Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-06-04 / 23. szám

1911 április 3. PÁPA ÉS VIDÉKE. 9. Nem a katholikus ember tekint bennem aggodalommal a szekularizációra, hanem a magyar hazafi. A nemzeti létnek nem csekély mértékben szilárd alapja a vagyon s a nemzet | jövőjére nézve döntő fontosságú lehet, hogy ' kinek a kezében legyen a nemzeti vagyon ? ; Nos hát én úgy hiszem, épen elég nemzeti ( vagyon van már nálunk nem kívánatos kezekben s ami még magyar kézben van, azt az utolsó csepp vérünkkel is meg kell védelmeznünk. Amíg az egyházi vagyon a magyar katholikus egyházé, addig magyar vagyon az, azontúl többé nem. Ez a vagyon a történelmi folytonosságnak a fejlődés folyamatában a legbiztosabb alapja. Ennek a vagyonnak köszönjük egyetemünket, iskoláink legnagyobb részét, ennek birtokosait üldözte számtalanszor a nemzettel ellenséges hatalom — én is abból a városból jövök, melynek püspökét a szabadságharc után 18 évi várfogságra ítélték vasban! — ennek a vagyonnak birtokosai egyengették 1867-ben a primási értekezleten azt az utat, melyen Deák a nemzetet a kibéküléshez vezette és ez a vagyon az, mely hivatva van a jelenben is arra, hogy az újkor mozgalmai közt szilárd jegecesedési pontul szolgálva, a nemzeti és társadalmi egység és béke megteremtését előmozdítsa. Altruisztikus, önzetlen birtokpolitika és nemzeti szempontból magyar birtokpolitika kell nekünk, ezt pedig csak az egyházi birtokoknál lehet megvalósítani első sorban s ezek hivatása e téren a nagybirtok élén haladva, összes nagybirtokosainknak példát mutatni. Üzlet volna-e ezt a biztos támaszunkat : elvetni ? Nem. Ostobaság volna. Becsületes | törekvés-e az, mely a nemzetet ettől a támaszától meg akarja fosztani, hogy saját zsebét megtömje ? Nem. Merénylet volna az az ország magyar jellege ellen. A szekularizáció a magyarságra végzetes csapás volna, amelynek bekövetkezete után hiába siránkoznánk, most kell útját állani a betörésnek, mikor még van mit védelmeznünk. Ne feledjük, hogy a láthatár mindenfelé borús, nehéz idő következhetnek a magyarra, szükségünk lehet még az évszázadok óta biztos tartalék-erőre: az egyházi vagyon önzetlen, hazafias áldozatkészségére. És most félre az üzlettel! Ünnepünk van, tizenkét millió katholikus ölelkezésének testvéri ünnepe. Ezen az ünnepen ismerjünk valahára egymásra, ismerjük fel valahára azt az erőt, mely a mi egyesülésünkben rejlik. Ismerjük fel, lrogy ha mi, 12 millió katholikus egyet akarunk ebben az országban, hát akk-or másikat hiába akar akárki ! És ismerjük fel azt is, hogy nekünk magyaroknak, nekünk keresztényeknek, nekünk katholikusoknak egyetlen egy igazán elszánt, veszedelmes, mindenre kész ellenfelünk van, amely ellen küzdenünk kell addig, míg egyik vagy másik fél bele nem pusztul: a szabadkőművesség. Ez ellen kell összeállanunk egy szívvel, egy lélekkel, egy testvéri elszántsággal — és akkor Magyarország ellen hiába törnek a pokol kapui. Éretlenségből vagy gonoszságból gyakran szemünkre szokták vetni, hogy a mi akciónk mindig előbb az oltárért indul meg s csak azután a hazáért. Azt hiszem, sikerült megmutatnom, hogy mikor mi a szekularizáció ellen minden erőnkből küzdünk, akkor legszentebb hazafias cselekedetet végzünk. Nálunk nincs külön választva az oltár a hazától, mert hiszen nálunk az oltár és a haza nem versenytársak, hanem testvérek, melyek egymásba öltik karjaikat. Oltáraink fölött ott vannak magyar szentjeink képei, viszont mikor a magyar címerre tekintünk, a három halom fölött az apostoli keresztet látjuk ragyogni és bennünket hazaszeretetre inteni. Csak egyben van nálunk fölénye az oltárnak, amit egy egyszerű apáca a női lélek végtelenül finom ösztönével így fejezett ki: Az oltár akkor sem tagadja meg a hazát, ha a haza megtagadja az oltárt. Ha valamikor egyházüldözés lenne Magyarországon, mi akkor sem lennénk rosszabb fiai a mostohává vált hazának. Nekünk nincsenek sem Judásaink, sem Ephialteseink eszményeink közt. A mi eszményünk az isteni Mester, akit csak kevéssé is megközelíteni : legnagyobb dicsőség. Szeretjük hazánkat, mert O tanított rá s az O tanításáért meg is tudunk halni. De mikor templomaink és a hozzájuk tartozó vagyon felé kapzsi kufárokat látunk közeledni, meg sem várjuk, míg beteszik lábukat, fölvesszük a kétezer év előtt a jeruzsálemi templomban pihenni tért korbácsot abban a rendületlen meggyőződésben, hogy mikor egy önző érdekszövetkezet kapzsisága ellen az oltárt és a hazát megvédjük, nemcsak e kettőért küzdünk, hanem egy harmadikért is: a becsületért ! Tiltakozó közgyűlés. Lapunkban csak a közel múltban tettük szóvá azokat a mizériákat, amelyek a munkásbiztositó pénztáraknál lábrakaptak, s amelyek arra indították a helybeli ipartestületet is, hogy valóságos védőirodát állítson fel tagjai számára és közgyülésileg tiltakozzék olyan intézkedések ellen, amelyek az amúgy is nyomorúságos kisipart újabb terhekkel akarják megróni. A központ egyenes felhívására tartott az ipartestület rendkívüli közgyűlést Odatolta a kis asztalt a nagy, puha, kényelmes karosszék mellé, amelyet körülfogtak a napsugarak, mint valami szikrázó, villanó, tündöklő hullámok. — - Szép reggel van, — mondta és erős, két karjával odasegítette Dömsödyt a karosszékhez. Anna, az öreg, gyenge, vékony kis Anna, sürgölődve tipegett körülötte. — Friss kalács is van mazsolával. És nézett rá az ő félénk, könnyen rebbenő tekintetével. Borcsa kiment és egy perc multán már hallani lehetett erős, vidám, harsogó nótázását, miközben taktusra verte ki valamiből a port. Dömsödy befogta a fülét. — Irtózatos. Anna felvonta a vállát. — Mit csináljunk ? — El kell küldeni. Nem bírom ki tovább. Megöl. — De fiatal. Erős. Jól bir veled . . . Erre elhallgattak. Nehéz keserűség villanó lángja csapott ki a férfi szemeiből. De mégse szólt. Ette a foszlós bélü, aranyszínű kalácsot és közben, nagy kortyokban itta kávéját. Anna meghajolt derékkal, szorgosan rakosgatott. Világos, fiatalos ruhája, lobogós csokrai szinte rikítóan ütöttek el hervadt arcától. Az ember nézte. •— Öregszel, Anna . . . Amaz csak ráhagyóan intett. Sápadt, szomorú mosolygás terült szét arcán, mint valami lekopott, elfonnyadt fénysugár. — Fiatal kellene . . . Valaki, aki friss és erős . . . A nap, hogy így szemben állt vele, rásütött Annára. Megvilágította a mély, zegzugosán futó barázdákat és kiélezte a rajta átvonuló, mindig rejtegetett nagy szomorúságot. Valami megkapta az ember figyelmét. Előrehajolt és összehúzott szemekkel élesen nézte Annát. -—- Sirtál. Megint sirtál, úgy-e ? Az öreg, kicsi asszony szinte kiejtette kezéből a vizes korsót. — Dehogy . . . Miért sirtam volna ? . . . Hanem nagyon gyanúsan reszketett a hangja. — Ne tagadd. Látom. Levél jött, úgy-e? — Az. — Add ide. Tiltakozva emelte fel kezét. — Haragudnál . . . megint nagyon haragudnál, Imre . . . Dömsödy Imrét elfutotta a méreg. Nagy indulatok csaptak ki szeméből. — Látod, így törődsz te velem. Tudod, hogy haragszom, megtiltottam és mégis levelezel vele. Ügye jajgat, úgye fáj neki az élet. Ez a büntetés. Minél keményebb, minél szigorúbb, annál igazságosabb. Most futna hozzánk, úgye, most jók lennének ezek az öreg falak, hogy kipihenje közöttük az élet korbácsütéseit? Most jönne vissza megtörten, kézcsókoló alázatossággal. Nem kell, — nem akarom látni soha többé. — A leányod, Imre . . . — Csak volt. Már nem az . . . — Megbűnhődött . . . nagyon megbűnhődött . . . Felcsattant az ember hangja, keményen, ércesen és szilárdan, mint a kő. — Jól van ; nagyon jól van. Ezt szeretem hallani. Emlékszel, Anna? Hideg volt: a levegőben, szivünkben; mindenütt fagy, jég, dermedés — és nem kaptunk egy csepp meleget sem akkor . . . — Szeretett; nagyon szeretett, Imre — Hát én nem szerettem ? Hát te nem szeretted? És mégis... Én nem tudok, nem akarok megbocsátani. Te ... te . . . — Én az anyja vagyok, Imre . . . — Te a feleségem vagy. Első sorban a feleségem. Aki engem megtagad, téged is megtagadott. Ne lássak könyet szemeidben, Anna. Légy vidám, mint illik ahhoz, aki elégtételt kapott. És fehér ruhában lássalak, Anna; mindig fehér ruhában, szines szalagokkal, mint aki örül és boldog. Anna, a szegény, szomorú Anna elfor-