Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)
1911-04-23 / 17. szám
o PÁPA ÉS VIDÉKE. 1911 április 23. lyásolhatja s ez helyes és természetes ott, míg a katholiküsoknál ugyanez aggodalmas volna, — ezt tétel gyanánt felállítani a legnagyobb igazságtalanság lenne. Más vallású honfitársainknak saját érdekükben kellene sürgetniük a kath. autonómia teljes megvalósítását, mivel ezzel csak a magukét erősítenék. Nobilisán viszonoznák ezzel a katholikusok önzetlen támogatását, melyben részük volt, midőn az önkényuralom a protestáns autonómiát meg akarta nyirbálni. A királyi főkegyúri jog nem akadálya az autonómia megvalósításának, annak korlátozására senki sem gondol, ellenkezőleg fényét - és függetlenségét, főleg pedig természetének megfelelő gyakorlását kívánja csak az autonómiai szervezet biztosítani. A magyar király főkegyúri joga, mint a világon egyedülálló, disze koronánknak, féltett kincse nemzetünknek. Annál tisztább fényben fog ragyogni, minél inkább távol tartjuk a pártok tülekedésétől s minél inkább biztosítjuk oly természetű kezelését, mely szent rendeltetésének és múltjának megfelel. Ezt pedig a legtökéletesebben egy tisztán katholikus egyházi szervezettel való kapcsolatban érjük el, minő az autonómia. Az egyház hierarchikus rendje sem korlátja az autonómiai szervezet megvalósításának. Olv szervezetet, aminőt például a francia katholikusokra akart oktrojálni az egyházüldöző kormány, mely a püspöki joghatóságot negligálja s a katholikus elvek szerint a monarchikus egvlrázalkotmányt laicizálni kívánná, nálunk megvalósítani nem kívánnak s nem fognak. A püspök az autonómiában is főpásztor, a plébános a hitközségi szervezetben is nem hivatalnok, de pásztor és atya szerepét lesz hivatva betölteni. S a megalkotandó szervezet nem a bizalmatlan ellenőr, de a hű segítőtárs hivatását fogja teljesíteni. E vezérelvek szerint megalkotott önkormányzati szervezet a katholikus hitéletet is, de főleg a katholikus köztevéken vséget fel fogja lendíteni. Az érdeklődés intézményeinkkel szemben közvetlenebb s így nagyobb lesz. Remélhetőleg emelkedni fog az-áldozatkészség is, mivel az a téves látszat is meg fog szűnni, mintha az egyház ügye csak a papoké volna. S joggal feltehető, hogy a közjogi szervezetben egyesített katholikus milliók nagyobb súllyal fognak felléphetni, s őket megillető befolyásra szert tenni. SZEJVIüE. A felekezeti béke. Ez is azon »jámbor óhajok«, közé tartozik, melyeket mindenki az ajkán hord, első sorban épen azok, akik legtöbbet vétenek ellene! Protestáns testvéreink a harcos katholicizmust« (—- klerikalizmust) teszik felelőssé a felekezeti béke feldulásáért s ennek állítólagos túlkapásai miatt hordozzák körül az év egyes szakaiban azt a bizonyos, rég berozsdásodott véres kardot. Nos, igen csattanós választ kaptak ezekre a vádakra az A—ny nagypéntekszámában. Jánoky Madocsány Gyula v. néppárti képviselő, a harcos »klerikális tábor« egyik legképzettebb tagja, férfias hangú, őszinte, becsületes lélekkel megirt cikkben ! szólítja fel protestáns testvéreinket a közös ellenség ellen való együttes küzdelemre. A bevezető sorokban rövid történeti visszapillantást vet a közelmúltra, amelyben katholikus és protestáns nem mint testvérek, hanem mint ádáz, gyűlölködő ellenségek állottak egymással szemben, azután így folytatja : »Látva a kereszténység ellenségeinck összetartását, igazán szinte kétségbe kellene esnünk az ország jövőjén, ha nem mutatkoznának újabban a protestánsok körében is olyan szimptomák, melyek egy jobb jövő reményét kelthetik fel a keresztény világnézet híveiben. Egyre-másra olvashatunk »hívogató hangokat«, melyek a krisztusi elvek harcosait egyesült erővel való küzdelemre bátorítják. Hiszen nem kisebb ember, mint gróf Tisza István csak nem rég hangoztatta annak a szükségességét, hogy katholikusok és protestánsok közösen vegyék fel a harcot az internacionális materializmus és a modern Istentagadás ellen. Valóban égető szükség is volna e közös munkára, hiszen közös a veszedelem is. Olvassuk csak figyelemmel a szabadgondolkodás jegyében szerkesztett különféle lapokat, revueeket. Ezek már régóta nem elégszenek meg azzal, hogy csupán az egyházat, a katkolikus dogmatikát támadják. Hanem támadják, gúnyolják az egész kereszténységet, annak eszméit, institúcióit, az egcsz keresztény világnézetet, keresztény ethikát. Szükséges tehát a szövetkezés és megokolt. De vájjon lehetséges-e? Én azt hiszem, hogy igen. Ha két feltételt teljesíthetünk. Az első — ez különben minden kibékülés alapja, — hogy hagyjunk fel a rekriminációkkal. Hiszem elhiszem, hogy protestáns testvéreink lájdalommal gondolnak vissza ama gályarabságra itélt prédikátorokra (akiket egyébként nem az Egyház, hanem az államhatalom küldött súlyos rabságba), de lássák be, hogy a mi kezünk is ökölbe szorul, ha pl. a kassai vértanuk dolgaira emlékezünk. Azért mondom r ne bolygassuk a multat. Közös munkára nem alkalmas az ökölbe szorított kéz. — Enyhe szellő, édes szellő! vidd el üzenetemet a legszebb rózsatőnek! suttogtam. Mondd meg neki, hogy ő a tavasz életemben, kivel a lelkembe boldogság költözött be. S az enyhe szellő, édes szellő hamarosan visszatért. Azt súgta a fülembe: Te lész a legboldogabb ember széles e világon! Amint így ébren álmodoztam, női ének csendült meg a közelemben; a szerelem és fájdalom édes-bús dala. Áhítattal hallgattam. A természet csodás koncertjében szólót énekel valaki. A patak csobogása, a csalogány dala, a tücsök cirpelése pianissimo kiséri a fönséges áriát. Ugy éreztem, mintha egy magasztosabb élet visszhangja csengne a fülembe. Fölálltam és körülnéztem. A domb kanyarulatánál mezei virágokat szed egy lenge rózsaszínbe öltözött, fiatal leány. Rózsa a hajában. Most ő is fölegyenesedik. Rám veti tekintetét, ajkán elhal az ének, kezéből kiesnek a virágok. Lesütött szemmel, szégyenérzettel a szívemben szántam-bántam, hogy akaratlanul is megzavartam egy fiatal szív ábrándozását. Már távozni készültem, mikor előttem terem a magastermetü, nefelejcsszemü, hullámos aranyhájfürtü — Mici. Mélyen fájdalmas arcát csöndes mélaság lengte körül. Szelid kék szemei oly rokonszenvesen mosolyogtak felém. — Már meg sem ismer! szólt gyöngéd szemrehányással. Pedig régi ismerősök vagyunk. —- Bocsásson meg édes nagysád, hogy testi szemem ilyen megbízhatatlan. Lelki szemeimmel úgyis mindig csak kegyedet látom. Nem tudtam magamon uralkodni. Ajkamhoz szorítottam kis kacsóját. Szeméből a mennyország ragyogott rám. — Szeretem, édes Mici, szívem legelső, legtisztább szerelmével, suttogtam reszkető ajakkal. Fiatal szívünk egy gondolatra, egy érzéssel dobbant meg. Az imént még oly fájdalmas tekintete teljesen eltűnt, szemében a szív mély tüze lobogott s a szerelem kifejezése mint dicsfény fogta körül most már mosolygó arcát. Mint a virág kelyhét a napsugárnak, úgy tárta fel lelkét ő is nekem. — Ezerszeresen köszönöm,, hogy lelkemben lölvirrasztotta a hajnalt, a verőfényt. Valóra vált végre egy reménnyel szőtt álom. Kedves M. úr jól tudja, hogy Pestről jöttünk ide. De arról bizonyára nincsen tudomása, hogy mi is eljárogattunk az egyetemi ifjúság ünnepélyeire. Egyik alkalommal épen maga szavalta el Petőfinek »A virágnak megtiltani nem lehet« c. költeményét. Akkor láttam édes, magát először, de nem utoljára. Mindennap elment az ablakom előtt, de nem hallotta meg szerelmes szívem dobbanását, pedig akkor is ilyen nyugtalanul, ilyen hevesen vert, mint most. Junius vége felé egyszer csak elmaradt s magamra maradtam bánatos szerelmemmel. Most, hogy újra föltaláltam, nem eresztem el többé. Ugy-e beszél majd a papával!? No de most menjünk! A mama bizonyára már vár. Itt ül, nem messze egy padon. Nagyon kifáradt a sétán. — Mici! hangzott egy türelmetlen hang. — Megyünk, válaszolt hamiskásan. S ezzel kezemnél fogva édes anyja elé vezetett. — M. úr majd haza kisér bennünket. Itt találtam a patak partján. (Épen arról gondolkozott, hogy szeressen-e vagy tótágast álljon.) Megindultunk. A tájra lassankint ráborult az alkony csendje, fenn az égen kigyulladt az esti csillag s hűs szellő kélt dél felől. El sem engedtek, mikor hazaérve jó