Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-02-05 / 6. szám

1911 február 12.PÁPA ÉS VIDÉKE. 5. gyalni. — E tárggyal kapcsolatban Somogyi József indítványozta, hogy a számvizsgálóktól felülbírált számadás az átvizsgálás után rövid időn belül terjesztessék az isk. szék elé. Az indítványt az iskolaszék magáévá is tette. László Ádám hitközségi adóját nem .szállították le. A polgári iskolában többnek elengedte a tandijat az isk. szék. Az egyhuzamban való tanitás behozatala hosszabb vitát provokált, melyben résztvettek Mátz József, Hajnóczky Béla, Ács j Ferenc, Keresztes Gyula, Zsilavy Sándor, Somogyi József és Botka Jenő. Végül ki- ! mondta az iskolaszék, hogy egyelőre leveszi ! a napirendről és felkéri a tanítótestületet, ! hogy szerezzen be néhány információt i olyan helyről, ahol már behozták az egyhuzamban való tanítást, hogy mennyire vált be. Ennek megtörténte után bocsátkozik i ismét az ügy tárgyalásába. A felsővárosi j iskolához szolgának Szalmási Antalt alkalmazta az iskolaszék. Szentgyörgyi Sándor karnagyot beíratja az iskolaszék a »Magán- j tisztviselők Nyugdijegyesületébe« 1600 kor. nyugdíj jogosultsággal és a fizetendő évi dij- j nak Vs részét fizeti a hitközség, mig annak szolgálatában áll. Varga Rezső indítványa j után a gyűlés véget ért. II. Február 2. Sült József vil. elnök üdvözölte a meg- j jelent iskolaszéki tagokat és a jelen ülés j jegyzőkönyvének hitelesítésére felkérte Piatsek Gyula és Keresztes Gyula isk. széki -tagokat. A mult ülés jegyzőkönyvét Somogyi József, Szokoly Ignác és Sült József módosításával hitelesítette az isk. szék. Következett az 1909. évi hitközségi számadás felülvizsgálása, amelynek minden egyes tételét Szokoly Ignác pénztárnok olvasta fel. Hozzászóltak a számadáshoz Keresztes Gyula és Somogyi József isk. széki tagok, akiknek az egyes tételekről Szokoly Ignác pénztárnok adott felvilágosításokat.Végül hosszú vita után, az iskolaszék megadta a felmentvényt a- pénztárnoknak, a szükséges óvások fenntartása mellett. Az 1911. évi költségvetést pedig mindaddig levette az iskolaszék a napirendről, mig az 1910.-Í számadás átvizsgálva nem lesz. Több kisebb ügy elintézése után az ülés véget ért. A Regnum Marianum és az „Élet". A Regnum Marianum, ez a rendkívül nagy fontosságú egyesület január 28-án tartotta meg rendes évi közgyűlését Budapesten. Az ülés iránt igen nagy érdeklődés nyilvánult. Gr. Majláth G. Károly püspök lendületes szavakkal emlékezett meg arról a nagy kulturális munkáról, melyet az Egyesület az ifjúság valláserkölcsi nevelése terén kongregációival, internátusaival, folyóirataival kifejtett. A közgyűlés kimagasló mozzanatát Izsóf Alajosnak, a »Zászlónk« és az »Élet« kiváló szerkesztőjének előadása alkotta, melyben igen talpraesetten okolta meg, miért vette át az Egyesület az Élet c. szépirodalmi folyóiratot a saját tulajdonába. Lebilincselő, tanulságos előadásából a következő részt közöljük: »... A nyárfák levele mindig reszket és mi még sem borzongunk mindig reszketésük láttára. De amikor a nagy viharok előszele végigsuhan a fák lombkoronáin, akkor ember, állat megérzi, hogy itt nagy feszülések csatája van kitörőben. Ez a nagy érzés az, ami a muló perceket tjöriencnm mag»^» tokra emeli és amely rövid pillanatok alatt kis emberekből nagyokat, nagyokból kicsinyeket csinál, pásztorokból prófétákat, halászokból apostolokat, kis munkás-csoportokból történelmi faktorokat avat. Valahogy igy kopogtatnak a percek ezúttal a mi szivünk ajtaján is. Hiszen már szinte közhellyé válik annak konstatálása, hogy válságos időket élünk; hogy nemzeti létünk egész vonalán: politikában, közgazdaságban, társadalomban, nevelésügyben, irodalomban, művészetben napról-napra új, erőszakos, félelmes és csúf eltolódások mutatkoznak. A közélet megáradt iszapos hullámai kitartó makacssággal rontanak neki századokon át megülepedett erkölcsi védőtöltéseinknek és immár annyira elárasztották őket, hogy alapjaik kezdenek szétmállani és ingónak tetszik az egész alkotmány. A Regnum Marianum asztalához már az első terítésnél odatelepedett a magyar szellem-erkölcsi inség minden szivgyötrő problémája: hogyne érezze hát ez az ifjú egyesület a saját testén ennek a spirituális Ínségnek minden fázisát és annál fokozottabb mértékben, minél gyorsabb ütemben hallja közeledni a magyar szellemi világban a kitörni készülő nagy válságok földrengető lépteit. Hogyha a R. M. arra vállalkozott, hogy a szellem-erkölcsi inség, bün, tehetetlenség problémájának, a XX. századbeli kígyóhajú, Medusa-fejével szemtől-szembe néz és nem engedi magát megkövülni, hát nem természetes-e, hogy vállalt feladatához ő is kereste a megfelelő eszközeit ? Es kezdjek-e én most hosszú tirádákat zengeni arról, hogy egy ilyen feladathoz egy szépirodalmi orgánum elsőrangú eszköznek kínálkozik. Fejtegessem-e azt, hogy a mi szent hitünk mélységeiben óriási kulturatermékenyitő, kultura emelő források bugyognak. «...^Jjv-W ....... _ . r kövek alatt — nemcsak hogy kihasználva nincsenek, de észre sem vétetnek. Pedig sicut gigás ad currendam viam, mint az óriások a megfutandó út előtt, ugy érezhetnék magukat iróink, és művészeink ilyen perspektívák megállapításánál. És ime, néma a mi tájunk, a mi berkeink őszbehajlók, egy-két vándorénekes átBodajki Lőrinc este ismét vette a puskáját. Megvizsgálta ravaszát s azután a bakterral együtt fölállottak a falu végén, hol a futtaki ösvény az országutba ágazik. Nem állhattak még háromfertály órát, mikor a bakter oldalba löki s a futtaki útra mutat. Csakugyan jött valaki. A teli hold körülrezegte ezüst sugaraival magas termetét. S bárminő világos volt is az éjtszaka, még sem lehetett belőle többet kivenni a szürkés fehér kendőnél, mely fejéről aláhanyatlott s az egész alakot eltakarta. Gyorsan közeledett. Már elment mellettük. Inkább lebegett, mint lépett. — Jerünk utána! — mondá Bodajki Lőrinc a bakterhoz s válaszát sem várva, a házak árnyékában lábujjhegyen követte. És csakugyan az ő házát választotta ki. A kapunál pillanatra megállott, mintha gondolkodnék. Hanem azután határozott fordulattal tünt el az első hársfa mögött. Bodajki Lőrinc remegő kézzel vette le a válláról a puskáját. Gyorsan törtetett utána, a bakter alig tudta követni. Épen a konyhaajtó előtt állott meg a kisértet. Jobb keze meg volt emelve, mint azé, ki kopogtatni szokott. — Megállj! Ki vagy? — dörgött Bodajki hangja a háta mögött. E pillanatban akárcsak magától, föltárult az ajtó. Az árny szótalan besurran. De mielőtt még becsapódott volna mögötte az ajtó, rémes dörrenés rázkódtatta meg a néma éjtszakát. Bodajki Lőrinc rálőtt a kisértetre. E pillanatban éles sikoltás hasítja meg a levegőt, utána tompa zuhanás következik. A lövés talált. Bodajki eldobta a puskát s odarohant; de az ajtóban beleütközött valakibe. A vén Böske volt. — Félre innen, te gyilkos! kiáltotta két kezét maga elé tartva. Gyermekedet, saját édes gyermekedet gyilkoltad meg. Bodajki Lőrinc lába a földbe gyökeresedett. S az asszony tovább folytatta: — Kitagadtad, koldussá tetted, de ő mindannak dacára szeretett. Eljött minden héten egyszer, hogy szívtelen apja hogyléte felől tudakozódjék. Hogy beteg voltál, egész éjtszakákat virrasztott át ágyad mellett. Nem láz, puszta valóság volt az, hogy leányodat láttad. Ágnes volt, igen, a jószivü, a nemes Ágnes. És most megfizettél neki mindezért. Ott fekszik vérében... Meggyilkoltad őt. Bodajki lába megingott. A világ fordulni kezdett körülötte. Két lépést tett előre, ott lerogyott épen rá: leányára. Könny nem gyűlt a szemébe, szó nem lopózott ajkára, szivéből egy sóhaj kevés, de annyi sem szakadt. Ahogy ráborult Ágnesre, a véletlen épen úgy akarta, hogy ajkai a leány ajkaira tapadjanak. Azokkal fogta föl a haldokló gyermek utolsó — szülőjeért bocsánatot esdő — fohászát. És Bodajki Lőrinc még most sem tört ki. Vasember lehet, hogy még most sem tud zokogni. Szótalan némasággal hajolt még egyre Ágnes tetemére. De ez a némaság jobban fájt, hangosabban sirt, meginditóbban zokogott mindennél. A bakter az öreg Böskével meg volt hatva. Szorult szivvel várták a történendőket. Végre megsokalta az őr ezt a némaságot, megfogta Bodajki kezét. De amint megfogta, nyomban el is eresztette. Hideg volt és meleg. Az öreg Bodajki Lőrincnek a szive szakadt meg. (Vége).