Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-03-31 / 14. szám

1912. március 17. PÁPA ÉS VIDÉKE 3. tolikus népiskolája; 63 kat. gimnáziuma; 4 kat. jogi főiskolája, 41 kat. tanítóés tanítónőképzője, melyek részben elemi, részben polgári isk.-ra képesítenek; 74 kat. polgári (s felső) leányiskolája, számos kisdedóvója. Katolikus alapítású a budapesti kir. magyar tudományegyetem is, alapjainak nagy része szintén katolikus. Ezenkívül van még a papképzés, tanárképzés. Mindez persze rengeteg költséget emészt fel. Fedezetét részben a kat. polgárok, legnagyobbrészt azonban az egyházi vagyon szolgáltatja. Ha szekularizálnak, ezek fenntartása vagy a katolikus polgárok nyakába szakad, vagy pedig egy darabig tengődnek, aztán elpusztulnak. Azt kérdezem a katolikus szülőktől, közömbös-e rájuk nézve, hogy milyen és mekkora anyagi örökséget hagynak családjukra, gyermekeikre, utódaikra ? Fgy-e nem közömbös? De hát akkor közömbös lehet-e rájuk nézve a gyermekeikre hagyandó szellemi örökség ? Közömbös lehet-e, ha az a tanító így beszél gyermekeikhez: Nézzetek, kis fiaim, fel az égre; az a kékség ott — semmi; afölött megint • semmi van: mennyország, pokol, Isten s szellemvilág mesebeszéd. Megtörtént. Ha a szülők boldogoknak akarják tudni utódaikat, akkor gyermekeik nevelése, szelleme, gondolkozása nem lehet rájuk nézve közömbös! Az istentagadás nemcsak örök üdvösségüktől fosztja meg őket, hanem tönkreteszi földi boldogságukat is. Ha józan eszük félrevezetésével kiölik gyermekeik szivéből, elméjéből az Istenben való hitet, akkor kivész bensejükből a felelősségnek félelmes tudata; kipusztul a felelősségre intő Lelkiismeret, s az ő pusztulásukkal megdől a bűn és erény, a rossz és jó közötti rettenetes különbség és lesz majd: — legfeljebb — illik; nem illik. Kis elemisták voltunk. Egy ősz, több csatát végigküzdött kapitány szokta meglátogatni osztályunkat. Egyszer azt kérdezte: Tudjátok-e, édes kis fiaim, melyik az Istennek legvérengzőbb fenevadja ? Mindegyikünk mondott valamit. En a tigrisre adtam szavazatomat. Bár nem találtuk el, a kitűzött cukrot megkaptuk, s mivel legközelebb jártam az igazsághoz, először és két részt kaptam. Aztán megszólalt az öreg úr: Nem, édes fiaim, nem találtátok el. Az ember a legvérengzőbb fenevad. — Isszonyuan elcsodálkoztunk, de az öreg úr megokolta kemény állítását. — Tépjétek ki az eniber szivéből a hitet, s felszabadul a tigrisnél is vérengzőbb fenevad! Ma még csak automobilról, eljő az idő, mikor repülőgépekről pusztítja, gyilkolja embertársát nemcsak a katona, hanem a rablók, apache-ok hada is. Vájjon történt-e valami eddig szent ügyünk érdekében, arról a jövő számban. Hirdetéseket jutányosán veszünk fel. Újra eljött a szent március, — mondja egyik irónk -—- az első után a második, mely előhírnöke lett a szabadságharcnak. — Az apa elhagyta családját, a fiú édes anyját, a pap imádságos könyv helyett kardot szorított markába, a paraszt kaszát egyenesített. Hatvan, Isaszeg síkjain a tavasz virágai pirosan nyíltak; az elestek vére festé be pirosra a háromszínű zászlót is, melyen a magyar név hősi hire ragyogott! Aztán újra telvirradt harmadszor is a szent március... Hej! dehogy is virradt!... A nagy temetés után hosszú ideig nem virradt. A halál sötétsége, a temető éje, a börtönök homálya elnyelte a sugarakat. Szenvedett újra a nemzet, szenvedett... talán még fájóbban, mint eddig, hisz megízlelte előbb a szabadság édességét! Erről a gyászos időről, a nemzet nagy fájdalmáról emlékezik meg Ábrányi egyik versében: Többet ki küzdött és ki szenvedett? Hiszen vértenger, temető a mult... Vetettek rá halálos szolgaságot, Irtották szörnyen!... Ámde a levágott Erdő helyén szebb sarjadék virult!... Igen újra megvirradt a szabadságnak! Hisz az igazság nem halhat meg! S a magyar szabadság tündökölt újra, él most is, s hogy meg ne haljon soha, ahhoz a magyarok Istenének sok segítségére, sok áldására van szükségünk. Nekünk pedig kötelességünk ezt kérni, életünkkel, cselekedetünkkel pedig azon lenni, hogy a drága véren szerzett szabadság napja soha, soha ne áldozzék le! S midőn ma megemlékezünk a magyar szabadság újjászületésének dicső napjáról, tegyen tanúságot hazaszeretetünkről emlékezetünk, áhitatunk, lelkesedésünk! Mert jól irja a költő: Nem magyar az, ki e napon nem lelkesül S elfeledi rútul-elvérzett őseit; Kinek fásult lelke ihlettől nem lángol, Kit e nagy napok emléke nem hevít! Föl a föld porából, eszmék szárnyán szálljon A rabigába zárt hitvány szolgalélek. Március idusát el ne feledjétek Ti késő unokák, magyarok, testvérek! Aki nálunk hirdet, soha rá nem fizet! A Kat. Kör utolsó felolvasó-estélye. (*) Azt, hogy »utolsó«, ne méltóztassék úgy érteni, hogy több már nem lesz. Csak ebben a szezonban nem lesz több. Novemberben újra benépesül a bencés főgimnázium tornaterme, — új estélyek lesznek, részben a régi, kedves, vonzó, kipróbált erőkkel, részint új szereplőkkel és új — krónikással, aki majd hűségesen megörökíti kis lapunkban, mi is történik a Kat. Kör estélyein. Bizonyára színesebb, gazdagabb, elevenebb stílusban, mint a régi. A kapuzárásra feltűnő nagy számú közönség gyűlt egybe. Ennek egyik oka kétségtelenül a magas nivóju programmban rejlik, de az is kétségtelen, hogy akkor is sokan lettek volna, ha véletlenül gyengébb a műsor. Mert a Kat. Kör estélyeit szereti. a közönség. Ezt a vonzalmat gyengiteni, ezt a ragaszkodást csökkenteni nem szabad. S a jövőben is az lesz a Kat. Kör vezetőségének egyik legszentebb feladata, hogy a katolikus közönséget odaláncolja a Kat. Körhöz. Komoly időket élünk, ki tudja, holnap mire virradunk. Forr, lázong, dübörög alattunk a föld; úgy érzem sokszor, hogy tűzhányó fölött járunk; — új, sohasem sejtett félelmes erők készítik elő a vulkanikus kitörést. Össze kell kovácsolni a lelkeket, hogy mindenki ott legyen a maga megerősített őrhelyén, ha eljő az a borzalmas idő, mikor zúgva, gátakat szakítva zúhog ránk az áradat. 1 " De idegen ösvényekre tévedek; ilyen komoly húrokat vezércikkben kell megpendíteni; bocsánat, hogy ilyen komor gondoi latok siklottak a tollam alá. Hayd n egyik remek alkotásával kezdődött meg az estély. Komoly, sőt komoran felséges mű: Krisztus hét szava a kereszten. A hétből kettőt játszott el a kitíinő vonósnégyes-kar: a másodikat és a hatodikat. Egresits János, Gaál Ferenc, Szentgyörgyi Sándor és Holler Konrád mély hálára kötelezték a Kat. Kör közönségét. Mindig szives készséggel álltak a vezetőség rendelkezésére és művészi játékukkal, ügyesen megválasztott, hangulatos zeneszámaikkal nagy mértékben emelték az estélyek fényét. De ne feledkezzünk meg Boksay Endréről, a kat. főgimnázium rokonszenves rajztanáráról se, aki mint nagybőgős időnkint szintén résztvett a vonóskarban. Közéletünk régi, szeplőtlen jellemű, önzetlen harcosa, Marionfalvay Elek egy közérdekű, mostanában különösen sokat vitatott jogi témát fejtegetett. A helytelenül pragmatica sanctiónak nevezett 1723. évi nőági örökösödési törvényt. Akik Marionfalvay Eleket ismerik, tudják, hogy nagyon sokoldalú, széles látókörű ember. De különösen két tudományágat tanult és művelt mindig nagy szeretettel: a történelmet és a jogot. Legújabb felolvasásában mindkettőt pazarul értékesítette. Rendkívüli jellemző színekkel festette meg a történeti hátteret s azután fényes jogi képzettséggel szedte szét izekre magát a törvényt. Mindvégig érdekes, szokatlanul merész hangú, tartalmas előadását csak azért nem ismertetjük bő-