Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-04-23 / 17. szám

1911 április 133. PÁPA ÉS VIDÉKE. 9. A második conditio sine qua non: ne avatkozzunk egymás hitéletébe. Mi katholikusok nem tettük ezt eddig sem. Évek óta figyelemmel kisérem a katholikus sajtót és igazán nem tudok reá esetet, hogy a protestánsok speciális hitelveit támadás, vagy gúny érte volna. Bizonyos, hogy ez így lesz a jövőben is. De természetesen elvárjuk mi is, hogy dogmáinkról, szentségeinkről, ők se szóljanak olyan gúnynyal és kicsfnyléssel, mint eddig nem egyszer tették, ne kovácsoljanak minduntalan mesterséges sérelmet az Egyháznak beléletére vonatkozó intézkedéseiből. Ha e két feltételt betartjuk; szent a béke. És nem hiszem, hogy volna katholikus e hazában, ki ezen feltételeket ellenezné; már most csak protestáns testvéreinken a sor. Ha elfogadják a békejobbot, óriási dolgokat művelhetnénk az ország keresztény jellegének megóvása érdekében, ami nekik is csak hasznukra lehetne«." Gázsiemelés a parlamentben. Kormánypárti és ellenzéki lapok egyaránt megütközéssel tárgyalják, mily csekély számban jelennek meg a képviselő urak az üléseken. Az ülésteremben 30—40 honatya »hemzseg«, sokszor még annyi sem, s olyan képviselő is akad fölös számmal, aki csak akkor tünteti ki becses megjelenésével a parlamentet, mikor a negyedév elején kiutalják a gázsit. Ez a képviselői gázsi potom 6400 korona egy évre Azt hisszük, untig elég arra, hogy a t. honatyák urasan megélhessenek belőle. Persze, nem nagyuriasan, de a népképviselőknek nem is kell nagyurat játszaniok. Bizzák ezt a főrendekre! Am, a legnagyobbrészt távollétükkel ékeskedő honatyák legújabban felfedezték, hogy nagy a — drágaság és kevés a — gázsi. »Tehát emelni kell a képviselői fizetéseket — mondja az Elet — különben a gondok miatt a képviselő nem teljesítheti teljes odaadással és teljes hozzáférhetlcnséggel szent és hazafias feladatait. De vájjon a drágaság csak a képviselő urakat sújtja? A néptanítót nem? A bírákat nem? A köztisztviselőket nem? A postásokat nem ? És egyáltalában nem sújt-e mindenkit, aki szegény és a munkája után él ? Es kérdezzük szeretettel, az erkölcsi érzék nem diktálja-e, hogy előbb talán a nemzeten kéne segíteni és csak azután a képviselőkön ? . . . Az, hogy fölemelődjenek-e a honatyai gázsik, igazán I nem a képviselő urakra tartozik. E kérdésben a nemzetnek kellene döntenie. Ha a nemzetnek módjában állana, ez e döntés kinos meglepetéseket okozna«. A bridge. A kaszinókat tudvalevőleg azért alapította meg Széchenyi István, hogy előharcosai legyenek minden nagyarányú kulturális mozgalomnak —, mindennek, ami a nemzetet naggyá, hatalmassá, műveltté és gazdaggá teszi. Hogy a Nemzeti Kaszinó hogyan teljesíti ezt a felemelő hivatását, arról kitűnő karrikaturát olvastunk az Életben. »Hazámfia, magyarom, testvér, állj meg és hallgasd. A Nemzeti Kaszinó körülményes gondolkodás után végre rájött, hol szorít mindnyájunkat a csizma. Kiadott egy könyvet. Nem a kivándorlásról szól ez a nyomdai remek, sem az egykéről, sem a felvidéki Ínségesek bajairól. A könyv cime ez: A bridge-kártyajáték alapszabályai. Első sorozat. Első szám. Kiadja a Nemzeti Kaszinó. Hát ez az. Ez kell nekünk, mert a bridge-játék szabályait még nem tudtuk. Mindig is éreztük mi, hogy hiányzik valamink, csak épen nem tudtunk rájönni, hogy mi. Hát ez hiányzott. Valóban, ha volna még kalapunk s a jövő havi fizetést nem ettük volna már meg félévvel ezelőtt: nagyot köszönnénk e búzgóság láttán. Örömkönyeinknek azonban szabad folyást engedünk, mert zsebkendőre sem telik . . . Az Isten éltesse a Nemzeti Kaszinót, hogy még sokszor üríthessen poharat alapítójának,Széchenyi Istvánnak az emlékére!« éjt kívántam. Ott tartottak vacsorán. Hogy tud már most is kommandirozni az az aranyos! Ami ezután történt, az már sablonos. Egyik délután fekete szalonruhában megjelentem a papánál s beszéltem vele. A mama sem ellenezte — Látod ezt a gyürüt itt az ujjamon? A legközelebbi tavasszal, mikor az üde virágokkal ékeskedő anyaföld ismét nászát üli a tavaszi napsugárral, én is oltárhoz vezetem — szívbéli mátkámat. Kedves Miklós barátom, most már értem Szabolcska férfias szerelmét, nemes család-imádatát. Megtanított rá a legszebb tudomány. — Te Laci! hisz ez maga a legideálisabb romantika. Mondok valamit. Nemsokára Pápára megyek. Nem engednéd meg, hogy a diszkréció határain belül megismertessem a pápai világlap poétikus lelkű olvasóit szerelemmel telített szíved boldogságának ecsetelésével ? Ne tarts tőle, hogy elárullak. Néma leszek, mint a sír. Ha kérdik tőlem, ki az a M. Laci, egyszerűen azt mondom, hogy az egész históriáddal együtt a fejemből pattantál ki. Jó lesz? — Nem bánom! Hadd okuljanak a pápai agglegények. A novella címe: »Matt» legyen! Sarokba szorított a fehér királynő. Most pedig Isten veled! Vacsorára vagyok hivatalos s egy kis virágbokrétát szeretnék még kötni, hogy ma este keblére tűzhesse a legszebb virágszál. Vettem a kalapomat, egy baráti kézszorítással elbúcsúztam tőle és megindultam, ki a város végére, ahhoz a kis dombhoz, amelynek tövében a boldogság patakja folydogál, s ahol illatos szellő suhan el az ember mellett, édes és oly altató, mintha álomport vinne magával. Már esteledett. Az égen, — épen a fejem fölött — két fényes csillagot láttam felragyogni. Az a két csillag még most is ott ragyog esténként, mikor a világ édes szendergésben ringatódzik. Sokkal fényesebben, sokkal csillogóbban, mint a többi. Ha valaki kíváncsi rá, hogy melyik az a két csillag az égen, szivesen ád felvilágosítást az — ógallai csillagvizsgáló. Vége. A vörös kongresszus. A »Szociálizmus« ez idei 6. számában Weltner Jakab »A pártgyülés előtt« c. cikkében a következőket írja: »Ha az elmúlt esztendőben a mozgalom külső képe nem is mutatott fejlődésre, azért az eredmény igazolja, hogy a szociáldemokrata párt győzelmesen hódít teret az országban.« Én is azt mondom: jóllehet a vörös pártvezetőség a lehető legkomiszabbul bánik a munkássággal, mégis a szociáldemokrata szellem győzelmesen hódít teret az országban. Oly kedvesen hangzik a délibábos ígérgetés, oly mézesmázosak a vezetők szirénhangjai, — hogy a munkás vakon rohan a vezérek után, nem kiméivé fáradságot s pénzt a pártadóra és a Népszaváért. S még az is, aki távoltartja magát mozgalmuktól, mohón szívja magába a lázadó szellemet, s a gyűlöletet a fennálló társadalmi rend iránt. A szociáldemokrata mozgalmat nem szabad, de nem is leket lekicsinyelni, mert a tények ellenmondanak. Tagadhatatlan, hogy maga a párt züllik, posványos, s a szervezettség laza, de maga a szociális forradalmi szettem él, virágzik, V mindig több ember lelkét bódítja el. Még azok is, kik a központtól megundorodtak s a vezéreket utálják, a szellemet nagyrabecsűlik s terjesztik. Ezeket lehetett észrevenni pártjuk e hét elején tartott kongresszusán is. A központ és a vidék úgy állanak szemben, mint a kutya és a macska. »Nem elvi kérdésekben, hanem finánciális dolgokban. xA periferiák sokallják a pártadót, a pártvezérek pedig keveslik.« E miatt volt sok veszekedés is. A pártvezetőség azonban győz. A Népszava azt mondja: »Az sem baj, ha a bírálatban túlzások, az óhajokban és indítványokban lehetetlenségek is jutnak kifejezésre. Az öntudatos munkásság képviselete rendszerint megtalálja a túlzások és ábrándok közt is a helyes utat, amelyen haladni kell.« Mert a szociáldemokraták remekül vannak dresszirozva. Amit a pártvezetőség akar, azt keresztül is viszi, akárhogyan morognak is a szegény becsapott elvtársak. Szóval a nagyon leszólt »tekintély elve« éjen a demokratáknál érvényesül legjobban. Az idei vörös kongresszuson 129 pesti és 62 vidéki delegátus vett részt. S mivel majdnem az egész tanácskozás alatt a vidékiek vitték a szót, leföstötték ezek azokat a pénzsóvár központi fővezéreket úgy, hogy teljesen beleláthatunk az egész intézmény kloakáinak mélységeibe. Ezek az urak szeretik a munkásságot, teljes tüdővel védik igazukat, de mindezt azért, mert mindennéL jobban szeretik a pénzt. S ez a pénzimádás nyitja a nagy lelkesültségüknek. A pécsi kiküldött, névleg Szabó József, azzal fenyegette meg a vezetősé-