Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-08-27 / 35. szám

PÁPA ÉS VIDÉKE. 1911 augusztus 20. Új ösvényeken. (Két közlemény). II. (*) Nem tehetek róla: a lelkemhez nőtt ez a kis lap. Munkatársa voltam kezdettől fogva. Mit tagadjam: sok keserű csalódás ért; sok ideál összeomlott a lelkemben. Nem egyszer állottam már azon a ponton, hogy sorsára hagyom. Nem bírtam megtenni. Valamikor nagyon sokat írtam bele. Később mindig kevesebbet. Ebben az évben alig valamit. Egy-két cikket leszámítva, egész tevékenységem néhány hír megírásában és a korrigálásban merült ki. Ez a letagadhatatlan igazság a legfényesebb cáfolata annak — a bizonyos oldalról felhangzó és nem minden célzat nélküli — vádnak, hogy a Pápa és Vidéke a — Béri Zsigmond lapja. Annyira nem az, hogy újabban épen én irtam bele legkevesebbet. Most is csak azért irok, hogy valami laptöltelékkel segítsek a szerkesztő úron az uborkaszezonban. Komoly okok késztettek a felszólalásra. Négy lap jelenik meg városunkban. A konkurrencia tehát elég erős. Fokozza a nehézséget az a körülmény is, hogy köztük a Pápa és Vidéke a legfiatalabb és exclusiv, féltékenyen őrzött katholikus jellege miatt úgyszólván tisztán a katholikus előfizetőkre nem utalva. Nekünk tehát arra kell törekednünk, hogy jó lapot adjunk olvasóink kezébe, amit könnyen elérhetünk, ha megvalósítjuk lapunk egyik kitűnő tollú munkatársa és önzetlen jó barátja, Németh Gyula esperes-plebános által ajánlott tervet. A szépirodalmi részt, az u. n. tárcarovatot Németh Gyula vezetné, akinek erre való hivatottsága, rátermettsége kétségen kívül áll. Hatalmas segítőtársa lenne daloslelkű, mély érzésű poétánk, SzelényiSchneider József, akinek a verseit mintha márványból faragták volna: oly művésziek, olyan csiszoltak, oly tömörek. Martonfalvay Elek, akinek nagy eszére, széleskörű tudására és szeplőtlen jellemére méltán büszkék a pápai katholikusok, bizonyára még nagyobb örömmel működik közre, ha látja, hogy itt céltudatos egyöntetű munka folyik. Jelentős szerep jut Káuzli Gyulának, aki fürge tollú, sokoldalú, újságírónak bizonyult a mult hónapban, mikor a szerkesztő távollétében úgyszólván maga szerkesztette ez egész lapot. Sokat várunk a szerkesztő-bizottság új tagjaitól: Egresits Jánostól, Klári Oszkártól és Kelemen Krizosztomtól. Időnkint megszólalnak majd vidéki munkatársaink is: Lisziner Antal, Takács Gedeon, Szeberényi László, Csaplár xVntal, P. Hédly Jeromos s talán-talán dr. jankovich Tihamér és Kiss István cséjére. Szegény ember volt, amikor rászánta magát a kincskeresésre. Összekuporgatott dohárain három szamarat vásárolt s megrakta a hátukat élelemmel, azután elindult velük Nevadába. Felütötte tanyáját a hegyek között és naponta reggeltől-estig kutatta mindenfelé a csillogó aranyércet, amelytől boldogulását, szerencséjét várta. Hónapokig dolgozott, küzködött az elhagyatott vidéken eredménytelenül, tovább-tovább vándorolva. Végre elfogyott az élelmiszer is s megkellett ölnie az egyik szamarát, hogy ennek húsából táplálkozzék. Kétségbeesetten ragaszkodott abbeli reményéhez, hogy egyszer csak mégis ráakad, majd valahol olyan kőzetre, mely aranyat tartalmaz. Teltek a hetek és a másik szamarát is meg kellett ölnie. Most már az a veszedelem fenyegette, hogy eltéved a vadonban s ha a harmadik szamarát is megeszi, akkor még attól is kell félnie, hogy éhen pusztúl el. Egy este fáradtan dölt le egy szikla tövében és hamarosan elnyomta az álom s csak éjféltájban ébredt fel. Gyönyörű holdvilágos éjjel volt. Körülnézett, kereste szamarát, de nagy rémületére nem látta sehol. Eszébe jutott, hogy lefekvésekor a nagy kimerülés miatt elfeledte odakötni valamelyik iához. A szamár alkalmasint füvet keresett és eközben elbolyongott valamerre — gondolta J im Butler — s nyomban elindult keresésére. Rémülete azonban egyre fokozódott, mert bármerre kereste a szamarat, sehol sem akadt rá. Végre hosszas keresés után — tőle meglehetős messze távolságban hallotta a szamár ordítását. A hang irányában tartott és az egyik ösvényen ráakadt a lábai nyomára. Végre megpillantotta a szamarat egy szikla tövében, ahol épen a bogáncsot rágta. Feléje futott, de a szamár is tovább iramodott. Mérgében letört most Jim Butler egy darabkát a mellette levő sziklakőből, hogy a szamár fejéhez dobja. Már épen elakarta hajítani a követ, amikor hirtelen leesett az álla nagy bámulatában s keze kinyújtva maradt a levegőben, mintha megdermedt volna. A felhők közül kibukkanó napsugarai ráestek a kezében levő kődarabra, mely csillogni kezdett azon a felén, ahol a törése volt. Arany érccel volt tele a kő. Jim Butler, amikor magához tért első meglepetéséből, hirtelen megfogta a szamarat, majd alaposan megvizsgálta a letört követ és a sziklát. Meggyőződött arról, hogy dús aranyerekre talált véletlenül; a szerencse tehát mégis rámosolygott annyi küzdelem után. Felfedezte a hires Mizpah-bányát, mely azután többszörös milliomossá tette őt. Érdekes, hogy amikor már milliomossá lett, pompás istállót építtetett a szamárnak, mely az aranyerekhez vezette mesebeli módon. is, akik évekkel ezelőtt nagy szerepet játszottak lapunk életében. Ott van azután a felelős szerkesztő és csekélységem. Ennyi tanult ember csak el tud szerkeszteni egy vidéki lapot? Osszuk csak ki a szerepet: mindenkinek adjuk meg a hivatásának és hajlamának leginkább megfelelő munkakört: elsőrangú lapot juttatunk olvasóinknak ! Pados József amiatt panaszkodott egyszer a Kath. Kör egyik választmányi ülésén, hogy a Pápa és Vidéke keveset foglalkozik városi ügyekkel. Részben igaza van. De kár, hogy kissé felszínesen foglalkozott ezzel a dologgal. Sok okos ember ül a Kath. Kör választmányában; szép számmal vannak köztük városi képviselők is. Nem mondhatnák-e el azok is, hogy: mea culpa? . . . Jöjjenek el a szerkesztő-bizottság üléseire, beszéljék meg ott behatóan a városi ügyeket. A megírást bízzák a munkatársakra. Majd meglátják, hogy többé ezen a téren sem lesz okuk panaszkodni a Pápa és Vidékére. Ujjá kell szervezni a szerkesztőbizottságot. Ne legyen az holt tömeg, papiroson szereplő írott malaszt, hanem eleven, lüktető tényező. Rövid, de mindig aktuális cikkek, tisztességes irányú, vonzó stílusban megirt tárcák és sok-sok hír, — ez kell a közönségnek. Még a hírek megírásában is kerüljük a pongyolaságot; a vitatkozásban a durvaságot. Legyen a lap hangja és szelleme nemes, előkelő. Ezzel nemcsak előfizetőinknek tartozunk, hanem magunknak is! A kiadóhivatalt nem kell újjá szervezni. Becsületesebb, munkásabb, hivatottabb vezetőt keresve sem találnánk Siile Gábornál. A technikai rész is igen jó kezekben van. Másfél éves tapasztalat alapján állíthatom, hogy Stern Ernő igazi ambícióval, szeretettel és kiváló ízléssel sorakoztatja hadi sorba a modern kultura fürge harcosait, az ólombetűket. . . . Egy hét múlva mindnyájan együtt leszünk. Vállvetett munkával tegyük lapunkat, erőssé, izmossá, hatalmassá ! * Válasz. Egyik jó ismerősöm megküldte a Pápai Hirlap mult heti számának Szemle-rovatát. Mondhatom nagyon kedves. Úgy tüntet fel, mint »megtérő bűnőst, aki bűnbánólag megvallom, hogy eddig rossz uton jártam, eddigi ösvényeim a tévelygés ösvényei voltak.« Majd erővel ellentétbe akar hozni lapunk egyik munkatársával, akit mint a P. és V. egyik fő erősségét és jó barátomat mindig nagyrabecsültem s azt