Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)
1911-06-11 / 24. szám
1911 ju lius 30. V PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. A magyar tanítóság és a szociáldemokraták. — Irta: Lisztner Antal kántortanító. — Általánosan elismert . igazság, hogy »Akié az iskola, azé a jövő.« Mivel púdig az iskola hatása az életre nem is annyira a jellegétől, mint inkább azon bánásmódtól függ, amellyel az egyes iskola-tipusokban kötelezett tárgyakat kezelik: elmondhatjuk, hogy olyanná lesz a jövő társadalma, amilyenné az iskolában nevelik. Az emberi művelődés története arról győz meg, hogy különböző időkben különböző módon fogták fel az iskolai nevelés célját; egy érintkezési pontban azonban megegyeznek a különböző korok nézetei: minden kor az emberi természet javítását, az emberi akarat megállapított szabályok alá helyezését követelte az iskolai nevelés ténykedésétől. És nevezzük bár e szabályt -polgári — vagy erkölcsi törvénynek : lényegében egy és ugyanazon alapmotívumon épül: a tekintély elismerésén a felsőbbség iránt. E nevelési elvet a kereszténység is szankcionálta. Míg azonban a kereszténység előtti korszakban az emberek csak tapogatództak és örök érvényű nevelési elveket felállítani nem voltak képesek, addig a kereszténység megmutatta az igaz utat, melyen haladva, az emberiség szolgálhatja a szó igazi értelmében vett emberi művelődés munkáját. Ugyanis a kereszténység, míg egyrészt a régi kor üdvös eszméit is átvéve és az emberi élet követelményeinek átalakítva, a földi boldogulást is hirdette, addig másrészt a művelődés erkölcsi biztosítása szempontjából rányomta isteni eredetének bélyegét is, mely ilyformán a tekintély elvének elismerését magasabb szempontból tette szükségessé. Mióta a kereszténység megszületett, azóta ez elv körül forog az emberi művelődés problémája. Nincs a világon oly kulturnép, mely kulturája tápanyagát nem a kereszténység tanaiból merítette volna. Nemzetek vesztek el, nyomukban új nemzetek keletkeztek, de huzamosabb ideig csak a keresztény szellemtől átitatott népek tudtak maguknak létfenntartást biztosítani. A római birodalom romlott erkölcsei miatt felbomlott. A hun és avar nép csak rövid uralmat tudott magának biztosítani, mert létalapját csupán a fegyveres erőre alapította. S vájjon nem úgy lett volna-e a magyarral is, ha a keresztény eszméket be nem fogadja? Arany igazságként fognak ragyogni mindig Vaszary hercegprímásunk e szavai: »Kard foglalta el, de kereszt tartotta fenn e hazát!« Most már »Más időket élünk, más csillagok járnak.« Ma nem a nyers erő, hanem a kultura eszközeivel dolgozó álfelvilágosodottság áll a keresztény kultufával szemben. Legújabban a tanítóságot »szervezik« e célra. Csalétkül felhasználják a tanítóság nyomorát. Elérendő céljuk, természetes, nem a tanítóság helyzetének javítása, hanem a közoktatásügy államosítása, a vallás-erkölcsi szellemnek az iskolákból való teljes kiküszöbölése és helyette azokban az »általános emberi erkölcstan« behozatala. Nézzük csak, hogyan fest ez az »általános emberi erkölcstan« a valóságban? Franciaország megteremtette a gonosztevők egy új fajtáját: az apasokat. Jellemvonásaik: rettenthetetlen bátorság, bámulatos ügyesség és embertelen kegyetlenség. A francia szellemesség a hozzájuk hasonló »apas« indiánHej! mintha most is látnám zöld kapuját s a rajta beözönlő méherajL. Szól a , Primus" csengő, csilingelő hangjával hivja ú sz. misére kis diákjait. S megzendül a templomban a „Veni Sancte !" S a gyermeksereg zengő énekébe belevegyül a jó direktor úr érces baritonja : Veni! jöjj el! jöjj el! Mintegy negyven esztendőn át énekelte ezt a Veni-t: jöjj el-t! És jött és rohant az idő! És sok mindent elvitt. Elvitte a régi, kis gimnázium egyszerű, emeletes kis épületét, elvitte a kis házikertnek egy részét; -elvitt sok régi, jó ismerőst. Sőt elvitte a régi, régi, megszokott foglalkozást: elvitte az iskolábajárást, a kedves latin órákat. Az ifjú tanárból öreg úr lett, akit föl kellett menteni a fárasztó munkától, a tanítástól, sőt nemsokára a házfőnökségnek mindenféle gondjaitól: eljött a nyugalom ideje. Ennek eltöltésére főapátja egy földi Paradicsomot, a gyönyörű Bakonybélt jelölte ki a kiérdemült házfőnöknek s igazgatónak tartózkodásul. A jó igazgató úr sokszor énekelte velünk a templomban a sz. mise alatt: „Szeretetben éljek, haljak, Add ehhez malasztodat." Nos, a jó Isten ezt megadta neki. A nyugalom éveiben is, ott a szép Bakonybélben, jóságos szeretet vette körül fenkölt lelkű apátura és konventtársai részéről. De mit használ a legodaadóbb szeretet, ha megjelennek azok a bizonyos hirnökök, kik a Nagyúr, a Halál közeledését jelentik J be. Annyit mégis használ, hogy aranysugaras lesz az est: napsugaras életre aranysugaras est -— szeretetben élve, szeretetben halv a valóban megható, szép élet! Uram! nekünk is add ehhez malasztodat ! A „Primus"-ra, mikor diákok voltunk a „Finis" következett: ez hirdette az ór„ végét. Az élet iskolájában is megszólal a Finis, amikor megjelenik maga a Nagyúr, a Halál. Megjelent a szeretet ünnepén, pünkösdhétfő hajnalán a jó Kázmér direktor urnák is. Intett neki. Ő tudta már, hogy jön, hisz halála előtt oly sokszor mondogatta: „El kell mennem haza, Pápára." Intett feléje : a szentelt hajlék, a zöld kapus régi kisgimnázium; intett a kis kedves j házikert lombos hársfájával, kecskelábú padjával; integetett feléje az aranyos főoltár s j ő erre a sok integetésre egyre csak azt hajtogatta: El kell mennem haza, Pápára. És megjelent a Halál és mélyen meghajolva hívta őt: „Jöjj tehát! érdemes élet! jöjj Istenhez, ki megvidámítja a te örök ifjúságodat." És megszólalt a Finis harang és megnyilt a Halál sötét birodalmának kapuja és eltűnt mögötte a jó direktor úr; de szivünkben itt maradt neve, melyet a feledéstől őrizni fog a hálás, hű Emlékezet. törzs nevét adta nekik. Munkájok fényes nappal is veszélyezteti Páris utcáin az életés vagyonbiztonságot. Midőn Parist 1910. január havában elöntötte a Szajna vize, az apasok felhasználták ezt az alkalmat a legszemtelenebb és legaljasabb rablásokra. A párisi rendőrfőnök rendeletet adott ki, hogy az apasokat le lehet lőni, ha »munkában - kapják őket. E rendeletre Bibi la Grillade, az apasok vezére levelet irt a rendőrfőnöknek, melyben tiltakozik a fegyverhasználat ellen és rámutat azon okokra, melyek az apasokat teremtették. A többek között ezeket írja: »Kérdem Önt: ki teremti a csirkefogókat ? Azok a tanítók, akik minket az iskolában arra tanítanak, hogy csak a buta ember hisz Istenben. Ha nincs Isten, kitől féljünk ? Miért ne rabolhatnám én el azt, amire szükségem van, ha ténvleg nincs Isten, aki megbüntet ?« íme, ez a híres »általános erkölcstan^ gyümölcse. Hisszük, hogy a viagyar tanítóság tudatában van fontos nemzeti és történelmi hivatásának és nem ül íel az ugratásnak. Azonban a magyar társadalom sem nézheti ezt tétlenül. Mert nem lehet tagadni, a magyar tanítóság már évtizedek óta hiába kopogtat, kérése meghallgattatást nem igen lelt; igaz az is, hogy nálunk nincs egyetlen egy testület sem, melynek munkáját oly kevésre taksálnák, mint a tanítóságét. De mindamellett nagyon kevésre becsülik a szociáldemokraták a magyar tanítóság hazafiságát és jellembeli tulajdonait, ha azt hiszik, hogy a nagy garral hirdetett és meg nem valósítható anyagi előnyökért a tanítóság cserébe adja hazafias és erkölcsi meggyőződését. Mert a magyar tanítóságot az egyház és a magyar állam nevelte, még pedig sokat anyagi segítséggel, így a hála is kötelezi, hogy vallás- és államellenes dolgokat ne műveljen. Már pedig az a szellemi irányzat, melyet a szociáldemokraták képviselnek, a vallás- és az állani alapjait fenyegeti. Különben is csak természetes, hogy következetesek maradnak a demokraták eddig követett taktikájukhoz és akár a »szervezett« munkásság, a tanítóság is csak eszköz lenne arra, hogy néhány dolgozni nem akaró demagóg zsíros álláshoz jusson. A tanítóság a munkája nyomán fakadt tiszta és nyugodt öntudattal reményű helyzetének jobbrafordultát. Van a tanítóságban annyi értelmi és erkölcsi súly, hogy önmaga is meg tud küzdeni igazságos ügyéért. Annyival inkább is, mert a magyar társadalom józanabb része, az t. i. mely még tiszteli az erkölcsi meggyőződést és nemzeti tradícióinkat. érzi és tudja, hogy a tanítóság igényei jogosak. E tekintetben tehát nincs szükségünk sem a demokraták, sem lapjuk, az »Uj Korszak« vezetésére. A tanítóságra nézve az lenne a leg^ nagyobb szegénységi bizonyítvány, ha az »Új Korszak« szellemével érdekközösséget vállalna és annak intencióit követné. Az a perspectiva, amit az „Uj Korszak" — különösen a felekezeti — tanítóságról felállít, nem felel meg a valóságnak, az csak torzkép. Mert igaz ugyan, hogy a felekezeti iskoláknál a papok az az iskolaszéki elnökök és mint ilyenek, a legtöbb helyen iskola-igazgatók is, ámde
