Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-12-24 / 52. szám

1911. november 12. PÁPA ÉS VIDÉKE. 5. fogadta cimboráit. Az anyjánál csak étkezett és aludt; műtermében töltöttQ a nap leg nagyobi) részét. Mikor Pista nagy izgatottan betoppant a drága szőnyegekkel és „műtárgyakkal teli műterembe, nem kevésbbc fölizgatva találta Andort. A festő sietve gyömöszölt egy utiládába különböző ruhadarabokat, körülötte szétszórva hevert mindenféle előkészített tárgy, ami bepakolásra várt. — Utazol ? — kérdezte meglepetve a huszár. — Ma este — felelt idegesen Andor. — Nem állom ki továfib... néhány hétre a Riviérára megyek ... — .Most ? kérdezte Pista nyomalékkai. — Februárban van a saison! — Nem azt értem a most alatt, de mit fog szólni majd a menyasszonyod ? — Eh! Hiszen épen miatta utazom el! Végeznem kell vele ., . nem tudok megházasodni! — mondá hevesen. — Bármint is erőlködöm, hiába! Nem érzek magamban hajlamot a házasélethez, nem szeretem Micikét. Ezt előbb kellett volna meggondolnod. Miért kérted meg ? — Az anyám hajtott bele. Meguntam a folytonos panaszait és egy percig igazán azt hittem, meg fogom szeretni menyasszonyomat. De nem megy! Sehogy sem megy! Művész ember ne legyen lekötve! Rád számítok Pista, hogy ezt tapintatosan add tudtára Micinek. — Rám ugyan ne számíts! — kiáltott föl Pista dühösen — gyalázatosság, amit művelsz! Megsértesz egy előkelő családot, elhagysz egy finom, ártatlan leánykát egy könnyelmű teremtésért. Mert tudom, nem egyedül utazol ! A festő gúnyosan vállat vont és nem felelt a huszár becsmérlő szavaira. Persze, hogy vitte Adélt! Hogyne vitte volna?! Hiszen úgy bele volt bolondulva abba a szép leányba, aki kiszámított kacérsággal tudta a szenvedélyeit fokozni, hogy alig várta az elutazás percét. Pista tovább heveskedett. Kíméletlen módon odamondta bátyjának az igazságokat és mindjobban belemelegedett Daruváry Mici előnyeinek fölsorolásába. — Tudod mit ? — vágott közbe gúnyosan a festő — vedd el te, ha olyan tökéletesnek tartod azt a leányt! — Bolond! — kiáltott Pista és vérvörös lett haragjában. — Sohse haragudjál, csak tréfáltam — mentegetődzött Andor — és ha épenséggel nem akarod magadra vállalni az ügy rendezését, majd levélben küldöm vissza a jegygyűrűt! — Azt csak nem fogod tenni! — förmedt rá Pista és dühösen rágva bajuszát, sarkantyúit pengetve járt föl s alá a szobában. Valamin erősen gondolkozni látszott, a szemöldökei kegyetlenül összeráncolta. Végre így szólt: — Durvaság lenne Micinek a gyürüt visszaküldened, majd intézkedni fogok, hogy ő küldje azt vissza néked. Es be sem várva a festő válaszát, hidegen búcsúzva hagyta ott a műtermet. A legnagyobb lelkifurdalásban ment hazafelé. Maga sem tudta, miként kezdje a dolgot; kényes ügy volt nagyon. Mindenekelőtt az anyjával kellett közölni a dolgok állását. Még ez is. Az anyja bizonyára dühös lesz! Átkozott história! Csak már letelt volna a szabadsága és siethetne vissza az ezredéhez! Rosszkedvűen nyitott be az anyjához. — Szép dolgokat hallottam! — kiáltott rá ingerülten az öregasszony —- jer és örülj neki . , . ----- Mi történt? — Micike többé nem akar Andorhoz nőül menni. Most járt itt Daruváryné, szegény asszony kétségbe van esve és hozzám szaladt, hogy elmondjon mindent. A leánya már egy idő óta sírdogált, búsult titokban, de anyja nem tudta belőle kivenni, mi a baja; ma aztán anyjának unszolására kijelentette, hogy nem leltet Andor felesége, mert érzi, nem lenne boldog vele! Abban igaza van és jól teszi, ha így gondolkozik! —- Mit? hát csakugyan igaz? A te műved lenne a leány vonakodása? Daruváryné is téged vádolt . . . — Engemet ? — kiáltá elámulva a huszár —; és vájjon miben lennék én hibás? ~ —- Elforgattad a leány fejét, mindig körülötte settenkedtél és elbolondítottad! Csúnya dolog ez, fiam! Csupa huszáros bravúrból, hiúságból elhódítani a bátyád menyasszonyát! Minden örömöm, reményem volt ez a házasság! Most mindennek vége. Pista úgy állt ott, mintha a villám sújtotta volna. Ezért találta hát könyek között Micikét, ezért futott be előle a szobájába ? Remegő hangon kérdi a huszár: — De honnan gondolja anyám, hogy Micike csakugyan miattam akarja fölbontani az eljegyzést ? —- Honnan gondolom ? De hisz ez világos dolog! Vonakodnék különben Andorhoz menni ? Aztán Daruváryné megtalálta fényképedet a leánya imakönyvében! — Lehetséges volna ? — kiáltott föl magánkívül Pista — Micike csakugyan szeretne ? De hiszen akkor én vagyok a legboldogabb ember a világon ! — Mit akarsz ezzel mondani ? N— Azt anyám, hogy Daruváry Micike mégis a menyed lesz, mert én veszem őt feleségül! — Te? — kiáltott hitetlenül, öröm és kétség közt Dombrádyné. Ám látva, mint ragyog töl íiának a szeme a boldogságtól, nem kételkedett többé. De hirtelen eszébe jutott Ander és a homloka egyszerre elborult. — És mit fog szólni Andor? — szólt a rövidlátó anya majdnem félve. A főhadnagy jókedvűen fölnevetett. — Andoron búsulsz anyám ?. . . Andoron ?! . . . Fekete Karácsony. Napok óta csundes, fájó némaság van Egy szomorú házban; Játék, hajasbaba hever a sarokban Elhagyva, unottan; Nincsen, aki bánja. Az apa, az anya —- mint ialon az árnyak — Nesztelenül járnak, Haj! de elárulja arcuk sötét gyásza: Beteg a kis Márta . . . Mint az első csillag este az égboltra, Ugy jött meg a baja, észrevétlen', lopva; Egy hete, hogy lekszik, még mosolygott tegnap, Pedig arcán a két rózsa Liliomra hervadt. Nem kell neki ital, nem kell neki étel, Hiába az anya Csókja melegével, — Pedig a Jézuskát mily epedve várta A kis beteg Márta. Néha felbúg halkan édesanyja hangja: Mártikám! tudod-e, micsoda nap van ma? A kis Jézus ma jár a nagy földön szerte, Karácsonyfákat visz sok-sok jóval telve. Az angyalok ott fönn diót aranyoznak A jó leányoknak, A Jézuska aztán csillagokra lépve Megindul a csendbe', a fekete éjbe'; A legelső útja ide vezet talán, — Öríilsz-e, édesem, örülsz-e, Mártikám ?. . »Örülök . . .s a lányka súgva mondta rája; A mosolya felelt, alig mozgott szája . . . S míg szemét behunyta, fáradt-haloványan, A szép karácsonyfa ott termett a házban, A házban is csak egy szomorú szobában, Ahol a köny csorog, ahol néma gyász van. »Mártikám, angyalom! nyisd fel szemecskédet, A kis Jézus itt járt, jaj! hogy itt nem érted! Nézd a karácsonyfát, hogyan meg van rakva, Alma, dió, narancs, csecse-becse rajta! ... Fölpillant a beteg; szemének sugára Rátéved a fényes, nagy karácsonyfára; És mintha ott volna mára magas mennyben, Az arca kipirul, ajkán mosoly lebben: »Anyukám! úgy tetszik az az angyal nékem, Ugy-e, odaadod, ha megkérlek szépen; Nini! de szép madár! hogy' csillog a szárnya, Fogd meg,jaj Istenem! hogyha messze szállna! Azt az aranyalmát mennyire szeretném! . . . Vedd le azt a babát, fektesd ide mellém, Ugy játszhatnám véle! . . .« Sa sok csecse-becse mind, mind le van tépve; A kis beteg mellé odajut az ágyba, A fán búsan pislog néhány gyertya lángja, Csend van, csak az anya fordul sírva félre, Fáj neki a galamb kínos vergődése. Künn bolyhos pelyhekben hull a hó az éjbe, Nagy embercsapat megy éjféli misére. Hangjukból az öröm tüze ki-kilobban: Esik a hó, megjött! fehér Karácsony van!... Csak e szobában van fekete Karácsony, Néma halott pihen a ravatal-ágyon; Kialudt a végső színes gyertya lángja, Dísztelen fa mered magán a homályba. Tomor Árkád.