Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-02-26 / 9. szám

1911 február 26. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. bátor ismertetni az év minden szakában, de különösen így farsangon kelendő szezoncikkről, a házasságról. Még előbb azonban ismételten hangsúlyoznom kell az „agglegény" szót, ami talán fel is ment a helyenkint szükségesnek mutatkozó bocsánat-kérésektől. A halhatatlan angol költő, Lord Byron azt mondja: „Nem ismerek, csak két kobozverőt, Ki ég-, s pokolról, s házasságról irt: Dantét, meg Miltont, és szegények ők, A házasságban nem találtak írt." (Don Juan). En nem vagyok költő, s prózában beszélek, tehát nem is derogálok az elvnek. Mi a házasság? Erre a kérdésre mind másképp felel a theologus, a jogász, a törvényhozó, a férfi, a nő, az asszony, a lány, a férj, s a nem férj. Szóval mindenki, de szabatosabb és velősebb rövidséggel aligha felelt még valaki, mint az a szepegő kis fiu, aki a tanfelügyelő úr kérdésére ezt a választ adta: »A házasság Isten rendeléséből szörnyű eset.« És tegyétek sziveitekre a kezeiteket ti ó házasfelek, mielőtt a naivságában oly megkapó eme definíció ellen tiltakoznátok. Mert bizony szörnyű eset, s az is igaz, hogy Isten rendeléséből. Ne menjünk ugyanis tovább (amint hogy nem is lehet), az első házasságnál. Ki nem tudná, hogy Ádám apánk álmában házasodott meg. És minden valószínűség szerint nem egyébért, hanem, mert nem látszott kétségtelennek, hogy sikerülni íog őt éber állapotában erre a lépésre kapacitálni. Narkotizálva lőn tehát előbb, hogysem feleséggel meglátó —- pardon — megajándékoztatott volna. Denique^ Ádám ősünk elaludt, s az ébredés, az asszony volt. Képzelhető a meglepetése; kétségkívül ez volt a legnagyobb minden azóta történt meglepetések közt. A mézeshetek nem tarthattak valami soká; legalább a biblia jóakaratulag siklik át ezeken, s igy mi sem foglalkozhatunk velük . . . Mi volt azonban Éva nagysága egyik legelső cselekedete? Az. hogy kompromittálta, sőt minden eljövendő nemzedékre kiható bajba keverte az urát. Ott is lett csakhamar a citáció: Hol vagy Ádám? Egy darabig csak bujkáltak a sűrűben, de hiában, mert elfogatási parancs adatott ki ellenük, és előállították szegényeket a paradicsomi városházára. A vége azután az lőn, hogy nemcsak az eddigi sine curának fellegzett be (pedig ez vetekedett a kereskedelmi bank direktorságával), hanem hurcolkodni is kelle rögtön, azonnal, felmondás nélkül, ami arra mutat, hogy a paradicsomban lakbérszabálvok, — a melyeken évekig- el lehet disputálni, — nem voltak. íme, Hölgyeim! Látják, hogy nem a férfiak az okai annak, hogy az emberi nem egy szerfelett kellemes foglalkozással, a dolce far nientével (édes semmittevés) szegényebb, s egy hasonlóképp szerfelett kellemetlen foglalkozással: a hurcolkodással (amihez csakhamar járulni fog sok mással együtt a nagymosás is), gazdagabb leve. Igen, a nagymosás is, mert megszületett nyomban az is, ami azóta — hatezer esztendeje immár —, férjeknek, papáknak állandó veszedelme: a toilette. Tudva van ugyanis, hogy az édenben, ahol sem a zsurozás, sem a korzózás nem volt szokásban,— mert az ős emberpár maga volt, s igy nem volt kihez, s kivel járni, — a toilette is ismeretlen fogalom volt. Worth, a Louvre, meg a Prix fix, még a távol ezredévek homályában rejlettek, de amint első szüleink eljátszották az Úr kegyét, rögtön szükség lőn a confectióra. Ah, ez a »kis levélke, drága kis levélke« lőn, és korszakot alkotott, örökké tartót. Ez volt a toilette ősanyja, amely azóta készül mindenből, legfelebb a maiolikát véve ki. Selyem, bársony plüseh, atlasz, szatin, chinais, szürxah, tüll, moll, gazc, grenadin, organtin, karton, flanell. barchent, loden, himalaya, zibelin, lüster, terno — amelyek megszerzéséhez kevés egy kvintterno — ez mind ő, a drága kis levélke, amely a lélekvándorlás millió fázisán átszármazva él, csak a férjek élhessenek. (Folyt. köv). Az áll. tanító-képző hangversenye. (*) Fényes és előkelő közönség jelenlétében zajlott le mult szombaton este az áll. tanítóképző hangversenye és táncmulatsága. Megszoktuk már, hogy magas színvonalon álló, nemesen egyszerű, mégis művészi élvezetben legyen részünk, - várakozásunkban most sem csalódtunk. A zene- és énekszámok kifogástalanok voltak. A fiatal tanítójelöltek sikeresen birkóztak meg könynyünek épen nem mondható feladatukkal; a szavalatok is nagy hatást gyakoroltak. Az előadás mikéntjére nincs, nem is lehet elitélő szavunk, de tartalmi tekintetben súlyos kifogás alá esik az egyik költemény. Várady Antalnak erősen szabadkőműves izű, lehetetlen tárgyú, félreismerhetetlenül egyházellenes tendenciájú költeményét értem. Váradinak kedvenc vesszőparipája, hogy a vallásosság örve alatt támadja a papságot. Olyan vad, minden emberi érzésből kivetkőzött barátcsordát, mint a milyen »Az Úr ítél« c. melodrámában szerepel, csak azok tudnak elképzelni, akik a szerzeteseket egyedül a rémregényekből ismerik. Kár, igazán kár volt ezzel a szerencsétlen melodrámával némi árnyat vetni az^est fényére. A rosszakaratot kizártnak tartjuk, de a jövőben nagyobb óvatosságot kérünk a költemények megválasztásában. Az ifj. énekk ar két nagyobbszabásu számmal szerepelt. Először Major Gyulának a Kath. Kör nagy hangversenyéről ismert egyenes járomszeg, vagy a juhász botja. Mit is mondtál, fiam ? Hogy kettő a szemed ? Hát ezt hogyan irjuk? Ehun-a! Akár a szilaj ökör szarva! Ennél több a három. Ugy-e, fiam Ferkó ? Leirom. No nem olyan, mint egy fél harapófogó ? Hát a négy? Mintha a kisszéket pingáltam volna le, csakhogy megfordítva. Kemény, bajszos legény az ötös; kár benne szinte, hogy egy kissé pocakos. Mi nagyobb az ötnél, fiam Balog Pista? Ugy-e hogy a hatos? Olyan a formája, szakasztott olyan, mint az ebihalnak, mikor a kanális vizében fölfelé úszik. A hetes szám nem más, mint valóságos kasza; két tojás egymáson, kiteszi a nyolcast; ha pedig a hatost jól megmarkoljuk és sodoritunk egyet a testén lefelé, meg van a kilences . . . Baj történt. Meghalt az öreg pap. Egy ifjú, tapasztalatlan, a világ járásához mit sem értő utódja akadt, aki ha nem volt a templomban, vagy a könyvei között, — biztos, hogy mindig az iskolákat látogatta, zavarta. Volt olyan egy hét, hogy — Uram bocsá' — háromszor, de négyszer is bevetődött a görbéi pusztára. Üresen sohsem jött. Képeket hozott s teleaggatta velük az iskola falait. Majd meg egész láda könyvet pakkoltatott elő. Volt ezek között bolondos figurákkal telerajzolt természettan, férgekkel, bogarakkal teljes természetrajz, hihetetlen dolgokat állitó földrajz. Nem tetszett mindez az öregnek, sehogy se tetszett. Nemtetszése azonban akkor változott haraggá, mikor az ifjú pap egy cifra golyót hozott, melyet a két sarkán forgatni lehetett s odatartva szemünk elé, így beszélt: — Kedves gyermekeim! Lássátok, ilyen a mi földünk. Következett a vizsga. Ott várakoztak már az irodában a kegyelmes uraság, a tisztek s a plébános. Végre az öreg mester is bekopogtatott, atillásan, csizmásan, s tiszteletteljesen szólította fel az urakat, hogy tiszteljék meg vizsgáját becses megjelenésükkel. Rendben történt meg a dolog, csak úgy, mint ezelőtt hatvan esztendőn keresztül. Csak a vizsga végén akadt egy kis zavar. Már minden felálltunk, hogy elénekeljük az »Isten áldd meg a magyart», midőn intett a plébános s megkérte az öreget, hogy tartson rövid próbát a beszéd- és értelemgyakorlatokból. Okos ember volt a mi öreg tanítónk s rögtön belátta, hogy beszéd- és értelemgyakorlatok alatt nem érthetünk mást, mint olyan beszédet, melyben értelem vagyon. Különben is, sejtette a dolgot s készült reá. Köhintett egyet s felszólította az első diákot, Makra Pált. — Számláld elő édes fiam, Makra Pál, mit is látsz te itt a pusztán? Makra Pál nekitiirőzött s mint a vjzfolyás lefújta, egy szuszra: — Én látom a pusztán először is a téns kasznár urat; azután a téns kasznárné asszonyunkat, azután az ökröket, a lovakat, tiz fóka birkát, a cselédeket, a mester úrat s mindezeknek lelkipásztora főtisztelendő Jámbor Pál plébános úr . . . Ezután jött az »Isten áldd meg a magyart.» Következő ősszel beállított hozzánk a tanfelügyelő. Megbámulta az öreg módszerét s így szólt hozzá kimenőfélben: — Ugyan kedves barátom, mennyi idős lehet már? — Nyolcvanhat, felelt az öreg nyomatékkal s hozzátette: Már hatvan esztendeje tanítok. — Ennyi munka után miért nem megy nyuga . . . — Úgy-e a paptól jön nagyságos uram ? vágott közbe epésen az öreg. — Eltalálta, onnan jövök. Tőle hallottam, hogy ha kedves öregem nyugalomba