Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-03-31 / 14. szám

6. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 március 17. nyező a főpapok kijelölésében, kandidálásában, azon azt hisszük, gondolkodni sem lehet. A másik kényes kérdés az egyház vagyonának kérdése. A magyar egyházi vagyon kerek számban 1,696.000 hold (ennek több mint egyharmada erdő) és 32,000.000 K tőke. Ezzel a vagyonnal a javadalmas papok rendelkeznek a királynak, mint főkegyúrnak ellenőrzése mellett. A valóságban ezt az ellenőrzést is a kormány gyakorolja. A szintén tisztán katolikus egyházi vagvonból alkotott u. n. vallásalap, 194.425 hold föld és 29,134.000 K tőke; továbbá a jezsuiták vagyonának eltörléséből keletkezett tanulmányi alap 28.153 hold földbirtok és kb. 13,000.000 K tőke a kultuszminisztérium kezelése alatt állanak. Az ellenőrzést 1880 óta a királytól kinevezett 15 tagu bizottság gyakorolja. Ugyancsak megszüntetett egyházi vagyonból keletkezett az u. n. egyetemi alap (évi jövödelme kb. 500.000 K), mely a budapesti tud. egyetem cimére az állami költségvetésbe is fel van véve. A katolikusok minden évben tiltakoznak ez ellen, s ilyenkor a kultuszminiszter kijelenti, hogy nem akar prejudikálni az alap jogi természetének, vagyis hogy elismeri egyházi jellegét, csak éppen más célra használja fel. Itt a bökkenője a dolognak. Itt akad meg az autonómia szekere. Az állam nem akarja átadni e birtokot a magyar katolikusok egyetemének. Egyrészt, mert a pénzt senki sem adja ki szívesen a kezéből, másrészt mert ezzel megfosztaná önmagát egyszer és mindenkorra a szekularizáció reményétől. Azt az egypár ezer papot legvégső esetben kiveri, de a 12 millió katolikussal már egy kicsit bajosabb lenne elbánni! Pedig a mindent felemésztő hadsereg ellátására — különösen a zavaros pénzügyi viszonyokat teremtő exlexek idején — szinte önként kínálja magát az egyházi vagyon. De ha az állam nem is falná fel így saját »támaszának, talpkövének,« a valláserkölcsiségnek anyagi hordozóját, hogy úgy mondjam, megélhetésének alapját, vannak rajta kivül még klikkek, érdekszövetkezetek, kik magukat az állammal, az ország népének millióival azonosítják. Ok szeretnének saját zsebükre szekularizálni, likvidálni. Csábít a nyugati példa. Egyrészt éhségüket csillapítaná a konc, a k övér íalat, másrészt pusztulna az egyház, mely még . most is annyit kellemetlenkedik »ma már elavult fogalmaival: bűnnel, erénnyel; erkölccsel, erkölcstelenséggel stb. haszontalansággal«. Persze sem ők, sem az állam nem vehetik el az egyházi vagyont jogosan. Vagy csak azon a jogon, amely jogon bármely birtokost főbe vághatnak, s O ' bármely birtokot elrabolhatnak, akarom mondani, elszekularizálhatnak. Még ha állami vagyon volna is az egyházi vagyon, kérdés, okos dolog volna-e konfiskálni olyan vagyont, mely legnagyobb részében mégis csak 12 millió ember érdekeit szolgálja, s így közvetve szolgálja az' államot is. De az egyházi vagyon nem állami vagyon!!! Adományozták az Árpádok saját családi birtokaikból. A mai egyházi vágyott legnagyobb része azonban magán adományozás eredménye. Éppen olyan jogos birtoka tehát az egyházi vagyon a magyar kat. egyháznak, mint bárkinek saját birtoka. Azon különbségekkel, hogy az egyház anyagi javai fejében óriási történelmi kulturmissziót teljesített és teljesít most is; hogy fiait, szolgáit csak komoly tanul mán vok ás érdemek szerzése után teszi javainak I részeseivé, míg más örökösök beleszületnek családi örökségükbe, aztán ha van rá érdemük, ha nem, örökölnek. Ha pedig egyeseket sem foszthatnak meg vagyonuktól, annál kevésbbé nag)' történeti jelentőségű intézményeket ! Már pedig amit alapjainkkal tesz a kormány, az sem egyéb részleges szekularizációnál. Nevetséges mások szemében, magunkéban pedig vérig sértő, hogyan bánnak el mi velünk. Az 1,500.000 evangelikus Pozsonyban, a 2,800.000 református Debrecenben kapott egyetemet, tőlünk a budapestit is elvették. Pedig Pázmány érsek alapította; Mária Terézia a szekszárdi apátsággal s más egyházi javakkal gazdagította; ma is katolikus pénzzel (egyetemi alap) támogatják. De hát a jámbor és türelmes katolikusokkal mindent meg lehet tenni. A harmadik kérdés az iskolakérdés. Van az országnak kb. 7100 kao viharaiban, saját bűneinek szolgaságában vétkezett, amit idegen uralom alatt szenvedett: 1848. március 15-én mind megváltotta, a feltámadás egy szent, magasztos percében megtanult egyet akarni, pedig erre hosszú századok szenvedései sem tudták megtanítani. E dicső napon egyetlen nagy érzésben dobbant össze a nemzet fiainak szive és amint a természet felébredt dermesztő téli álmából, úgy új magyar nemzet támadt az alvó helyett. s— Igen, ez évben oly tavasz volt, amilyen még nem volt és nem is lesz tán soha! Midőn ez év tavaszáról emlékezünk, ne gondoljunk csak az enyhe, illatos szellőre, ne csak a tavasz virágait lássuk, melyek mosolyogva most pattantják ki bimbóikat, ne csak a fényes napsugár ragyogjon előttünk, ne csak a madarak boldog ujjongása csengjen fülünkben! — Az a szellő, mely ez év márciusán végigrepült a világon: erős, hatalmas volt, mint a vihar! De azért mégsem pusztulást hozott magával, hanem dicső felvirulást! Nemcsak a hegyi patak törte szét akkor a fagy bilincseit, hanem az ébredő népek is lerázták, összezúzták a hosszú szolgaság bilincseit. Nemcsak a nap ragyogott, de a szivekben olthatatlan lánggal tört magasra az emberi lélek egyik legnemesebb érzése: a szent hazaszeretet! Es nemcsak a madarak éneke drangzott fel erdőn-mezőn, de a népek ezreinek egetverő lelkesedése, büszke diadalkiáltása is mennydörgő erővel zúgott fel erdőn-mezőn, s hirdette az emberiség tavaszát: Éljen a szabadság! A népszabadság történelmében a magyar március 15-e a nemes honszerelem példaképe marad mindenkor. A lelkes márciusi ifjak keblében a juliusi, februári forradalom elvei izzottak. Hanem a magyar szabadság felszabadító harcánál nem találjuk a francia forradalom véres borzalmait; a felszabadító, de vér nélküli harc Pesten néhány lelkes író: Petőfi, Jókai, Vasvári, Irinyi vezetése mellett zajlott le! E jeles férfiak a nemzet jogainak higgadt követelésével adták elő a pesti polgárságnak, hogy »mit kiván a nemzet!?« — S a nép a maga nemes, egyszerű méltóságával dörgi rá az eskü szavait: »A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!« Pedig a magyar nemzetnek is voltak égő sebei, melyek fájón és soká sajogtak,— és most, hogy itt volt az alkalom a bosszulásra, a trón lerontására, a nemes magyarnemzet méltó maradt nevéhez, nem kardját húzta ki jogainak kivívásáért, hanem békés fegyverekkel küzdött szabadságáért. A nemesség pedig önkezével törte össze a rendiség korlátait, magához ölelte a jogtalan jobbágyot, és megosztotta vele kiváltságait. A lelkes márciusi ifjak összefoglalták a nemzet kívánságait a hires tizenkét pontban, s az országgyűlés elé terjesztették. Az országgyűlést elragadja a pesti ifjúság lelkesedése, a kívánságokat magáévá teszi és április 11-én valóra válnak a merész álmok, a jóságos V. Ferdinánd király szentesíti az 1848-i törvényeket; visszaállítja az ország ajkotmányos szabadságát, megalakítja az első felelős minisztériumot, Erdélyt egyesíti az anyaországgal, megszületik a törvény előtti egyenlőség, a sajtószabadság, a magyar bank! A diadal mámorában úszva mindenki hitt egy új, boldog jövőben. .. De az Isten bölcsessége mást végzett felőlünk. A bécsi tanácsosoknak befolyására V. Ferdinánd király utóda megindította a császári sereget »a vétkes pártütők« ellen.