Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-01-14 / 3. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 január 21. Ami az egyházat illeti, ebben a kérdésben is valósult az a Goethe-i prófécia, hogy a katholikus egyház az o erejével mindig meg fogja lepni a világot. Az egyház kezdet óta felismerte a nyomdafesték erejét és meg is tette a magáét. Ha egyes, talán nagyon is exponált tagjai itt csakugyan »holt kéz«-nek bizonyulnak is, de a hivatalos Ecclesia militans már rég megfogta e kérdés kardját és villogtatja is. Vannak fényes nevű vezéreink és szép számban, kikre hallgatunk s kiket követnünk érdemesnek, sőt szükségesnek véljük. Nem állunk meg a só-oszloppá dermedt, mozdulatlan és ezen életkérdés iránt érzéketlen Lót-nénikék mellett, hanem indulunk az angyalok után, kik a lelkeket a rossz sajtó szodomai atmoszférájából kivonni s hozzánk méltóbb életfelfogásra segíteni küldettek az Úrtól. Az állam már sok kívánni valót hágy maga után. A szabad sajtó iránt érzett minden tiszteletünk mellett is nyomatékkal követelünk valami intervenciót a sajtó terén grasszáló anarkia megzabolázására. Ha csak egy paráüyi pedagógiai érzéke van az államnak, akkor nem tűrheti, hogy teljesen hivatástalan kócosok, lelkiismeretlen stréberek, pénzért mindenre kapható iparlovagok praelegáljanak a sajtó szent csarnokaiban — a sajtószabadság nevében — akkor, mikor a kisebb befolyású tanárok működését eskütől, képzettségtől stb. teszi függővé. Követelünk * azért mielőbb egy egészséges sajtótörvényt! De az oroszlánrész ebben a puri- j fikációban a társadalomra, illetőleg an- i nak tagjaira, az individuumokra vár. j Kassandrák mindig voltak ugyan, de kevés számban, kik a nagy tömegeket igen nehezen tudják megmozgatni. De bizunk a Katholikus Sajtóegyesület-ben, hogy állandó agitációval mégis csak sikerül valami értékeset alkotni e téren is. Hiszen az első félmillió együtt van már. Igaz, négy évig kérette magát. De tele vagyunk reménnyel, hogy a másik fél millió frissebb lesz és ez az új év, IQI2, korszakot alkotó lesz a katholikus sajtó élettörténetében. Hogy ez így legyen, nem szününk meg dolgozni, agitá'ni, lelkesíteni. Az idő a körmünkre égett, tovább aludnunk nem szabad. Ha divat még nálunk, magyar katholikusoknál a haza és egyház szeretete, a hit, az erény, a tisztesség, a j becsület, a család tisztelete és védelme, j az igazi kultura ápolása, akkor megépítjük a tisztalevegőjü katholikus sajtó isteni templomát — egyrészt és leromboljuk a kereszténytelen irodalom babiloni épületeit — másrészt. TámogasI suk az elsőt, forduljunk el az utóbbitól ! — ez legyeu a mi fő pro grammunk ebben az új esztendőben! Az a kérdés, akar-e a magyar katholikusság megfelelni a reá várakozó o o nagyszerű kulturfeladatoknak ? Igen, vagy nem ?! Ha igen, akkor meg kell magát emberelnie! Erős, nagy befolyású, tekintéllyel biró katholikus sajtót teremtenie. Mert ez az első lépés, a conditio sine qua non, minden előrehaladáshoz. Ne felejtsük: qui vult finem, debet adhibere media! Aki el akar érni valami célt, annak célravezető eszközöket is kell alkalmaznia. Majd meglátjuk, megértünk-e ezen gondolatok felfogására és megtestesítésére?! Reméljük, hogy mi már mindenre megértünk. Erre is, a teendők legelsejére. Városi közgyűlés. (1912. január 11-én). Ritka nagy érdeklődés mellett folyt le a csütörtöki közgyűlés, ami a tárgysorozatba felvett fontos ügyeknek köszönhető. Ezen a közgyűlésen került t. i. szőnyegre a város két nagyjelentőségű szociális intézményének: a városi takarékpénztárnak és a munkásházak létesítésétiek ügye. Mindkettő annyira életbevágó, fontos, hogy nem lehet csodálkozni a nagy érdeklődésen, amely a v. képviselőket majd teljes számban összehozta. Az idő előrehaladottsága miatt a munkásházakat már nem tárgyalhatta a képviselőtestület, mert a heti állatvásártér és v. takarékpénztár ügyének letárgyalása negyedfél órát vett igénybe. A tisztviselők államsegélyét már megcsappant érdeklődés mellett, csak úgy kutyafuttában tárgyalták le. A tárgysorozat többi pontját, köztük a munkásházakat is, a legközelebbi közgyűlés napirendjére tűzték ki. Örökös zaj, lárma, ideges közbeszólások között vitatta meg a képviselőtestület a v. takarékpénztár létesítését. Mi kezdettől fogva hívei voltunk és vagyunk ennek a takarékpénztárnak, bizonyosan boszút esküdött volna az ö szép sógornője ellen, amint később tényleg meg is cselekedte. Hanem annak a boszúnak természetesen nem volt foganatja, hiszen a láncravert kutya, ha van esze, inkább belehúzza magát a vackaba, hogysem naphoszszat ugatva rémítse a gyerekeket: más nem szokott félni tőle. Mert hát beborult a labancok ügye széles e hazában. Eperjes is jónak látta megadni magát s különb kuruc válott belőle nyomban magánál a kurucnál. A tanács legalább szépen határozatba tette, hogy minekutána ő felségének, a római császárnak úgy sincsen több keresnivalója ez országban, annakokáért örök hűséget esküsznek Thököly Imrének, a magyarországi részek urának és fejedelmének. Es bekövetkezett, miről a szép Krisztina apja álmodott, a kitaszított Medveczky Sámuelnek úgy megkerült a becsülete egyszerre, mint a Tisza vize megnő, mikor áradni készül. Mátyás kénytelen volt kiadni öccsének az apai jussát s azontúl a fiatal úgy élt azzal a kedves teremtéssel a maga tulajdon házában, mint a turbékoló anyagalambok szoktak a maguk fészkében. Hanem hát a hadiszerencse forgandó, olyan, mint az elvarázsolt tallér: mindig más zsebében gubbaszt, mint aki eltette. Nemsokára Eperjesen is temetni kezdték a kuruc szabadságot, előbb kezdték temetni, még mielőtt meghalt volna. Sírásónak Caraffa szegődött, a hírhedt labanc tábornok. Munkács szirtes fellegvárán még ott lengett a felkelők .lobogója a hőslelkű aszszony kezében, Thököly Imrének azonban megártott már a nagyváradi feketeleves s az elfogott vezér hősei, mint pásztorától megfosztott nyáj bolyongtak szanaszét a hazában. Caraffa gyűjtögette őket; sok volt a hóhéra: munkát kellett adni nekik. Megnehezült az idők járása szegény Magyarország fölött. Az újszülött sírással kezdte életét, zokogással vált meg tőle az aggastyán, csak a férfi nem tudott könyűt eiteni, mikor nyakas daccal lépett a bitó alá. De mit is sírtak volna! Hadd öntözze csak honfivérrel a zsarnok azt a földet, melyet magyar hazának neveznek, attól termékenyül az meg: óriások kelnek ki belőle, kiknek egy ökölcsapására a félvilág megremeg s a zsarnok országa romba dől. És Caraffa öntözgette szorgalmasan. 1687. március 5-én tulajdon ablaka alatt végezték ki a zöldruhás hóhérok Raucher Ferencet és Baranyai Gáspárt még két társukkal egyetemben. Vétkük a hazaárulás s az ítéletet Caraffa elnöklete alatt egy eperjesi polgárokból, katonákból és magyar urakból álló vegyes Ítélőszék hozta, melynek tagja volt a többi között Medveczky Mátyás is. Ekkor történt, hogy a két Medveczkytestvért egyszer együtt látták sétálni. Fontos meghányni valójuk lehetett, mert észre se vették, hogy elértek a város kapuján kívül, épen a pellengér alá. Két véres fő meredt le rájuk onnan. Meg kellett razkódniok a kidülledt szemek borzasztó tekintetétől. Raucher és Baranyai feje volt. Medveczky Sámuel megrázkódott, bátyja meg elfordította a fejét. Szünet állott be, hosszú, kinos szünet. Egyszer csak megragadja az öcs Mátyás kez- t s kisérteti hangon utal a pellengére: — De nézd már egyszer, bátyám, nézd meg a munkádat! — Te nyomorult! — ordította el magát Mátyás — te akarsz velem kikötni ?