Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-02-12 / 7. szám

?50. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1911 február 5. Mire kell nekünk a kath. autonomia? Giesswein Sándor előadása a X. kath. nagryg-yülésen. (Folytatás). Aggódó lelkek azt is mondják, hogy az autonómia, amelyet nálunk kontemplálunk, olyasvalami, amit különben a világon sehol sem látunk. Hát vájjon, mi magyarok, mindig csak arra legyünk utalva, hogy másokat utánozzunk? Nem telhetik ki egyszer a magyar géniusztól olyan gondolat, amelyet máshol bámulva szemléljenek és esetleg utánozzanak? A katholikus autonómia gondolatát nehéz idó'k érlelték meg. Első izben évszázadok előtt született meg, egy, a magyar anyaországtól elválasztott tartományban, Erdélyben, — s Erdély talán most is missióterület volna, ha azokban a nehéz időkben a katholikusok — nem mondom ösztönszerűleg, hanem a szent Lélek adományából nem találták volna meg a szervezkedésnek azt a módját, mely által képesek voltak a bennük rejlő energiát erőforrássá tenni. S ki tudja, vájjon Franciaország volna-e olyan missió-területféle, ahol a katolikusok csak ugy megtöretnek, ki tudja, szekularizáció és szeparáció bekövetkezett volna-e az ő átkos következményeivel, ha a francia papságot annak idején nem tartotta volna békóban a gal'akánizmus bénitó szelleme, ha megtalálták volna azt a szervezetet, mely a hierarchia gerincére támaszkodva, annak megadta volna azt az izomzatot, amely egyedül képes erőt kifejteni? Bizony, az a splendid isolation, melyben a különben tudományosan képzett és papi erényekben tündöklő francia episkopatus és klérus az elzárkózottságnak élt, ez már előre megérlelte a sze'lemekben a szekularizációt és szeparációt, mely azután a gyakorlati életbe is átcsapott. Legjobban jellemzi ezt az a francia nyelvszokás, hogy laique ma annyit tesz, mint Isten nélkül való, Istent nem isméié'; ha ma a francia azt mondja: morale laique, éducation laique, enseignement laique: nem azt érti, hogy azt az oktatást világiak, világi hivők teljesitik, hanem, hogy abban a vallásról, Istenről említés nem történik. Azt hiszem, ha a franciák annak idején megtalálták vo'na azt, ami mi az autonómia alakjában ma keresünk, a szellemek e diszharmóniája nem következett volna be, s attól félek, ha mi ezt a mi autonómiánkat nem alkotjuk meg minél előbb, mi is csakhamar a szeparáció lejtőjére kerülünk. Mert hisz kétségtelen dolog, hogy a katholicizmus erejét az isteni kegyelem adja meg — az a kegyelem, mely a szentségek által a hívőkre áramlik s igaz az is, hogy a lelkipásztorkodás és a hitbuzgalom ápolása marad mindig a katholikus szervezkedésnek alapja. Csakkogy erre az alapra aztán kell tovább is épiteni, különben azt hiszik az emberek, hogy hiábavaló fáradság alapot rakni, ha nincs mit reája ; épiteni. Buzgalmat, hősies lángbuzgalmat találunk Franciaországban is,- papok és hivők között, de mivel ezek oly idegenszerűek a környezetben, annyira nem illeszkednek bele a mindennapi élet stílusába, ez a pusillus grex mindinkább szűkebb körre szorul, a papok üres templomokban funkcionálnak. Onnan van ez, hogy nem tudják érvényesíteni azt az óriási energiát, mely kétségtelenül a francia katholicizmusban is lappang, de inkább csak lappang, mert a modern élet fejlődésében és irányításában kevés szerepet játszik — és ami ujabb időben történt, az még távolról sem tudta a mult mulasztásait helyrehozni. Magyarországon is meg van a katholicizmusnak bőséges szellemi és anyagi erőforrása, mely azonban a mostani viszonyok között nem tud ugy érvényesülni, amint szükséges volna. Elő-Azsiában a Tigris és Euphrat ma is, miként évezredek előtt tették, Örményország hegységeiből lehozzák a termékenyítő vizmennyiséget, a megőrölt szikláknak és az erdők humuszának alluviumát. A két folyam közt el; terülő lapály, ahol kincseket érő ragadmányukat lerakták, valamikor a hires Kardunjás, az istenek kertje, a világ paradicsoma, legtermékenyebb része volt s ezzel az emberi kultura legősibb fészke, melynek hagyományaiból még most is élünk. Ma ez a Mezopotámia mocsaras lápokból és fövénybefutotta sivatagokból áll: beteljesült rajta, amit Izaiás próféta oly erőteljes szavakkal megirt róla, ma kóborló beduinok tanyáznak rajta, süvöltő sakálok prédáznak s a régi civilizáció romjai között huhogó baglyok és kigyók húzódnak meg. A folyamok a régiek, a föld a régi, de hiányzik valami a mostani Mezopotámiában, ami megvolt a régiben, az a kanalizáció, mely az egyik vidék túlságos vizbőségével termékenységet hozott a puszta sivatagjába: a mocsarat lecsapolta és a pusztából oázist varazsolt. Es ez a kanalizáció hiányzik a mi egyházi életünkben, ezt egyedül csak egy országos szervezkedés és pedig egyszersmind gazdasági alappal biró szervezkedés tudja nekünk megadni. E nélkül a hazai katholicizmus egy része elposványosodik, a másik pedig terméketlen sivataggá válik. Távol áll tőlünk minden oly gondolat, hogy történeti jogokat bolygassunk, de tudjuk azt, hogy történeti jogokat csak a történeti feladatok időszerű teljesítésével lehet megvédeni és fönntartani. S e célból van nekünk szükségünk olyan transzmissiós gépezetre, amely a magyar katholicizmus lappangó energiáját működő erővé változtassa. (Folyt. köv.). A Kath. Kör hangversenye. (*) A fővárosi lapok színházi rovatában sokszor olvastam ezt a kifejezést: forró, diadalmas est. Azokat az estéket szokták igy nevezni, melyekre az ünnepelt művész, vagy művésznő még akkor is csillogó szemmel, mámoros gyönyörűséggel gondol vissza, mikor már ezüst szálak vegyülnek a barna fürtök közé. Túlzás nélkül merem állítani,, hogy a mult vasárnapi kath. köri estély is olyan mozzanat Varga Rezső életében, melyre nem is tud visszaemlékezni máskép, csak csillogó szemmel, jogos büszkeséggel. Forró, diadalmas est volt; előkelő színvonalú, látogatottság tekintetében párját ritkító. Heteken keresztül fáradozott az új társelnök a siker érdekében; csak a beavatottak tudják, mennyi nehézséget kellett legyőznie, mennyi kellemetlenséget kellett elszenvednie — de nem fáradott hiába! Az est fényes sikere, azt hiszem, még az ő várakozását is felülmulta. Anyagilag is igen szépen jövedelmezett, bár a Kath. Kör vezetősége az ilyen estélyek rendezésénél sohasem utazott az anyagi sikerre; a lelkekbe akart markolni, nem a zsebekbe. Most is igaznak bizonyult, amit már annyiszor hangoztattunk e lap hasábjain: előkelő nivón álló programm kell csak és a Kath. Kör estélyeivel látogatottság tekintetében egyetlen egyesület hangversenyei sem versenyezhetnek. Mert a kath. közönséget oly erős szálak fűzik a Kath. Körhöz, hogy ezeket a szálakat csak igen nagy vihar tudná elszakítani ! Az öreg Griff nagytermében már 8 óra felé igen élénk volt az.élet. Folyton új, meg új csoportok jöttek; a fiatal, agilis rendezőség éber figyelemmel és szolgálatrakész előzékenységgel ügyeit, hogy mindenki azonnal megtalálja a helyét. A hölgyek festői szép toilettjei rendkívüli kedves, szines benyomást keltettek. Egy-két család kivételével ott volt a város egész kath. intelligenciája; örömmel emiitjük, hogy a másvallásuak is elég szép számban voltak képviselve. Az első sorban ült dr. Antal Géza, a város orsz. képviselője. Negyed kilenc tájban zúgó tapsok közt lépett az emelvényre Kolbe Nándorné, az est első szereplője. Tiszta, csengő hangon, mélységes érzéssel, gyújtó tűzzel szavalta el Szelényi József ez alkalomra irt gyönyörű Prologusát A művészi előadás igen nagy hatást gyakorolt; a közönség viharosan megtapsolta Kolbe Nándornét, akiben új, hatalmas erőt, kiváló tehetséget nyert a Kath. Kör. A zajos ovációból bőségesen kijutott lapunk kedves munkatársának, Szelényi József dohánygyári aligazgatónak is, akinek lelkes, önérzetes, költői szépségekben gazdag költeményét lapunk mai számának élén közöljük. A Kath. Kör dalárdájáról nekem nem igen illik nyilatkoznom, hbzen magam is »dalfi« vagyok. Elfogulatlan, szigorú, de igazságos kritikát kértem hozzáértő emberektől; mindnyájan úgy nyilatkoztak, hogy a dalo>kör fejlődése szembeszökő; egy kis hibát leszámítva — művészi színvonalon állt az előadása. Major Gyula zenemüve (»Falu végén kurta korcsma«) a miénknél