Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-06-11 / 24. szám

4. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1911 junius 18. rásegítik az ottani zsidó igazgatósági tagok hitsorsosaikat, hogy olcsóbb százalékra kapjanak hitelt. De nem akarok mélyebben belemerülni és nincs szándékomban a pénzintézeteket nyilatkozatokra késztetni, hanem annyit mondok, hogy sokkal helyesebbnek és erkölcsi alapon állóbbnak tartanám, ha a hitelt-kérők egyugyanazon százalék mellett kapnának kölcsönt. Meg vagyok győződve arról, hogy jó kezesek mellett is fizetnek például állami tisztviselők és tanítók 7-—8% kamatot akkor, mikor a gazdag kereskedők csak 5—6 0/°-ot fizetnek. Hol itt az erkölcsi alap, hol itt a humanizmus ? Meglehetősen nélkülözik azok a bátorságot, akik nem adnak nekem igazat. Tudom, hogy akadnak olyanok is, akik tényleg fizetnek 7—8%-ot ' J o adósságukért és mégis megtámadnak igazmondásomért. Majd ha megalakul, pedig meg fog alakulni, a rém. kath. takarékpénztár, akkor a kölcsönkérésnél csak a hitelképesség jöhet kérdésbe, de a kamatláb nagysága nem, mert az egyforma lesz mindenki számára. Addig is azt a tanácsot adom minden katholikus felebarátomnak, aki a takarékpénztárakban érdekelve van, hogy igyekezzék kamatlábát legalább 6%-ra lealkudni. A »Pápa és vidéke keresztény fogyasztási és értékesítő szövetkezet «nek igazgatósága fel akart venni valamelyik pápai pénzintézetnél 28.000 korona kölcsönt 5'A% mellett. A váltót természetesen egyik pénzintézet sem szavazta meg, mert nem találta elég jónak. Helyesen van. Micsoda garanciát nyújtott a szövetkezet ? A váltón elfogadó volt a szövetkezet, mint törvényszékileg bejegyzett cég az üzletrészek háromszoros felelősségével. Ezenfelül kezesek voltak az igazgatóság tagjai: Varga Rezső, Kalmár Károly, Pomher Mihály és Botka Jenő, vagyis egy egész erkölcsi testület, nevével, vagyonával és becsületével. Mindez nem garantált 28.000 koronát. Ami tücsök és bogár van a világon, azt mind felhozták az igen tisztelt igazgatósági tag urak akadálynak, ami miatt meg nem szavazhatták. Hát csak tartsák meg pénzüket, többé nem kérünk tőlük, most sem voltunk reá szorulva, csak azt a kényelmet akartuk megszerezni, hogy ne kelljen a szövetkezet váltóját minden félévben Budapestre küldeni. Hanem azért azt a sok tücsköt, bogarat eszünkben fogjuk tartani, amit össze-vissza hordtak a pápai takarékpénztárak tisztelt igazgatósági tagjai a szövetkezet ellen. Csak arra vagyunk kíváncsiak, ha a pápai takarékpénztárak igazgatóságai, mint testületek" pár százezer korona vagyonukkal és becsületes nevűkkel elég garanciát nyújtanak a betevők és részvényesek millióiért, miért nézték úgy le a szövetkezet igazgatóságát, mint testületet, hogy 28.000 koronát sem szavaztak meg. Pedig ezt a 28.000 koronát az igazgatóság ingatlan vagyona maga is messze túl födözi, de födözi-e az Önök vagyona a milliókat. Én azt hiszem, hogy nem födözi, de azért megadom Önöknek azt az elégtételt, hogy kijelentem, miszerint még tízszer annyit is mernék kezelésükre bízni T mert a becsületet is szentnek és még í a pénznél is értékesebbnek tekintem. Még köszönetet akarok mondani azoknak a kath. igazgatósági tagoknak,, kik szövetkezetünk tekintélyét védelmezték. Ma még van tartozásunk, de szövetkezetünk hatalmas fejlődése ezt nemsokára kinövi, mert látom, hogy vásárló közönségünk folyton szaporo di és forgalmunk emelkedik. Úgyis ez az oka egyes takarékpénztári igazgatósági tagok epéskedésének. Kevés alaptőkével kezdtük, nagy volt a küzelmünk, de ki volt annak az oka, hogy a katholikus társadalom oly csekély bizalmat és áldozatkészséget mutatott üzletünk iránt? Bizonyára azok voltak ennek okai, akiknek sikerült népünk lelkébe beleverklizni azt a gondolatot, hogy úgyis megbukunk. Na hát majd meglátjuk. (K.) Változás az istentisztelet idejében. Űrnapján és a rákövetkező vasárnap a körmenet miatt nem x/

29-kor, hanem 1/

49-kor lesz a diákmise a bencés templomban. örökös jókedve oly bőven fakadozott, kötelességeinek pontos és buzgó teljesítése volt. A pápai öregtemplom toronyórája nem jár oly akkurátosan, mint amily akkurátus volt a jó direktor kötelességeinek teljesítésében. Mivel a reggeli idő arannyal harmatoz s aki jól használja, arra sokféle áldást hoz, azért ő koránkelő volt s télen-nyáron pont hatkor ott állott az oltár előtt s azon az ő szép, érces hangján elkezdte: »Introibo ad Altare Dei —- Az Isten oltárához járulok, az Istenhez, ki vidámítja ifjúságomat.« Akkor, mikor még kis diák voltam, nem tudtam az én kis pici eszemmel fölfogni, hogy micsoda fölséges, magasztos áldozat az, mikor egy ifjú elhagy szülőt, testvért, lemond a családról s mindenről, ami ellen a családi kör ótalmat nyújt, s ami nemes örömet tud nyújtani s azután tanul sokat, igen sokat s bevonul egy kis szobába, hogy ott egyedül töltse életét azon gondolattal, hogy ő ezt az egész életét más gyermekeinek a nemesítésére, kiművelésére, boldogitására fogja szentelni: akkor még, mondom, ez áldozat nagyságát felfogni nem tudtam, de most már fölértem s meghatott szívvel gondolok arra, mikor abban a kedves, aranyos templomban a főoltár előtt reggel pont hat órakor megjelent a jó direktor úr s minden reggel újra kezdte: Az Isten oltárához járulok — áldozatot tenni, áldozatot hozni: Letenni az oltárra áldozat gyanánt az én Uramat, Istenemet, azután melléje áldozat gyanánt oda tenni magamat. S az angyalok ajakáról jött rá a válasz: »Áldott, ki az Úr nevében jő!« S amit mondtak, bizonyosan nem maguktól mondták; bizonyosan az ő Uruk szívében olvashatták. S ez áldás teljesült is rajta; egészsége olyan volt, mint a vas; szava csengett, mint az ezüst; szíve pedig olyan volt, mint a tiszta arany. De azért is áldott volt élete, mert, aki megismerte, megszerette. Különösen szerettük mi, tanítványai. Mint említettem, a negyedik osztályban a latint tanította; alig vártuk, hogy latin óránk, főleg latin gyakorlatirásunk legyen, mert ezek a feladatok olyan leleményességgel, ha szabad mondanom, annyi furfanggal voltak összeválogatva, hogy majdnem minden szó egy-egy kelepce volt, mely azt, aki igen nem vigyázott, bizony megbotlatta. Az osztrák Derbyért a mult pünkösd vasárnap futottak a versenyparipák a közönség lázas érdeklődése mellett; de mi ez az érdeklődés a mienkhez képest! Hogyan vártuk mi a latin gyakorlatos füzetek kiosztását! Dehogy mertük volna a füzetet egyszerre kinyitni s megnézni, hogy mi az eredményi Letakartuk az illető lapot és sorról-sorra húzva a takarót, dobogó szívvel gusztáltuk a hibákat, amelyeknél oda volt jegyezve, hogy a syntaxis vagy grammatica hányadik, paragrafusa és hányadik pontja elllen történt; a hiba. Tudtuk is . ám a paragrafusokat úgy, hogy — ma, harminc és egy néhány év múlva is emlékszem nem egyre, sem kettőre. Nem csoda, ha hamar elröpült az iskolaév, melynek végén — a záró ünnepélyen — utoljára gyültünk jó igazgató urunk s kedves tanáraink köré; megütötték a, taktust s felhangzott a búcsúzó ének: „Szentelt hajlék, Isten hozzád! Elmegyünk mi messze földre!" De akárhogyan biztatott is bennünket a nóta, hogy „a szívet öröm repessze, vagy dagassza,', bizony az nem akart sem dagadni, sem repedni, mert válni kellett attól a kedves gimnáziumtól, mely bennünket, pici kis fiukat, anyai ' szeretettel fogadott ölébe s főgimnázistákká fejlesztett.