Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-06-09 / 24. szám

VII. évfolyam. Pápa, 19x2. juiiius 9. 24. szám. ÉS Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár; Egész évre 10, fél évre 5, negyed évre 2.50 K. Egyes szám ára 24 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Felelős szerkesztő: Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Deák Ferenc-u. 1. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Urnapi reflexiók. Nem tudom, más hogy van az Űrnappal, de az én bensőmet mindig erős hullámzásba hozza. Mintha valami titkos, drótnélküli áramkörbe kapcsolódnék, amely gyújt és izzít; mintha csobogó, kristálytiszta habokban fürdenék meg lelkem, úgy fölfrissülnek erői. Diadalmas érzelmek viharzanak át rajta, a szupernaturális világ erőinek hatása alá kerülök. Ehhez hasonló érzelmek vibrálhattak a triumfáló római hadvezér lelkében, mikor a győzelmi mámortól megrészegült Róma utcáin törtetett föl a Kapitóliumra. Mert Király jár utcáinkon mostanában. Triumfál az Isten. Ez a Cézár nem harcmezőkön tépte babérleveleit, meleg, lüktető sziveket font koszorúba. 0 úgy mondotta: »En legyőztem a világot«. Szegény Cézárunk, hervad már koszorúd. Megfakult, elszáradt, csinált virágok éktelenítik el. Te tudod legjobban, mennyi' eliszaposodott, jégbefagyott szív kisért utadon! Elcsitul, elsimul érzelmi hullámverésem s csendes reszignációval átadom magam az ábrándozásnak. Végigjárom az őskereszténység vérrózsákkal behintett útjait. Hallgatom ennek a föld alatt bújkáló Egyháznak szívverését. Találkozom Ágnessel, a kis Tarziciussal, Pongráccal és sok más százzal, ezerrel . . . Olyan fölényes, olyan biztos, határozott a lépésük. Nem tudnak megtántorodni, de még csak gondolkodóba sem esni, mikor útjaikon vérpadba, hóhérbárdba botlanak. Rájuk fogják, hogy vértelenek, csonttá aszott aszkéták, kik lehorgasztot fővel, szőrruhákban járnak-kelnek és sárba irta: Blazovieh dákó. tiporják a rózsákat, miket az élet hint lábaik alá. Pedig a halálba is örömdallal mentek! A legkisebb öröm, amely a modern ember elfásult, elanyagiasodott lelkén nyomtalanul siklik át, ezeken a lelkeken, mint tiszta, hibátlan prizmákon, a szivárvány hét színére szakadozva, újabb meg újabb örömöket fakaszt. Napsugaras, verőfényes, harznonikus - volt az életük. S emellett acélo^ csupa izom, csupa erő lelkek voltak. Persze, nem iszapos, fölkavart, zavaros vizű forrásokhoz jártak. Meglátták, megtalálták a katolicizmusban a leggazdagabb életerő-telepet, e köré sereglettek, ennek erőkisugárzását fogták föl lelkükkel. Igaz, nem tudtak olyan fényes Űrnapot rendezni, mint mi, nem állítottak díszszázadot a baldachinum mellé, talán annyi virágot sem szórtak útjába, mint mi, de a lélekéheztetésben sem értek el akkora rekordot, mint mi; nem aranyveretü, drágaköves szentségtartókban hordozták körül, az ő szentségtartójuk a szivük volt. Hogy mi olyan elsatnyult, degenerált utódai lettünk ezeknek az életerős koroknak, hogy hitéletünk ellankadt, abban nagy része van annak a ténynek, hogy az Eucharistiát gondosan, hétszeres lakattal zártuk oltárainkba s az oltárt is gondosan elsáncoltuk, hogy valamikép hozzá ne férhessünk. Addig huzódoztunk vissza tőle, mig végre kiléptünk hatásí köréből. Az az erőforrás, amelyből századok szívták életerőiket, ránk alvó, hatástalan energiakészlet lett. Sokáig nem fért a fejünkbe s ma is sokan kétkedve fogadják különösen nálunk, hogy a szupernaturális élet biologiája is vallja az igazságot: az élet elkoptatott, kihasznált erőinek fölfrissítéséhez, új erők beállításához táplálkozás szükséges. Pedig elvégre a katolicizmusnak nem az a célja, hogy egyrészt az alsó rétegek veszélyessé válható erőit lekötve tartsa, másrészt az intelligens lelkekben a föltolakodó »honnan, hová, miért»-eket, amelyek különösen az öntudatos résznél ürömöt keverhetnének örömeinkbe, folyton sakkban tartsa, kivédje. Ennek a modern teologiának emlőin nevelődtünk mi azzá, amik vagyunk: katolikus jelmezben járó, kényelmes életfilozófusok, akik a katolicizmus elé sorompót húzunk ott, hol érvényesülési köre kezdődik: egyéni életünkben. Nem és ezerszer nem! A katolicizmus az életformálás, életirányítás igényeivel állt bele a történelmi folytonosságba. így kellett tennie, mert ezt tűzte célul eléje Alkotója, ez adja meg neki a jogalapot a léthez. S hogy a kitűzött cél ne legyen utópia, délibáb, hanem elérhető valóság, megajándékozott bennünket az Eucharistiával. Lélekformáláshoz, lélek kialakításához égből kapott minta szerint — ehhez, a rríi kezeink dúrvák.. Mózes-szobrok nem készülnek elrozsdásodott, eltompúlt feszítő-vasakkal. Kontármunkát.produkálnánk, legjobb esetben karrikatúrákat. Nézzétek a történelmet, tele van ilyen kontárokkal. Erre kellett nekünk az Eucharista. Az élet művészetét, eltanulni csak tökéletes művésztől, lehet. Van nekünk ilyenünk is: minden oltárszekrényben. Eletet meríteni csak az élet forrásából le-