Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-01-15 / 3. szám

1911. januárr 8. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. Nekünk elég szomorúság látnunk — mondja erre a rövid, de sokat mondó hirre az A-ny, hogy a magyar keresztények egy tekintélyes táborának a vezérét közibük tartozónak jelentik ki a nemzetközi szabadkőművesség minden vallás és hit ellen küzdő páholyai. • * Modern költészet. A »Nyugat«-ban jelent meg az alábbi csapnivalóan rossz vers; abban a »Nyugat«-ban. amely tudvalevőleg egészen »új ösvényeken« halad s a Nyugat csodás szellemi világosságát sugároztatja le erre a »buta, ázsiai, keleti magyarra«. Farsang vagyon, miért ne kacagnánk, mikor nem kerül semmibe? Olvasóink őszinte gyönyörűségére átveszünk egy verset a nagy Nyugatból. Hadd lássa minden elmaradt magyar, milyen is az a »mo- dern magyar költészet« az ebadta! Nihil. (Recitativo;. Utoljára még elmentem volt szeretőmhöz És beszélgettem vele a lépcsőházban: Bementünk, mert kint nagyon fujt a szél És kemény csöppek estek. Végleg elbucsuztunk, már nem szeretem: Aztán lementem a Rottenbiller-utcán, Vettem gesztenyét, de nem tudtam nyelni! Találkoztam Biró barátommal. Biró beszélt a neo-impressionizmusról, Én mondtam: mindent abba kell hagyni: A művészetnek ne legyenek korlátai — Se ütem, se vonal, se szin. Vagyis az a művészet, amit az ember gondol És ha nem gondol semmit, az is művészet,— És ha érez valamit, az is művészet És ha neked nem, hát nekem. És ha neked ez nem képez művészetet Kedves Ernő: hát akkor nem művészet. — Nem is az a fontos, hogy müvészet-e Vagy sem; nem az a fontos. És ha ez nem művészet, hát nem az, De akkor nem is kell művészet Mert az a fontos, hogy figyeljenek Az emberek és jól érezzék magukat. Biró dühösen ott maradt az utcán Én még bementem egy kávéházba. Akkor egy szélroham jött veszekedve És bevágta az ajtót. A szélnek mondtam egy gorombaságot Kávét ittam és olvastam egy lapot: Valami cikk volt a versköltészet céljáról De nem egyeztem meg vele. Ja igaz: a lépcsőházból lejövet (Még ott, volt szeretőmnél) arra gondoltam, Hogy most meg kellene dögölni És kiölteni a nyelvemet. Igaza van a recitativo Írójának; ez ; »nem képez« művészetet. Mert ha ez művészet és verselés, akkor egy kenetlen talyigának nyikorgása is zeneművészet. Nyugodt lehet a Nyugat: ez nevetséget képez. I A boszorkányok es boszorkánypörök. Irta: Takács Gedeon.*) Az egyszerű emberek a kukorica-vagy tollfosztáskor poétikus és naiv meséikben, a kis gyermekek és a tanulatlanabbak egymás ijesztésére, avagy ravasz szándékkal a maguk csodásitására gyakran emlegetik a , boszorkányokat. *) Felolv. az esztergomi népakadémiában 1910. i dec. 18-án. Mielőtt elkészült volna a fél arcával, öt-hat vágás diszlett rajta. A borbély erre összehajtá kését, mondván: — Hagyjuk abba! Nem borotválhatom az ifjú urat. Hanem, -— és hangsúlyozott minden szót — szolgálhatok egy jó tanácscsal. Várjon még egy pár évig. Mikorára olyan kemény lesz a fejebőre, mint egy jegenyefa-deszka, akkor majd leborotválom egészen. * A szegény ember tüzelőfát vitt haza magának, mert tél derekán járt az idő és igen hideg volt odakinn. Amint az utcákon végig ment, a vállán levő emelőrud két végére aggatott két kosárka ide-oda himbálódzott. Az utca sarkához érve, rudjával véletlenül meglökött egy arra menő orvost, aki ezért nagyon megharagudott és kezét ökölbe szoritá, hogy megöklözze a szegény ördögöt. Az térdre borult előtte és bocsánatot kért tőle: ... Nem vagyok méltó rá, hogy az öklöddel érints; tessék megrúgni a lábaddal, ha kedved tartja. Köröskörül nagy embercsődület támadt. Mindenki látni akarta a furcsa bolondot, aki önként engedi rúgatni magát. A szegény ember mosolygott és így szólt: Magaviseletem ugy-e különösnek látszik előttetek? De tudnivaló, hogy ez az ember, akit rudammal véleilenül, akaratlanul meglöktem, orvos. Már most, ha lábával rám tapos, akkor legalább nem kell meghalnom, ha ellenben a kezével talál megérinteni, szóval kezelni akar, akkor tudom, hogy lejárt az életem órája. * Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy süket és egy néma. Mind a kettő arról volt ismeretes, hogy mikor az utcán találkoztak, egyik a másik előtt el akarta titkolni, hogy a természet mostohán bánt vele. Egyszer megint találkoztak az utcán. A süket arra kérte a némát, hogy énekeljen el neki valami szép nótát. A néma jól tudván, hogy süket emberrel van dolga, csöppet sem kérette magát. Szájával olyan mozdulatokat csinált, amilyeneket útszéli énekesek szoktak csinálni, ha dalolnak. Hébe-hóba a természethűség kedvéért tapsolt is a kezével és erősen kitátotta a száját, mert amazok is úgy tesznek. A süket figyelmesen nézte a némát és úgy tett, mintha élvezete telnék a zenében. Mikor pedig a néma végzett énekével, megdicsérte őt művészetéért. Pompás! Gyönyörű! Mondhatom, hogy ilyen szépen még sohasem hallottam magát énekelni! De mi magunk is, — pedig sem szellemi kis gyerekeknek, sem naivaknak nem tartjuk magunkat és ismereteink nem szorítkoznak egy falu szük határára és képzeletünket nemcsak valamely akasztott ember dombja, nemcsak valamely villámsújtotta la, nemcsak valamely mocsárnak felszálló gáza tudja foglalkoztatni, — mondom, — mi is rá-ráakadunk olvasmányainkban a boszorkány fogalomra. Rátalálunk Vörösmarty Csongor és Tündéjében, a János vitézben, Shakespeare Macbeth-jében, avagy Goethe Faust-jában, meg a latin remekírók soraiban is. Aki pedig a művelődés-történelemre szánja magát, igazán lépten-nyomon találkozik a VIII—XVIII. századok tanulmányozása közben a boszorkányok elleni törvényekkel és a visszadöbbentő szigorúságú boszorkánypörökkel. Felolvasásom tárgya a boszorkányok és a boszorkány-pörök lesznek. Ki és mi a boszorkány? A boszorkány azon néphitbeli alakot jelentette és jelenti ma is, aki az ördöggel való szövetsége alapján mindentéle varázslásra, bűbájos mesterségre képes. A boszorkányság pedig ezeknek a mestersége, praktikája. A boszorkányság művelt ember szemében egy nagy darab semmiség, esztelen badarság, az emberi észnek eltévelyedése, ha oly formában látjuk, amint századokon át a közhiedelemben élt és sajnos, ahogyan az együgyű emberek közt sok helyütt még ma is él. Deák-koromban itt, a Széchenyi-téren, kiáltott rá egy eszelős ember (Muzsik Pista) egy esztergomi földmives feleségére, hogy megnyergelte őt és rajta nyargalt a Szent Gellért hegyére a boszorkányok gyűlésére. De hát ugyan melyikünk nem hallott ily mesét, ily vad ráfogásokat ? Pedig hol vagyunk mi már attól az időtől, amikor a közfelfogás szerint az egész világon csak úgy röpködtek a boszorkányok! A kor mentségére felhozható, hogy általában babonára hajlottak az emberek, mert sok-sok természeti tünemény okát nem ismerték, sok betegség okát és orvosságát nem tudták, de kíváncsiságukat valamivel ki akarták elégíteni és igy ily különös, emberi erőnél nagyobb hatalom közreműködésének tulajdonitották azt, amit felfogni nem tudtak. (Tudós professzor Hatvani esete). Szembe kell szállanunk egy téves felfogással, azzal t. i., mintha a boszorkányokban való hit a kereszténységnek a gonosz szellemekről való tanításából eredt volna, avagy az táplálta, terjesztette volna tágabb körben. A ráfogás első felét igen könnyű viszszautasitani, hiszen a varázslók, a boszorkányok a kereszténység előtti időkben is éltek a köztudatban és ugyan hol van ezen vélemény jobban elterjedve manapság is, mint azon népeknél, amelyekhez- a keresztény tanitás még el sem jutott. (Afrika népei, hindu bűbájosok, osztjákok stb.) A bűbájosság, varázslás, boszorkányság igazi hazája kelet. Tudjuk, hogy Mózesnek a Fáraó előtt egyiptusi mágusokkal (varázslókkal) kellett megküzdenie, Vergilius is említést tesz va-