Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)

1910-03-20 / 12. szám

92. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1910. március 27. tehát a végtelen boldogság után; küzdjön, állja ki a próbát a földi pályán. Ne theoriák boldogítsák, hanem a valóság; ne hagyja abba a küzdelmet, míg szíve Isten szíve fölött nem dobog. »Ha eltévedsz, halál vár rád. Boldogtalanság«. S az ember megy, valósággal törtet a keskeny ösvényen, mely az égi hazába vezet. De útközben meglát egy virágot. Talán csak közönséges giz-gaz, de szívét megejti, megigézi. Hiába szólal meg lelkében az isteni szózat; a pillanatnyi örömet, a múló élvezet elébe helyezi a szentségnek, az örök boldogságnak. »Nem kell az Isten, sem a mennyország! Nem félek a pokoltól. Nekem ez a gaz kell! S ha pokol vár rám, kiállóm érte szívesen»! Megdöbbentő eltévelyedés, de minden bűnben végbe megy ez a lélektani folyamat. Rettenetesebb, mint a jégverés. S utána felzokog a lélek mélyén a circumdederunt, ez a szívet-facsaró, vigasztalan ének, melyből nem csendül ki a hitnek, a reménynek még elhaló akkordja sem. Csak keserűség, fájdalom vonaglik benne. A halál inspirálja, az örökkévalóság réme. A bukott ember ma is elzokoghatja Jeremiással: »Vae nobis, quia peccavimus«! (Jaj nekünk, mert vétkeztünk)! Jaj nekünk, mert Istennel nem lehet packázni. Igaz, hogy szeretete határtalan, de igazságossága is az! Nem tűrheti, hogy kikacagjuk, hogy ellökjük magunktól. De irgalmas is. Mikor a bűn mámora elszáll, s öntudatra ébredünk, szinte megundorodunk magunktól. Szeretnők összezúani lelkünk démoni elemét; mindent, ami nem isteni benne; mindent, ami — bűn! Erre való a ! vezeklés, a bánat. De bánat és bánat közt nagy a különbség. Júdás is megbánta bűnét és — fel- ; akasztotta magát. Péter lelkében is megindultak a bánat könnyei és — az apostolok fejedelme lett. Van tehát oly bánat, mely j életet fakaszt, de van olyan is, mely a kétségbeesésbe, a halálba kerget. Isten a megsértett fél. Tehát neki kell meghatároznia az elégtételadás módját. Erre a lélekmentő folyamatra határozott formát adot. Nem népszerű ez a forma; sokan még a nevétől is irtóznak; valami ódon, dohos, reakciós szagot éreznek, mikor előttük a gyónást emlegetik. Pedig meg kell vele barátkoznunk; a húsvéti időszakban súlyos bűn nélkül nem mellőzhetjük. Aki még ebben az időben sem végzi el a gyónást: nem élő tagja az egyháznak, hanem száraz ág, kóró s nekünk nem csüggedt, hallgatag madarak kellenek, hanem élet ! A »jó« katholikusok azt mondják erre: »Valami borzasztó az a gyónás. Isten nem akarhatja, mert természetellenes, hog)- letérdeljek egy másik ember elé s elmondjam neki azt, aminek még az emlékét is szeretném kitépni a lelkemből, ami arcomba kergeti a vért«! De rosszul ismerik ezek a »jó« katholikusok az emberi lelket! Nagyon is természetes a gyónás. Ha vétkeztem, a vétek szinte kikívánkozik belőlem; nincs nyugtom, nüg meg nem szabadulok tőle. A bűn megvallása a mázsányi súly nagy részének letevését jelenti. Előbb fulladoztam, de most, hogy bűnömet kimondtam, van már levegőm. Bőséges tanulságot nyújtanak erre a törvényszéki tárgyalások. Oly emberek, kikre halál vár,ha bűnük rájuk bizonyul, eleinte makacsul tagadnak, de utóbb kiül az arcukra a kín, a fájdalom, a szemük kidülled, s hörgő, rekedt hangon kiáltják: »Én öltem meg«. »Miért vallottál, te szerencsétlen, hiszen halál vár rád!« »Mindegy! Ki kellett mondanom. Nem tudtam tovább magamba fojtani!« A megosztott öröm kétszeres öröm, a megosztott fájdalom fél - fájdalom. Ha még oly hideg-lakatos vagyok is, vannak percek, mikor érzem, hogy egy részvevő szív előtt ki kell tárnom a lelkemet. Már Tibet és Peru őslakói is gyóntak; gyóntak a hinduk. Ahol érző és gondolkodó emberiség lakott, mindenütt ráakadunk a kinyilatkoztatás nélkül is a gyónás kezdetleges nyomaira. A zsidóknál ls megvolt a gyónás; a kinyilatkoztatás következtében magasabbrendű, mint amazoknál. Egyes bűnök kiengesztelésére bizonyos áldozati szertartásokat írt elő a törvény. De az áldozat minőségének megállapításához szükséges volt a bűn ismerete is. Az újszövetség tette igazi törvénnyé a gyónást. Ez rendelte el. hogy az ember vallomással könnyítsen magán. Ezt tette a lélek feltámasztásának eszközévé. »Nem krisztusi intézmény! Emberek találták ki. A papoki«, hangzik az újabb ellenvetés. Hát, amennyi eszük van a papoknak, ennél okosabbat, ennél kényelmesebbet is kitalálhattak volna. Ily badarságot csak az beszélhet, akinek fogalma sincs arról, mi az a gyóntatás. Fát vágni, havat hányni, kaszálni, csépelni is nehéz, de — gyóntatni még nehezebb. De ebből nem szabad azt a következtetést levonni, hogy akkor ne fárasszuk szegény papokat! Ne gyónjunk! Mert a hivatásának élő papra nézve nagyobb gyönyörűség, nagyobb boldogság nem létezik, mint mikor azt látja, hogy abba a szegény lélekbe, mely eddig úgy vergődött, mint a szíven lőtt galamb, most égi béke és nyugalom,— boldogság költözik. Meg aztán mikor, hol és ki találta ki? Megfelel rá a pápai Bocsor: »1215-ben találta ki a pápás egyház a IV. lateráni zsinaton«. Ez a jó úr átaludt 1200 esztendőt. Nincs egyetlen krisztusi intézmény, melynek oly beszédes története volna, mint a gyónásnak. Osi emlékeivel minduntalan találkozunk a katakombákban, a szentatyák irataiban, stb. Eleinte minden szentmisén áldoztak a hivők. Tehát gyóntak is. Később, mikor a buzgalom megfogyatkozott, azt kívánta az egyház, hogy a hívek legalább a három főünnepen gyónjanak és áldozzanak. - Végre 1215-ben, a IV. lateráni zsinaton azt a határozatot hozta, hogy évenkint legalább egyszer gyónjanak és áldozzanak (húsvéti gyónás). Bocsor félálomban hallott valamit harangozni; de azt már nem tudja, melyik toronyban. A lateráni zsinat határozatában megüti a fülét a »gyónás«' szó s kisüti nagy bölcsen, hogy ekkerf találták ki a pápisták a gyónást. Elfelejti, micsoda bámulatos bűnbánati fegyelem volt az egyház hajnalán. A vezeklést mindig a bűn minőségéhez alkalmazták. Hogyan alkalmazhatták volna, ha a bűnösök nem gyónták volna meg bűneiket? Valaki " tényleg kitalálta a gyónást. Krisztus volt ez a valaki. »Nekem adatott minden hatalom az égben és a földön. Vegyétek a Szentlelket. Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak nekik; és akiknek megtartjátok, meg vannak tartva«. Ez félreérthetetlenül bűnbocsátó hatalom. A papnak joga van feloldozni, vagy a feloldozást megtagadni. De legyünk okosak! Lehet-e joga a papnak ahhoz, hogy ötletszerüleg Ítéljen? Ilyen főbenjáró ügyben, melytől életem, vagy halálom függ, vezetheti-e az egyéni rokonérzés, vagy ellenséges, gyűlölködő indulat? Nem! A papnak igazságosan kell Ítélnie! Ennek pedig legelemibb követelménye a tényállás teljes ismerete. ; Hogyan jut hozzá? Belelát a gyónó lelkébe ? Nem. Csak úgy tudhatja meg, ha a bűnös őszinte vallomást tesz. Ez nem erőltetett magyarázat. Isten nem lehet zsarnok, nem szolgáltathatja ki a halhatatlan lelkeket a papok önkényuralmának. Ha tehát rájuk bizta a hatalmat, azt akarja, hogy igazságosan ítéljenek. S itélhetnek-e igazságosan, ha I nem fedem fel előttük őszintén a tényállást? A protestantizmus megteremtői, Luther, Kálvin, Melaiichion is isteni eredetűnek és szükségesnek mondják a gyónást. Nem is törölték el kezdetben; sok helyen, különösen Angliában, ma is megvan. Csak később hagyta el a protestantizmus a gyónást, mikor már a vallási forradalom lejtőjén egyre lejebb csúszott. Az bizonyos, hogy a gyónás nem élvezetes dolog. De a hatása felemelő, megváltó erejű. Épen ellentéte a bűnnek, mely gyönyörűséget okoz, de a vége — halál. Csak egy körülmény menthet fel a gyónástól. Ha nincs bűnöm. Van-e ilyen ember? De mennyi! »Mit gyónjak meg? Nem öltem, nem loptam, nem rágalmaztam, hamisan nem esküdtem, — nincs bűnöm«. Mindent elsorolnak amit nem tettek; de arról mélységesen hallgatnak, amit elkövettek. Akárcsak az egyszeri kocsis, aki a legdurvább szitkok özönével bizonyította, hogy neki nincs meggyónni valója! Vagy a cigány, aki szerint a plébános azt prédikálta a búcsún, hogy kamrából lopni nem bűn, de a mezőről igen. (Ez a dádé valóságos virtuóz volt a kamara-lopásban). Másokban azonnal észrevesszük a legkisebb fogyatkozást is, de a saját bűnünk köddel veszi körül a lelkünket. Örökké igaz sz. János bölcs megjegyzése: »Ha azt mondjuk, hogy nincsenek bűneink, hazugok vagyunk és igazság nincs bennünk«! »Hát hiszen, jó, jó, de az a pap sokszor bűnösebb, mint mi«! Igaz. De ez nem komoly kifogás. Ha az adót kérik, be kell fizetnem az adószedőnek, pedig ez talán több adót fizet, mint én! Meg aztán igazi — áldás, hogy a bűnös, gyarló pap előtt kell végeznünk gyónásunkat. Tehát oly ember előtt, aki ezeket a lelki fekélyeket a maga szomorú hajótöréseiből is ismeri. Mennyivel kínosabb volna egy angyal, egy bűntelen lény előtt feltárnunk a lelkünket?! Húsvéti időt élünk. Bűnösök vagyunk. Lelkünk a siralomházban. Csak az ítélet hiányzik. Azután jő a kivégzés, a halál.