Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-05-07 / 19. szám

6. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1911 április 23. Annak a nőnek, jóllehet nőnek kell maradnia, de a modern időben valamiképen keményebbé, egyedibbé, individualisabbá kell válnia. Ez rendkívül nagy és fontos érdek és ezt a nagy érdeket nem is lehet egyes emberek szeszélyeire, változó belátására bizni, hanem ezt szintén társadalmilag kell kezelni. Bele kell állítani a nőt ezen nagy igényeknek a látókörébe, fel kell nyitni valamiképen a szemét, hogy belássa, neked tényleg jobban, erősebben meg kell állanod a helyedet. Kedélyednek lágynak kell maradnia, hiszen nőnek kell lenned, csak egyszersmind individualisabbá, ellentállóbbá kell fejlődnöd. És azt hiszem, ezen nem lehet megütközni, vagy csak fennakadni is. Látjuk, hogy a szép Olaszország, az a tengerpart, azok a homokzátonyok, az a szurtos, sötét világ, vagy pedig egy kedves, mosolygó világ, valamiképen a saját képére alkotja rezignálttá az oroszt, viggá, élénkké az olaszt, temperamentumossá a franciát, lassúbbá az angolt. A modern világ is saját képére alkotja a modern nőt. Ha elváltozik a világ, valamiképen az ember is elváltozik, mert hisz ő a világnak legfensőbb j eleme; a világnak fajsúlya, mindene, az ember és az emberi érzés, emberi kedély, emberi értékelés, emberi lélek. És ugyancsak, mikor így az idők ezt a női pszichológiát el akarják változtatni, fellépnek egy nagyobb műveltségnek igényével. Gondoljanak arra, milyen igényekkel léptek fel a legjobb családokban a leányokkal szemben 40—50—70 évvel ezelőtt. Mikor a nőnek ideálja a háziasszony, a nagyasszony, a kisasszony és semmi egyéb. Akkor a műveltség nem rőffel, hanem bizony csak centiméterekkel volt kimérve. Manapság, mikor az akadémikus pályák megnyíltak a nők számára, midőn felkínálják magukat mindenféle tisztségekre, midőn a szociális működés tevékenysége sikra hivja a nőket, midőn a feministák felemelik és szétszórják megint az ő hivatásukat, a jobb életet keresőket, nekünk egy széles látókör kell, nekünk ezt az érzetet ápolnunk kell. Nekünk katholikusoknak fel kell fognunk ezt a nagy érdeket, iskolát kell nyitnunk, iskolát az előbbrevaló, a modernebb, jobb, kűzködö nő typusának megteremtésére. Tanítói közgyűlés. A »Pápa-Csóth esp. ker. r. kath. tanítói köre« szerdán tartotta meg Pápakovácsiban tavaszi rendes közgyűlését Süle Gábor vil. elnök elnöklete mellett. A közgyűlést szent mise előzte meg, melyen a tanítói kör testületileg vett részt. Jelen volt a közgyűlésen Kriszt Jenő esp. egyh. elnök is. Süle Gábor elnök szép, tartalmas beszéddel nyitotta meg a közgyűlést. Utalt arra a lázas szervezkedésre, amely az utóbbi időben a tanítóság körében észlelhető s élesen elitélte azt a szabadkőműves és szociálista aknamunkát, amellyel a hazafias keresztény tanítóság soraiba is éket akarnak verni. Felelősség nélkül ígérnek olyan földi javakat, amelyeket sem megadni, sem kivívni nem tudnak. Összetartásra buzdította a kartársakat ezzel a veszedelmes irányzattal szemben. A magas nivón álló beszéd mély benyomást tett a hallgatóságra. A felolvasott jegyzőkönyveket módosítás nélkül hitelesítették. A jegyzőkönyv kapcsán Zsilavy Sándor pápai tanító felolvasta Huszár Károly orsz. gyül. képviselő levelét, amelyet örömmel vett tudomásul a közgyűlés. Süle Gábor elnök igen szép gyakorlati tanítást végzett a helybeli 4. osztályos gyermekekkel. A tanítást bírálat követte, melyben résztvettek : Grátzer János pápai, Pettennics Henrik nagygannai tanítók, úgyszintén Kriszt Jenő esp. plébános, egyh. elnök. A minden tekintetben sikerült tanításért jegyzőkönyvi köszönetet mondott a közgyűlés. Utána az »Orsz. Kath. Tanügyi Tanács«-tól megállapított s a IV. kath. tanítói kongresszus tárgysorozatába fölvett tételeket tárgyalta a közgyűlés az egyes tanítók, mint referensek előadása, illetőleg javaslatai alapján. Elfogadta a közgyűlés a »szentföldi« tanítók által, az 1907. XXVII. törvénycikk revíziója tárgyában beterjesztett javaslatot. A »nyugdijrevízió«-ra vonatkozólag Zubek Lénárd adászteveli kántortanító tette meg javaslatait, amelyeket némi módosítással el is fogadott a közgyűlés. Kiss Sándor csóthi kántortanító az iskolaszéki intézményt tette erős birálat tárgyává. Részletesen kimutatta ennek az ósdi intézménynek tarthatatlanságát. A köztetszést aratott értekezés után a közgyűlés határozatilag kimondta, hogy az iskolaszéki intézmény teljes beláthatatlan rengetegből érkező golyó Sáront találta. Szó nélkül rogyott le; melléből omlott a vér. Mindez pillanat műve volt. A megmentett hajtó rémülten rohant Sáronhoz. Kiáltásaira minden oldalról futottak az emberek. Segítség nem volt többé. Sáron Tamás szép, barna feje holtra váltan feküdt a fűben. Arcára a rémület torzkinja fagyott. Sápadtan néztek össze az emberek s mint jajkiáltás fakadt fel a kérdés ajkaikról: — Ki tette, ki ölte meg ? Válasz nem hangzott rá. A zavarban egy kérdés tolakodott előtérbe: — Ki viszi a szörnyű hirt haza a szerető anyának, az imádó menyasszonynak ? Mintha fekete felhő vonulna az emberek homlokára. A hajtók valami hordágy készítéséhez fognak; az urak összeverődve tanakodnak. Egyik-másik az izzadságot törli homlokáról. Elnyomott, csendes, de izgatott hangon beszélnek, mintha azt az örökké alvót ott, bántaná az illetlen zaj. Aztán ráteszik a testet a hordágyra s az októberi alkonyaton így indulnak haza. A nyugvó nap vörös szinbe mártja a fák koronáit. Valahonnan szél kerekedett s vergődik, sikoltoz a megkopasztott ágak között, mintha csupa siralom s jajszó töltené be az erdőt. A sároni kastélyból már lámpafény világított ki az ablakon, mire oda értek. Fenn az emeleti szalonban valaki zongorázott. Búbánatos, szomorú hangok keltek életre, üde, lágy női énektől kisérve. Várpataky Jolán volt, a menyasszony. Gyönyörű, szőke leány, finom lelkű, nemes, mély érzésű. Mint teljesen árva, 8 éves leányka került a sároni kastélyba. Ott növekedett meleg, rokoni szeretettől környezve s ott érlelődött a gyermekkori pajtásság forró szerelemmé Sáron Tamás iránt. Minden úgy jött, oly természetesen, mintha máskép nem is lehetett volna. Egyszer csak megreszketett a keze a Tamás kezéhen s csókja a szerelem üdvöt adó csókjává vált. Az öregek nem támasztottak akadályokat a fiatalok elé s így jegyesekké lettek. Jolán ezen a napon, melynek rettenetes végét nem sejtette, nagyon elégedetlen volt magával. Haragudott, amiért előző este nem fenyítette kellő szigorral Balajthy Endrét. Ez a fiatal úr túlságos hódolattal viseltetett Jolán iránt. Mint közeli birtokos és Tamás elválhatatlan barátja, úgyszólván mindennapos volt a sároni kastélyban. Jóindulatu barátsággal látta ott mindenki, csak Jolán idegenkedett valahogy tőle. Érthetetlen lett volna ez a nagyfokú tartózkodás, mert Endre csakugyan kifogástalan uri ember s pompás pajtásnak bizonyult, — ha nem lelhetné magyarázatát abban a kellőleg el nem leplezhető szenvedélyben, melyet Jolán észrevett és épen nem kivánt. 0 nem tartozott a nők azon fajtájához, kik a hódolatot mindenkor és mindenkitől szívesen fogadják. Úgy történt, hogy Balajthy vacsorán volt ott s valahogy később rövid időre magára maradt a leánnyal. Jolán a zongora mellett ült s talán az elhangzott nóták befolyása alatt, bánatos, merengő vonás települt arcára. A szalonlámpa szines ernyője rózsás fényt bocsátott reá; szinte mesésen szép volt ebben a poétikus, szerelemébresztő világításban. Balajthy Endre elmerülve nézte. Szemei lángolva, égőn tapadtak rá, erősen összeszorított ajkai mintha a szív túláradó vallomását fojtanák vissza emberfeletti erővel.