Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-05-07 / 19. szám

1911 április 149. PÁPA ÉS VIDÉKE. eltörlését szorgalmazni fogja és helyette a szakfelügyeletet tartja célszerűnek. A keresztény tanítók szociális szakosztályáról Zsilavy Sándor pápai tanító tartott szabadelőadást, melynek hatása alatt kimondotta a közgyűlés, hogy szívvel, lélekkel, örömmel üdvözli a keresztény hazafias tanítóság szervezkedését és belép az Orsz. Kath. Tanügyi Tanács kebelében szervezett szociális szakosztály tagjai közé. Következett az új tagok beiktatása és néhány indítvány, mely után a közgyűlés emelkedett hangulatban végetért. Szemelvények. Egy francia „népnevelő". A francia katholikusok elleni rohamot tudvalevőleg a francia szabadkőműves páholyok intézték; az ő nevükhöz fűződik az a »dicsőség«, hogy Franciaország ma már nem keresztény állam. Az egyház le van igázva, koldusszegényen tengődik napról-napra, ám a vakoló testvérek még sem tartják teljesnek a diadalt. Most a fiatal nemzedékre vetik rá magukat teljes dühvel, hogy már kicsi korában kiirtsák szívéből az Istent. Hogy milyen gyalázatos eszközökkel dolgoznak, arra igen jellemző példát olvastunk az »Alkotmány«-ban. Láon község szabadkőműves iskolamesteréről szól az ének. »D. tíz éves leányka vasárnap misén volt. A derék tanító ezért hétfőn a kathedrára állította s elmondatta vele a »Pater Noster«-t. A szegény leányka kezdi: »Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben« — erre a tanító félbeszakítja: »Te csirke, hogy mondhatsz ily butaságot, hisz ép az előbb találkoztam atyáddal a főutcán, hogy volna tehát a mennyekben?!« A gyermeksereg viharosan kacag. A leányka pityeregve folytatja. Amint a mindennapi kenyérhez jut, a tanítónak ismét szellemes ötlete támadt: »Miért nem kérsz apádtól kenyeret, hisz apád pék!?« Következő vasárnap a leányka ismét misén volt, hétfőn pedig a kathedrán. A tanító ez egyszer az Ave Mariá«-t mondatta el vele. De rögtön kezdetnél félbeszakította: »Hát ismered te azt az asszonyt? Micsoda neveletlenség üdvözölni valakit, kit nem ismersz!« A szegény gyermek a zokogástól nem I folytathatta az imát. Ami pedig ezt a tanítót illeti, mélyen j sajnálhatjuk a botütés eltörlését. Mert ha 25 ! jól irányzott botütés valahol, akkor a jelen esetben van helyen. Ekkora butaságot, ily cinikus gonoszságot csak botütésekkel lehetne j kellőleg megjutalmazni. íme, a laikus iskola.« * * Hang-ok a demokrata berkekből. Huszár Károly, a sárvári kerület fiatal, de j nagyképzettségü, agilis orsz. képviselője mult szombaton nagyhatású beszédet mondott a képviselőházban a földművelésügyi tárca tárgyalásakor. Beszéde kapcsán szóba hozta azt a hallatlan izgatást is, melyet a demokraták a sajtóban kifejtenek. A felháborodás elemi erővel tört ki az egész házban, amikor a következő épületes szemelvényeket felolvasta: Azt mondja például Galló Istvánnak a Népszavában is leközölt kiáltványa: »A szó valódi értelmében vérünktől gőzölög a róna és sóhajaink, jajkiáltásaink töltik be a magyar Kánaán levegőjét. Velünk nincs senki, ellenünk mindenki. Korbáccsal, börtönnel, puskával és szuronnyal beszélnek már csak mivelünk. Árvábbak, nyomorultabbak, elhagyatottabbak vagyunk az árok fenekén döglődő kutyánál, mert ha azzal nem is törődik senki, de nem is bántja senki. Velünk azonban csak azért törődnek, hogy láncra fűzve bennünket, rabszolgákká tegyenek. Ilyen vad, eszeveszett üldözésben a magyarországi földmunkásoknak Dózsa György óta nem volt részük.« Majd Csizmadia Sándort, a hires vörös költőt mutatta be általános elszörnyűködés közt: » Tulajdon? E szó ismeretlen, Milliók nem tudnak róla soha, S ha mégis van, a fátyol lebben, Csak egyesek rablott tulajdona, Mindnyájunknak gazul kiszívott vére, Életerőnk volt elásva beléje, De van még a népnek is tán erője, Megyünk előre.« A nemzet? ócska elnyomók csapatja. Az alkotmány? nekünk csak rabbilincs. A szabadság ? zsarnok lakatja. Ha öntudat nincs, akkor semmi sincs, Nincs többé szép szó, nincs igéret, Csak talpra, talpra, milliónyi népek, Van még a népnek, van még tán erője, Megyünk előre. Büszkék vagyunk mi mindazokra, Akik rombolva járnak szerteszét, Hadd dűljön csak minden romokba. Isten, haza! Miattuk sanyargunk! Buták, gyávák keze tartja rajtunk! Míg el nem vész a hazának Durva hazugsága, Míg le nem dől az istennek Égi palotája: Addig bőghetsz, — reád mit sem adnak, A hátadon korbáccsal aratnak.« Nem csoda, ha a daloslelkü Justh-párti Fráter Lóránt így kiáltott fel az utolsó szavak után: »A Lipótmezőre kellene vinni!« Mire Zbóray Miklós a Justh-pártnak a szociáldemokratákkal való szövetkezésére Célozva, nem minden malicia nélkül jegyezte meg : »És ti — Aradra viszitek!« A lány megmozdult; tekintete ráesett. Elmosolyodott s kicsit restelkedve mondta: — Ugy-e kinevet ezért a legkevésbbé modern ábrándozási hajlamomért? Tudja Isten, a zene mindig nagy hatással volt rám. — Szeretném, ha tovább is úgy ülne ott, Jolán. — Miért? — kérdezte némi meglepetéssel. — Mert nem szeretem a mosolyt látni arcán, melyet nem én fakasztok, az örömöt, melyből részemet ki nem vehetem. Jolán kicsit zavartan, de ügyesen akarta kevésbé veszélyes mederbe terelni a beszédet. — Maga hálátlan. Mióta nem osztották meg szivesen örömeiket a sároni kastély lakói . . . — Eh! Nem tartok igényt a mások jóindulatára. A maga, kizárólag a maga érzéseit óhajtanám uralni . . . A leány még mindig megtartotta fesztelen, könnyed hangját. — Olyan óhaj ez, melynek megvalósulása nem sok örömöt, inkább boszúságot szerezne. Fogalma sincs, micsoda önfejű, akaratos teremtés vagyok. Balajthy oda lépett egészen közel a leányhoz. Arca égett, szemei szikráztak az elfojtott indulattól. — Nem bánnám én azt, Jolán. A rabja, hűséges, odaadó rabja lennék, ki örömét lelné parancsai teljesítésében. Maga nem tudja, hogy én keserű dühvel kelek ki az átkos végzet ellen, mely megmutatja a boldogsághoz vezető utat, de át nem hidalható örvényt állít közénk. Oh, ha valaha életre kelne egy hang, mely biztatna, bátorítana, óriások erejét érezném magamban s kivívnám bármi áron boldogságomat. Csak egy szót, Jolán, könyörgöm, egyetlen egy szót ! . .. A leány méltatlankodva, indulatosan fakadt ki: — Maga beszélhet így, maga, a Tamás barátja ? — Barátom ? Igen, barátom, akit gyűlölök, mert irigylek ! Tamás épen belépett jókedvű, ragyogó arccal s így nem sújthatta le szavaival a vakmerőt. Ismerte vőlegénye hirtelen haragját s ez elhallgattatta. De másnap is folyton fülébe csengtek a szenvedélyes udvarló szavai: »Gyűlölöm, mert irigylem.« És leszállt az alkony, mint végtelen, átláthatlan sötét lepel, cinkosa a bűnnek, előmozdítója sötét tragédiáknak. És jött egy menet, riadt arcú emberek csoportja, félelmes lassúsággal. Hang nem kél az éjben, mintha oda fagyott volna minden szó az ajkakhoz. Csak a kutyák vonítanak rémesen s itt-ott elfojtott zokogás sír fel. És egyszerre egy öreg ember messze hangzó jajszava hördül fel, mintha szivén szúrták volna. Az anya ájultan rogy fia mellé s Jolán őrülten öleli, csókolja a halottat. — Tamás, nézz rám! — sikoltja egyre s nem akarja hinni, hogy azok a szemek fel nem nyílnak többé. A földszinti nagy teremben lett felállítva a ravatal. Három megtört emberre vetik a gyertyák sápadt fényöket, kiknek ajkain el nem hal a jajszó. A kertbe néző nagy ablakokat nem fedi függöny. Künn, a sötét, néma kertben megmozdult valami. Lopva, nesztelenül surran előre egy fekete alak. A gyertyák lobogó lángja fényes sávokat ir a földre. Ijedten, tágra nyilt szemekkel, lélegzetfojtottan bámul be. Arca sápadt, akár a halotté, egész teste remeg. Görcsösen fogózik az ablak párkányába; vacogó fogai közül töredezve szakad fel a szó. — Istenem, könyörülj rajtam . . . A házban ajtó nyilik. Balajthy Endre üldözött vadként vetette magát a sötétség oltalmába. És a ravatal gyertyái csak égnek . . . égnek . . .