Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-01-01 / 1. szám

i II PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 január 1. adóit cselekedni. Gróf Zichy Nándor áldásos életének egyik legdicsőbb ténye volt ez, melyről nemsokára fel fogja lebbentem a diszkréció leplét a történelem igazsága.« A homo ecctesiae, a búzgó katholikus érdemei halhatatlanok. Igazi lovag volt: a keresztes vitézek lobogó hitével, tiszta, ideális világfelfogásáyal, nemes, szeplőtlen fegyverzetével. Es ráadásul modern ember: világos, tanult fő, fényesen kicsiszolt elme. széles látókörű tudós és kristálytiszta jellem. Nagy, megváltó érzések hevítették; lobogó tűzoszlopként ragyogott már akkor, mikor még sötét, vigasztalan, csillagtalan volt a magyar égbolt. Mint a modern kor keresztelő szent Já?iosa, faluról-falura, városról-városra járt, hogy a rideg, elhidegült katholikus szivekben újra felgyújtsa a régi szent tűzet: az egyház iránti hűséget, a tettre, — áldozatrakészséget, a vértanuk izzó lelkesedését, az apostoli lelket! S ebben az egyenlőtlen, gigászi küzdelemben nemcsak lelke gazdag kincseit szórta szét pazar kézzel, hanem áldozatul hozta egészségét, vagyona jelentékeny részét. Egész uradalmai úsztak el a keresztény megújhodásért vívott nagv harcban, meGet ifjakat megszégyenítő akaraterővel, egyházi emberek búzgóságát messze meghaladó apostoli lelkülettel küzdött végig. Nemes ellenfél volt -— pengéje csorbítatlan, zászlója szeplőtlen maradt, noha valóságos orkán tépte, szaggatta. Katholikus politikai pártot szervezett, föllendítette a kath. sajtót, országszerte katholikus társadalmi, jótékonysági és szociális egyesületeket alapított. »Azzal a rá nézve bizonyára boldogító tudattal hunyta be szemét — irja róla Az Est, melyet egész világ választ el a mi lelkületünktől — hogy küldetését a földön elvégezte és egyházának érdekeit bárkinél is nagyobb eredménnyel szolgálta.« Eltemettük, elsirattuk a katholikus Magyarország nagy hitvallóját. Sírjánál Prohászka. Ottokár mondott utolsó Istenhozzádot a magyar katholikusok millióinak nevében. xA mélyen megindító, meleghangú, költői lendületü beszédet JL egész terjedelmében uk xúzon katholikus milliók nevében veszek bucsut Tőled, kik élettel, halállal, sírral, enyészettel szemben ugyanazt hiszik, amit Te hittél *— kik névtelen, szegény tagjai annak az egyháznak, kinek Te neves fia voltál s akik a nyilt sír szélén egy nagydicséretet, tiszteletük hitvallását, imádkozzák le rád: Nagy volt a Te hited, nagy volt a hazaszereteted; azzal világítottál nekünk; az a hit világítson most neked, világítson föl az Isten szívéhez! Ügy állunk itt mindnyájan, mint nagy halottunk adósai, mert meggyőződésedből, lelkesülésedből, katholikus öntudatodból van valami bennünk s azt valamikép Neked is köszönhetjük. Lángoló hited világított bele a magyar nép széles rétegeibe, elhatott palotákba és kunyhókba; a palotákban ugyan nem sokan érezték meg, de a kunyhókban megmozdult a nép szíve s falun s tanyán gróf Zichy Nándor nevét úgy emlegették, mint egy hitvallóét. Meleg hited, melynek ereje a krisztusi testvériség volt a magyar mágnásban, fölkeltette a nép hitének alvó energiáit s kapcsolatokat teremt Ölt meg a magára hagyatott népben s mozgalmakat indított meg, melyekben a haladás vágya a hit erejéből táplálkozott. Türelmes hited, mely senkiét sem bántotta, önértékeit akarta fokozni s jnevelni; dolgos hited, mely gyakorlati volt a köz- s magánélet egész vonalán, mindenütt dolgozott, lelkesített, járt, beszélt, áldozott, szervezett s vezérelt. S most itt fekszel; érezzük, hogy a mi halottunk, a mi nagy halottunk vagy! S mikor eltemetünk, szemfödó'ül lélekben rád akarnók borítani a keresztes hadakzászlaját - mikor koporsódhoz ércet keresünk, az egyház szabadságát megvívó kardokat akarnók összetörni — mikor sírdombot hantolunk föl kedves adom i földedből, azt imádkozó hiveid térdeivel tiporjuk lc s sírkövedre ráírjuk a szót, mely egyedül méltó hozzád: Homo Dei, homo pariae, homo ecclesiae ! Milliók imádkoznak: élj, élj örökké Istenben; de ugyancsak milliók ígérik, hogy művedet folytatják ! Te élsz Istenben; szellemed pedig él érted való lelkesülésünkben, reád való hű emlékezetünkben ! Isten veled ! Újévi szokások és babonák. A nép fantáziája, a babonára való • nagyfokú hajlandósága sok jelenségnek tulajdonít különös értelmet így újév éjjelén és újév napján. S ez nem csak nálunk van így, hanem idegen nemzeteknél is. A hagyományos újévi jókivánatok még a nap országában, Kínában is divatban vannak. Naptárt nem használnak, mert az évet i mindig az uralkodó császár trónraléptének ! napjától számítják. Az újévi üdvözleteknek tán kevés országban hódolnak még a felsőbb hivatalok is annyira, mint épen itt. Valóságos szertartásszerűen űzik, ám'ir még idegen országban levő nagykövetségeik is megtartanak. Ilyenkor a nagykövetség összes személyzete már kora reggel ünnepi ruhába öltözködik; 10 órakor kezdődnek az üdvözlések, melyek teljes két órát vesznek igénybe s a TARCA. Elcserélt szemek. — Irta: Kincs István. — Először csöndesen decizgettek, azután vérét kezdték venni a liternek, míglen azután olyan hangosak lettek, hogy a bakter jónak látta az ablak alatt elfújni : »Tűzre, vizre vigyázzatok!« — Te Vendel! — kiáltott Rostás Imre ijedten a szomszédjára, -— már tizenegy óra van. Mit szól majd az asszony ? - Mit szól ? — nevetett Borbola Vendel hangos jókedvvel, — törődöm is én az asszonnyal. — De hátha veszekedik ? — Akkor megbékítem. —- Bottal ? — Eleven kénesővel, te bolond! No hiszen, csak azt lesd, hogy az eleven kéneső fogjon rajta! — Te nem értesz, Imre, — nevetett Borbola Vendel csapongó lelkesedéssel. Lehet is téged érteni, mikor olyan bolondokat beszélsz, — ütötte fel az orrát Rostás Imre. — No hát érthetően beszélek, galambom. Tehát te arra volnál kíváncsi, hogy békítem meg az asszonyt, mikor haragszik ? — Igenis. — Olyankor mindig álmodom. — Ne zöldezz. — A tiszta igazságot mondom fiam. Lehet is akkor álmodni, mikor a feleség az istennyilát emlegeti! Lehet bizony, — kacagott föl Borbola Vendel, —- én akkor álmodom, mikor nekem tetszik. Rostás Imre elképedve nézte pajtását. — Nem kell ahhoz olyan nagy tudomány. Hallgass csak ide. Tegyük föl, hogy berúgva megyek haza. (S itt nem is kellett valami sokat föltenni.) Az asszony persze mindjárt tudja, hányat ütött az óra. Nem tudom, az orrával-e, de mindjárt megszimatolja, hogy beaszekuráltam. Olyankor azután elképzelheted, milyen titulusokkal fogad. Te malac, te . . . te . . . de mit mondjam, neked is van feleséged. — Sajnos! — konyította le fejét Rostás Imre. — És olyankor valamennyi asszony azt gondolja, hogy jussa van az urát legyalázni. — Bizony, — hagyta rá a másik. — No hanem én kifogok rajta. — Ugyan ? —- Ki bizony, még pedig azzal, hogy hallgatok. — És van türelmed hozzá ? — Hogyne volna! Te persze, barátom, heveskedéssel kezded, összekötöd a kereket a feleségeddel s azután pöröltök kivilágoski virradtig. — Te pedig ? — Én ? Rajtam annyit fog az asszony szava, mint a kifordított bundán a záporeső. Nyugodt lélekismerettel lefekszem s azután elkezdek hangosan álmodni. — Hogyan érted azt? — Úgy, hogy elkezdek beszélni. Beszélek, mintha a feleségemről álmodnám s ami szépet, jót csak tudok, azt mind rárakom arra az asszonyra. — Teszem példának okáért ? — Teszem hát ilyenformán : Oh, te angyali teremtés, áldott szivű Rozáliám! Szeretlek. Te vagy a legékesebb minden asszonyok között. Szőke a hajad, mint a harmatos búzakalász, kék a szemed, mint a virító nefelejts, jó a szíved, mint a gabona\