Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-08-27 / 35. szám

1911 szeptember 10. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. kérdi gúnyosan, van-e annyi befolyásom, hogy meg tudom változtatni a lap egész eddigi irányát. Röviden felelhetek. A hangulatkeltésre szánt bevezető sorok félig komoly, félig gúnyos hangja nem vall valami finoman érző lélekre. Nincs szükségem mosakodásra, sohasem fújtam felekezeti »hecctenort«. Sem szóban, sem Írásban nem izgattam másvallású polgártársaim ellen. S nagyon téved t. laptársunk, ha azt hiszi, hogy. én a P. és V.-nél klotürt akarok alkalmazni. Először nincs jogom hozzá, másodszor, ha volna, sem tenném. Mert a P. és V-nek mint a pápai katholikusok lapjának szóvá kell tennie, sőt a legerősebben vissza kell vernie minden támadást, amely akár itt, akár másutt a katholikusok ellen irányul. Én csak a vallási villongások kiküszöbölését kértem t. munkatársainktól. Bélyegezzük meg magát a tényt s azt, aki elkövette, de ne általánosítsunk: egyesek hibái miatt ne támadjunk egész testületeket, egész vallásfelekezeteket. Minket egész világ választ el a P. H. irányától. A P. H. a mai rendszer tipikus képviselője, a mi lapunk pedig az elnyomott többségé, melyből mesterségesen kisebbséget csináltak.Jól ismerem katholikus testvéreimet: nincs a világnak türelmesebb, elnézőbb faja a katholikusoknál. És hiába vádolnak minket felekezetieskedéssel, — minket, akik az osztó igazság érvényesüléséért küzdünk! A felekezeti békének azok az igazi sírásói, akik az osztó igazság diadalának útjában állnak. Nem tagadom, bizonyos átalakulás végbement lelkemben. Mikor a P. és V.-t megindítottuk, az volt a meggyőződésem, hogy a katholikusoknak a saját erejükből kell visszavívniok, amit tehetetlenségük következtében elvesztettek. Ámde öt esztendő szomorú tapasztalatai meggyőztek arról, hogy a katholikusok sokkal könnyebben visszaszerezhetik régi tekintélyüket, ha másvallású polgártársaikkal békében élnek, mint, ha a felekezeti súrlódások sohasem kerülnek le a napirendről. Évek óta ez a meggyőződésem, tehát nem ötletszerűleg, tegnaprólmára lettem »megtérő bűnössé.« Ezen az átalakuláson mindenkinek van joga csudállcozni, csak épen t. ellenfelemnek nincs. Hiszen ő volt a függetlenségi-párt titkára s ha emlékezetem nem csal, mégis a munkapárti jelöltre szavazott. Ez az igazi csodálatos átalakulás! Végezetül csak ennyit: a P. H. t. cikkírója elégszer tapasztalhatta, hogy nem félek a támadásaitól. A vállveregetéseiből pedig nem kérek. Zűrzavaros társadalmi életünk. »Panem et circenses« mondották a régiek; nyaralási költséget! sóhajtjuk mi modernek, az anyagi gondoktól annyira igénybe vett modernek. A divatok majmolása vert tanyát még ebben is közöttünk és ez a divat lesz megölője, gyilkosa az egyénnek, a családnak és ezzel együtt a társadalomnak is. Ha kiemelkedünk a rendes, köznapias tevékenykedésünkből és vizsgáljuk az élet nagy színpadán végbemenő eseményeket, az eszmék harcát, nem látunk mást, mint közönyt és fásultságot. Oly érzéssel járjuk be az élet tereit, mintha valami kietlen, sivár, élettelen homoksivatagon járnánk. Mélabús, gondokba borúit emberek járnak, kelnek. Rémes, eddig nem igen ismert gondok nyomják a családapa szivét, lelkét. Az élet annyira megdrágult, a fényűzés oly hatalmat vett rajtunk, hogy idegeink szétpattanásaig nyomja agyunkat a gond s ezt a sötét kortünetet mással, mint a nehéz életgondok vívásával megokolni nem tudjuk. Mi más volt a régi udvarházak erkölcse szemben a mi felmagasztalt, túlértékelt modern felfogásunkkal ? Bizony a mi anyáink kartonban vígabban mulattak, mint mi a selyemben és apáink boldogabbak voltak a maguk egyszerűségében, mint mi a világot ámulatba ejtő cifrálkodásunkban, ami csak külsőségekben nyilvánul meg. Egész közéletünk erre az ingoványos, bizonytalan alapra van építve. Kivül húj! Belül pfúj ! Mi lenne a kivezető ut ? Visszatérés a faluhoz, ami annyit jelent, mint visszatérés az egyszerűséghez. Azonban ezt az alakító, modernizáló kultura nem engedi. Hiszen ma már a haladás jegyében a falu is utánozza, majmolja a várost, a kisváros pedig a nagyvárost. Egy rettenetes zűrzavaros társadalomban élünk s rettegve nézzük, hogy erkölcsi világunkat mint döngeti ez a zűrzavaros eszmeáramlat, amelynek még törekvéseit, végcélját sem sejtjük, nem hogy azt megtudnók állapítani, hogy e célokból mit hajt keresztül. De mindenesetre a legnagyobb megdöbbenéssel látjuk a közöny és fásultságnak ijesztő terjedését. Ez a rohanó jelen felkotor, mozgat, ostromol, dönt, gúnyol, és nevetségessé tesz mindent, ami nekünk szent és sérthetetlen. Az Istent lerántja trónusáról, az Űr Jézussal pedig valósággal komázik. A hazafiságot elavult, nem létező örjöngésnek tartja. Nem kiméli még a családi szentélyt sem. Elrúg maga alól minden erkölcsi alapot, amelyen az országok, a népek jóléte, boldogulása felépül. Az anyagot, az embert tekinti, lelkével pedig, amely megkülönbözteti az oktalan állattól nem törődik semmit. Sutba veti és nem létezőnek hirdeti. Terjesztik ezt szóval, írásban, nyomtatványban és az egyesületek különféle fajtáiban. E körül találkoznak egymással a szociálisták, nihilisták, szabadkőművesek, szabadgondolkodók, »Galillei-kör« és az általános, titkos választójog ligája s tudja az Ég még miféle szervezetek vonultatják fel mellette segéd csapataikat. Mi pedig ölbetett kezekkel nézzük mindezt és nyugodtan hagyjuk őket utjokon haladni. jviegszivlelésre méltó tollvonások. Mennyire szégyenkezhetnének azok a .'.-os tisztelt urak, ha nem csupán egy ünnepnapon, de rendes hétköznapon, pláne az ilyen nagyon is dolog-napokon látnák, hogy a jó katholikus magyar nép mily gyermeki szeretettel és áhítattal tud időt szakíttani arra, hogy dolgai közepette is lerójja imádását UránakIstenének. Az ember szive örül ekkora buzgóság láttára, s igen gondolkozóba esik, vájjon, hogy van az, hogy más tiszta katholikus községekben ritkább látni ilyen hű ragaszkodást a szent vallásunkhoz. Hol keressük az okát e contrástnak ? Általános közfelfogás, hogy azon községek lakossága, amelyek valamely városhoz közelebb esnek, ahonnan már a demokratikus hazát — családi szentélyt veszélyeztető elvek kipárolognak, azok a községek már sokkal szabadabb gondolkodók, inkább Istentagadók, mint Istenfélők. Megengedem, sőt elég találó a következmény levonása az előzményekből, de azért nem mindenesetre alkalmazható. Ismerek én olyan községeket, hog)" csak egyet említsek példának Ugodot, amely község Pápához közel van, úgyszólván egy ugrásnyira, ahova naponta mennek, ahonnan naponta jönnek hozzánk is munkásemberek, de bármennyire közeli legyen is a viszony a város és községünk között, bármennyi demokrata hintse is átkos szavait szerteszét; hála Isten ilyen hithű, jó katholikus hivő községet találni napjainkban ritka dolog. Sok hajadon mint szolgáló leány, férfiak mint iparosok és munkások mennek fel Pápára s élnek ott; otthonukkal mindig érintkeznek, de nincs eset, melyben diagnoscálni lehetne a városból kiszivárogni szokott fertőző vallástalan betegség tényeit. Tehát itt, értve az ugodi katholikusokat, jó talajnak kell lennie hitdolgában, mert magába nem sziv vallásellenes eszméket. Milyen érdekes ugy-e ? Megengedem, mint már említettem is azok véleményét, kik a szabad eszmék terjesztő bacillusaiként a városból hazatérő falusiakat tartják; igaz ez akkor, ha már maga az illető annyira fogékony a járványra s lelkileg annyira tudatlan és beteg, hogy nem tud ellenállani e külsőleg tetszetős hamis eszméknek. De egy alapos ember, aki hitét ismeri s szereti, annak igazságáról meggyőződött, ha ilyen ember kerül városba, arról lepattan az a máz, amelyet a hitellenségei akarnak rávonni. Hol van tehát e gordiusi csomó megoldása ? Bár a kivétel erősiti a szabályt, de itt gyengíti. Távol legyen tőlem a sok esetre vádat emelni sokak ellen, kik önzetlenül ajánlják fel jó tudásukat s fizikai erejüket a közérdeknek, de én a szent hitünk vázlatos, sőt majdnem rémítő csekély ismerésben fogom fel azt a talajt, amelyre hitünk ellenségei az ő átkos elveiket, eszméiket felépíthetik. Nem mondom azt, hogy eddig nem tanították a hittant, azt se mondom, hogy nem jól tanították, de el kell ismerni, már közismert pápai tekintélyektől hallottam, hogy azt nagyon is könnyen vették. Nem szólok az utóbbi időkről, hisz a modern kor mozgalmai már sokak figyelmét hivták fel erre s mondhatom intenzivebb is most a tanítás, mint hajdan. Nem elődeinkre akarok vizes lepedőt teríteni, hisz a korszellem hibája volt az, mert mai nap már nemcsak a templomban, de az egész életben, családban, iskolában, társaságban kell jó katholikusnak lenni. Ha tehát a pap a lelkipásztor, úgy legyen pap, de legyen jó tanító s így