Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-02-26 / 9. szám

9. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1911 február 26. hogy e botrányos állapoton kisajátítással lehetne segíteni, hasonlóképen el kell fogadnunk pénzügyi szempontból is. Ha már a kisajátításról beszélünk, nézzük a legszánalomraméltóbb részt: a régi bástya árkában épült 6—j kását. Az Árok-utca ezen részének irányát tudomásunk szerint már megállapította a városi tanács, só't a szélességét is meghatározta tiz méter terjedelemben. A Kuti-féle ház már ezen határozatnak megfelel őleg épült. Ezen ház és a vele szemben fekvő, már az árokban épült ház között 5 m 80 cm széles úttest van, amelyen sem a gyalogjáró, sem a kocsiút nincs kiépítve. Hogv tehát meg lehessen valósítani az utcának a városi tanácstól meghatározott tiz méter szélességét, ki kell saiátit'áni 4 m 20 cm sávot a volt Péntek-háztól az utca végéig. Ellenvetésül azt lehetne felhozni, hogy a 4 és fél méter mély árok, melyben e házak épültek, 10—11 m szélességű; ha tehát a város csak 4 m 20 cm-nyi sávot sajátít ki, mi lesz a megmaradt kb. hat méternyi területtel ? ö / Hiszen ez teljesen alkalmatlan házépítésre ! Ezt az ellenvetést könnyű megcáfolni. Négy-öt épület a városmajor területére dől. A városmajor területéből minden nehézség nélkül ki lehetne hasítani a szükséges házhelyeket, s ezeknek értékesítése tetemesen fedezné a mostani rozzant viskók vételárát. Városrendezési és közegészségügyi szem- • pontból amúgy is feltétlen Lli KI kelL sajátitani a jelzett területet, mert ez a város legelhagyatottabb és legveszedelmesebb része. Kétségtelen, hogy az volna a leghelyesebb, ha kisajátítanák az egész, kb. 20,000 négyzetöl területet. Igv azután a Bástya-utca folytatásaként a városmajoron keresztül egy új utca volna megnyitható az Árok-utcára. Eltűnnének a föld színéről a mai piszkos, undorító, bűzös fészkek. A házhelyeknek eladható mostani kertek pedig bőven fedeznék a kisajátítás költségeit. Arra kérjük tehát Pápa város tanácsát, ne várja be, mig valami pusztító ragály befészkelődik e bűzös szennyvizpatakbn. Arra se várjon, mig ez ügyben az ott lakó szegény sorsú lakók kérelmezik a helyzet orvoslását, mert sokkal jobban félnek az esetleges terhektől, semhogy egy szót is szóljanak. A köznek jól felfogott érdeke, hogy jó eleve gátat vessünk az esetleges veszedelemnek. Nem szabad ennek a kérdésnek a megoldását továbbra is elodázni. Elvégre otl lakó szegény polgártársainknak is megvan a létjogosultságuk! Egy szépen fejlődő város közepén ily piszkos, ezer veszéllyel fenyegető ragály-fészket nem szabad megtűrni! A házasság. Irta s a Kath. Kör febr. 12-i estélyén felolvasta: Martonfalvay Elek. A felolvasások bevezetésétől rendszerint elváíhatlanok a banalitások. Ilyen, ha most én néhány közmondást citálok. Pl. ne fújd, ami nem éget, ne mássz a fára, nem potyogsz le róla stb, amikkel azt akarnám bizonyítani, hogy ennek a mai napnak a bűne,— az én előadásom --egyedül engem terhel; mert tartozom annak ki)elentésével, hogy a kör elöljárósága ártatlan abban, hogy én idekerültem. Magam kerestem magamnak és szereztem Önöknek ezt a bajt, amit azért kell hangsúlyoznom, nehogy a közelgő tisztújításon miattam ártatlanokra nézve bizonyos hátrányos következmények álljanak be. Banalitás az is. hogy az előadó elnézést kér; pedig nekem ezt nem csak azért kell megtennem, mert az már szokás,'hanem, mert többféle okból, alighanem szükségem is lesz rá. Klasszikus banalitás volt a régi klasszikusoknál az is, hogy a múzsákhoz fordultak segítségért, amikor valami nagy dologba fogtak; én azonban aki, ha régi is,de klaszszikus sehogy sem vagyok, sem korszakos dologba nem kapok, nem apostrofálhatom ezt az istennő-szövetkezetet, mert fájdalom a múzsáknak aligha lesz közük ehhez az esethez. És különben is nem segítség kell nekem, mert valahogy csak ki vergődöm ebből az esetből, hanem türelem, de nagy, előleges bűnbocsánat, de sole, s az sem a múzsáktól, hanem azok nem szerint való kollegáitól, a hölgyektől, akiket ezennel tisztelettel kérek is, hogy ahol időszerűnek látnák megharagudni, ne fejsék ki ebbeli — szívesen elismerem —, kiváló tehetségeiket, hanem várják be a végét. Egy, immár néhai agglegény hátra hagyott, kissé szaggatott, éppen nem rendszeres és vegveshangnemben tartott reflekszióit leszek TÁRCA. Csaplárosné . . . Csaplárosné, szép barna menyecske, Bort elém a legnagyobb üvegbe! Te meg cigány, — húzzad ma szünetlen'!... Hadd mulatok, aranyos a kedvem! Ne bántsd cigány, — ne szomorút máma! Gyújts valami jókedvű nótára! Mellette a világot feledjem, — Csak vigat húzz, aranyos a kedvem! Szól a harang . . . most húzd, az irgalmát! . . . Esküvőre ott viszik a csalfát; — Most húzzad, most legnagyobb a kedvem, — Még megszakad szivem jókedvemben!« Szelényi József. Az öreg tanító. Irta: Törzsök Vilmos. Hűvös, augusztusi éjeken tüzek gyúlnak ki a végtelen réteken. Messziről lidércnek hinné a babonás, annyival is inkább, mert látni való, mint járják körül sötét alakok, fekete árnyak a lobogó lángokat. Pásztorok azok, kik karjukat kiterjesztve járják körül a tüzet; mert szeszélyes szél fú s hol erre, hol amarra hordja a füstöt. Messze, emlékezetem sűrűjében, mint távoli rétek közepén az éji pásztortűz föllobbanó üszke, meg-megvillan egy alak, az én jó öreg tanítóm tiszteletreméltó alakja . . . Pusztán laktunk. Ott szorongtam én is harminc béresgyerek között a tág iskolában, mely nem is igen régen a kosok istállója vala ugyan, de amelyet a vármegye parancsára iskolává hevenyésztetett a kegyelmes uraság. Itt tanított ő a maga módszere szerint, amely ha nem is volt a Pestalozzié, de annyit mégis ért, hogy megtanultuk először, hogy mi a becsület; azután pedig megtanultunk irni, olvasni s számolni. A hittant inkább az öreg plébános úr tanította, mikor úgy nagyritkán felénk vetődött. No édes fiam, most következik a számolás. Igy szokott szólani a mester úr (így szólítottuk az öreget) délutánonként. A többit tudtuk. Felugráltunk s tódultunk ki a kamarába. Ott várt már bennünket egy jó halom burgonya és egy nagy csomó zsombor, kosár, véka, melyeket maga a jó öreg fonogatott a hosszú téli estéken. — Állj elő Pista, Makráék Pistája. Ne ez a véka. Válogass bele ötször negyven krumplit. Megmondod utolján, hogy mennyi összesen. No kis fiam Jóska, fogd meg ezt a zsombort; válogassál bele háromszor husz krumplit. Vigyázz, kis szógám, vigyázz a rohadtra! A Tabáék Rózsija négyszer hatot választ. Szépeket válogass, cselédem, szépeket; fazékba kerülnek a magunk számára. Pattogató Örzse háromszor harmincat, Fehérek Treszkája négyszer huszonötöt. Hát a bátyád hol van? Jancsi! Ugorj ide, fiam! Háromszor hatvanat a maglók számára az apróbb fajtából . . . — Be az iskolába! szólott az öreg a munka végénél. — Szikra Jancsi, jó gyerek, állj föl, édes fiam! Mondjad csak meg hamar, hány lába van a birkának? — Négy. — Ne zsinatolj annyira, szógám Sülyös Palkó! Hanem inkább mondd meg, hat ürü hány pár? — Három. — Hány szemed van, fiam Csősz Ferke ? — Kettő. — Fejed ? — Egy. — No édes családom, próbáljuk meg azt is, hogy amit kimondtunk, le lehet-e irni ? — Egy feje van a Ferkének. Nézzétek, gyöngyeim, huzunk egy szép vonást, mikor egyet irunk. Bizony olyan, mint a szép,