoknak fájdalmát, kiket a betegség szomorú angyala igájába hajtott. Önfeláldozó ápolásának sok beteg felgyógyulása lett jutalma. Aztán az Ég akarata máshová vitte. Szülővárosában és mostani nyugvóhelyén azokat a sarjadzó gyermeki lelkeket növelte naggyá, kiket az elöljárók és szülők bizalma neki adott. Ki jó tanítója volt a kicsinyeknek, abból édesanyja lett az árváknak. Ezt a szenvedő kis embercsoportot szeretetének márványarcán egyetlen sugár nem villant keresztül, pedig ezt az éltető, reménytfakasztó megvillanást leste már Szabó Pál két éve. Olyan titkos rajongással szerette, ahogyan az álmait szereti az ember, mikor még hisz a teljesülésükben. Ma mondta meg először és a leány úgy fogadta a reszkető vallomást, mintha halálos Ítéletet tartalmazott volna. Elborulva, gyors mondatokban válaszolt. — Kedves Pál, nagyon fáj, hogy önnek bánatot okozok. Istenem, hiszen nem vagyok az oka. Ön sem az oka. A barátságomon és az őszinte, igaz nagyrabecsülésemen kivül mást nem nyújthatok. Mandi valami pajkos, szerfölött vidám nótába kezdett, kivül is koncerteztek a tavasz mámoros hirnökei és mikor Szabó Pál kifordult a fehér szobából, Micike ráhajtotta két parányi kezecskéjére fejét s azon való bánatában, hogy van valaki, aki miatta gyászol, hangosan, mérhetlen fájdalommal zokogni kezdett. Ez a hirtelen jött elbusulás nem tartott sokáig. A fölszivárgó könyek gyöngyöző permetegében ismét látta őt, sápadt arcát, szikrázó zsarátnok szemét s hallotta az égő ígéretet fölcsendülni lázas, szomjas ajakán: — Egy nap világít a horizonton, egy