Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-06-04 / 23. szám

2, PÁPA ÉS VIDÉKE. 1911 junius 4. az Egyház ma is csak úgy, mint régen az önfeláldozó hősők, szentek nevelőiskolája. Szenteké és hősöké, kiket éppen emelkedett, nagy szellemük, odaadó, önzetlen munkásságuk miatt fajuknak, nemzetüknek nem kellene restelniök s mint undok fekélyt testükből kivágniok. Vedd le, Uram, Szentlélek Úristen, a hályogot szemünkről, hogy a krisztusi örök igazságok és a modern eszmék, alakulatok közt megtaláljuk az utat, a harmóniát, az összekötő kapcsolatot. Te suhogó szélvész, lángoló tűznyelv, nagy isteni erő, ébredjenek fel érintésedre, találjanak útra világosságod nyomán az eltévedt, a sötétségbe borult emberek! A szekularizáció mint üzlet. A X. kath. nagygyűlésen előadta dr. Krüger Aladár. III. Az az üzlet, mely a nemzetre, e nemzet kis embereire végzetesen rossz lenne, az pompás, elsőrendű üzlet volna azokra nézve, akik értenek hozzá, hogyan kell az üzleti konjunktúrát kihasználni. Akik ezt az egész gazdasági válságot, erkölcsi megrendülést egy vén börziáner szívtelen gonoszságával és raffinériájával előkészítik a maguk sötét zugaiban. Akik szekularizálnak már nálunk mindent a sajtótól kezdve a bárói címig, csak a püspökségekhez és káptalanokhoz nem fértek még. Haszna lenne belőle egy jól szervezett érdekszövetkezetnek, mely tele van üzleti érzékű egyénekkel, mely hovatovább jövedelmező vállalatokra, más vagyona utáni kalózkodásra adja magát, mely ezt nem resteli nyiltan be is vallani: haszna volna belőle egyes-egyedül a Humanizmushoz címzett viláscsalásnak ! Nincs kitűnőbb üzlet a kalózkodásnál és a szekularizációnál. Az elsőt lassan kipusztították, a másik még itt van. Az olasz szekularizáció alkalmával egy millárd és százmillió lira értékű vagyont loglalt le az olasz állam. Ebből az összegből nem kevesebb, mint hétszázmillió lira olvadt el a legnagyobbrészt szabadkőműves olasz felszámolók tiszta, becsületes kezén. Az olasz állani ma, a szekularizáció után, épen olyan koldus, mint volt azelőtt. Ma az egyháza is koldus és ezzel is az ország szegényedett. De meggazdagodott néhány lelkiismeretlen kufár — s vigyázzunk, a szekularizáció éheseinél nálunk is hamarosan kitűnnék, ki miért fújta olyan kidagadt arccal a szabad gondolat harsonáját? Ámitásra épített, vakmerően szédelgő üzlet lenne az egész szekularizáció, mely még azt a célt sem érné el, melyet maga elé tűzött. Értem az igazi, a nyiltan be nem vallott célt: a katholikus egyház szétrobbantását és ezzel Krisztus isteni művének legázolását. Ennek a műnek mi, katholikusok vagyunk legerősebb oszlopai és protestáns testvéreink vigyázzanak, mert ha a mi bástyánk egyszer összeomlanék, az ő kis őrtornyuk, melyet még hozzá gyakran hütelen katonák őriznek, jaj de hamar utána roskadna! A szekularizáció végcéljában a vallás \ ellen irányul, úgy állapítván meg a sorrendet, hogy vegyük el előbb a vagyont, azután az iskolát, végül a templomot. Nos hát mi katholikusok tisztán látjuk, hogy a végcélt, az egyház legázolását a szekularizálok elérni sohasem fogják. Mi nem rettegünk attól ! sem, ha valahol a szekularizáció bekövetkezik. A mi hitünk nem a törzstőke kamatain és nem az izraelita haszonbérlők által fizetett haszonbéreken alapszik. Mi az apostoli fejedelmet, Krisztus első földi helytartóját egy szegény halászmesterben tiszteljük s azokat látjuk a lelki tökély legmagasabb fokán, akik lemondván mindenről, fölveszik a keresztet és szegényen haladnak a Mester kálvária-utján. Láttunk mi már olyan időket, mikor az aréna porondján vallottuk meg hitünket és láttuk Rómát keresztény testvéreinkre öntött szurokfáklyákkal kivilágítva. Láttuk itt, ennek a ragyogó világvárosnak hegyéről letaszíttatva az ősz, velencei eredetű püspököt, kinek ércalakja ma diadalmasan mutatja millióknak és millióknak a keresztet, melyé végül is minden győzelem. Ezek a mi hőskorunk aranylapjai, melyekért lelkesülünk és amelyek zálogai jövőnknek. Bennünket nem rettentenek azzal, hogy elveszik a vagyont attól az isteni országtól, melyről megmondotta Alapítója, hogy nem e világból való. Mi fel vagyunk fegyverkezve az üldöztetésre és a küzdelemre is, sőt legnemesebb erényeink épen a küzdelemben mutatkoznak, amint az arany . is a tűzben válik ki s a férfiúi erények legritkább elismerését, a Mária-Terézia-rendet is csak csatában lehet kiérdemelni. A mi vezéreinknél a bibor nem a kényelmet, hanem vértanúi ősök vérét jelenti, ősökét, akiket követni bármely percben készen állunk. Ahány üldözés, annyi megerősödése a katholikus egyháznak, ahány vértanú, annyi ékesbeszédü apostola az Igazságnak. Róma Nero és Diocletián hekatombái után lett a keresztény világ fővárosa és Németországban a kulturharc után lett a katholikus centrumpárt a birodalom irányító Hatalmassága. A katholikus nagygyűlések eredetét becikkelyezve látom a Corpus Jurisban, az egyházpolitikai törvényekben s a mostani nagygyűlés fényes sikerét nagyban előmozdították azok az illetéktelen kellemetlenkedők, akik egy éven át zaklattak bennünket azzal, hogy legbensőbb ügyeinkbe jogtalanul beleavatkoztak. TRRCfí. Pünkösd. — Irta: Bán Aladár.*) — És eloszlott nyelvek jelenének meg nekik, mint a tűzláng. (Apóst, cselek. II. 3.) Zúgó viharban aki jöttél, Légy üdvöz, tiszta Lélek! Galamb képében megjelentél, Küldötte fényes égnek. És ime tűz-nyelvek lebegnek, Amerre ér a szárnyad, S utánad a hitküzdelemnek Rajongó vágya támad. Az egyszerű halászok ajkán Ihlett szavak beszélnek, Kik összebújtak félve, gyáván, A harc terére lépnek. Százféle nyelven prédikálnak Hirdetve új világot, Hol egyformán helyet találnak A koldusok s királyok. És száll a szó a nagyvilágba, Keletre, napnyugatra, Ledől a piszkos föld porába A bálványok hatalma; S a rom fölött, amerre szem lát, Uj templomok ragyognak, Es enyhe szellő viszi hangját Magasztos himnuszoknak. Az „Áhítat szárnyain" c. költeményekből. És vértanú lesz a pogányból, Ki szidta a keresztet, Szent lesz az ádáz katonából, Lelkén hit fénye reszket. És mindenütt, ahol a földön Tanyára lelsz a szívben, Áld és dicsér az ajk örökkön, Csodás Szentlélek-Isten! Az ember. — Irta: Törökné Kovács Hermin. — A sötét tónusu, ormótlan nagy házon kemény, erős csengésű hang rohant végig : — Anna, hej, Anna! És erre aprón tipegő lábak fürge csoszogása hangzott és valahonnan, a mély, homályos szobák öbléből előkerült Anna. Világos, itt-ott szalagcsokrokkal ékített ruha volt rajta és soványka, ráncos, ijedt, öreg arcán kikényszerített mosolygás. — Jövök már Imre, jövök . . . — Hol a reggelim ? — ordított az előbbi hang. — Nyolc óra — és még mindig semmi. Talán délig várjak ? — Hiszen csak most ébredtél fel, — felelte Anna halkan és ijedten. — Ez nem kifogás. Majd rendet csinálok. Borcsát elcsapom és a többi gézengúznak is kiadom az útját. Ki parancsol itt, ki az úr? Ugy-e, hogy én? Éá mégis senki se akar törődni velem. Te se, Anna . . . Rémült, riadt tekintet röppent az ember felé. — Dehogy nem ... az ebédhez adtam ki . . . — Ugy ? Az ebédhez, amikor én még reggelit se kaptam ? És egy kemény, nehéz ököl rácsapott az asztalra. — Rendet csinálok; — rendet én . . . Anna az ablakhoz ment és felhúzta a függönyt. Ragyogó, vakító fényár özönlött be menten és követelőn, pajkos vidámsággal feküdt rá a finom, halványkék plüsbutorokra egy kévényi tündöklő napsugár. — Borcsa már hozza, — mondta közben halkan és vigasztalóan. — Nyisd ki jobban az ablakot, Anna! A napot akarom. És a nagy, haragos ember vágyó szemekkel mélyedt a tündöklő, tiszta ragyogásba. -— Az oldalam; az éjjel megint nagyon fájt az oldalam . . . Szinte körülsimogatták Anna törthangú, fáradt szavai.. — A doktor . . . úgy-e, megmondta a doktor . . . — Eh, aki egyszer veszni kezd . . . Borcsa, a piros-pozsgás falusi szolgáló, behozta a kávét. Egész csomó friss, üde illatot is hozott magával a párázó föld szagával telitett tiszta reggeli levegőből.