Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)

1910-12-25 / 52. szám

422. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1910. szeptember 25. játok meg a jó Jézuskának, hogy a kis Bogárdy Olivér ezentúl mindig jó lesz. — Jól van fiacskám. De most már menj szépen aludni, mert a kis Jézuska nem szereti, ha ébren találja a gyermekeket. * Olivér boldogan tért nyugovóra s álmában látta a kis Jézust, amint feléje közeledik, rá mosolyog és megcsókolja öt. Karácsony napja betetó'zte Olivér örömét. Ott volt ágya mellett a szép karácsonyfa, telve gyönyörű ajándéktárgyakkal. A kis Olivér letérdelt, kacsóit összekulcsolta s imádkozott ahhoz a jó Jézuskához, ki úgy szereti a jó gyermekeket. II. Egy másik kép. (Festője ennek is az élet. Az az élet, amely nyújt örömöket, de cserébe ellopja a lélek boldogságát s letörli durván a lélek himporát). A hideg, hófagyásos napokra elkövetkezett a téli esték legszebbike, a szent este. Sok léleknek azért de nem szent ez az este sem!! Hogy megérthessük azt, ami szent, ahhoz finom lelkület kell, mely maga is a szentség légköréből táplálkozik. Hát még ha érezni is akarjuk. Ahol ez nincs, ott ne keressük a szentséget, de még a szentségnek méltánylását se! Az ilyen lélek nem ismeri az Istenhez emelkedést, mert szenvedélyei lenyűgözik. Az Ur Istennek műve nem az ilyen lélek volt! О szentnek teremtette a lelket. Csak az emberi gondatlanság, az emberi rosszra hajlandóság alaesonyította úgy le a királyi lelket. Azért királyi, mert uralkodásra született, s nem arra, hogy a szenvedélyek rabszolgája legyen. De mit törődött most ezzel az a két fiatal ember, ki későn este a korzót rótta. — Ugyan barátom, mit szólsz ahhoz a szőkéhez, ki ép az imént került el bennünket a barátok temploma mellett. — Hát elég csinos kis fruska volt, de nem láttad, minő ájtatos ábrázattal hányta magára a kereszteket, mikor a templom előtt elment ? — Persze, hogy láttam. Ugy-e barátom mi már megmosolyogjuk az ilyen hókuszpókuszokat? — Okosan beszélsz édes Gyuri barátom. Nem tudok eléggé hálát adni, hogy itt az egyetemen kinyílt a szemem. Most látom csak az életet igazi perspektívájában. Igaz, hogy ez a tisztulás nagy lelki küzdelmekbe került, hisz még első éves koromban is havonkint áldoztam, mert úgy körülsövényezték azt a lelket az Istennek nem tudom én hány törvényével. De hát hiába, a haladás szelleme, a rohamosan fejlődő kultura keresztültöri ezeket a korlátokat. Abban a században élünk, amikor az élet nagy kérdéseit a tudomány tételei Isten nélkül is le tudják tárgyalni. Még most is boszankodom, ha visszagondolok gyerekkoromra! Mennyi mindenféle mesével tömték tele a fejemet az Istent illetőleg. S mily ádáz harcba került az újjászületés! Hisz leányra még rá sem mertem nézni; elképzelheted, hogy akkor más tekintetben is milyen istenes voltam. De most már vége mindennek. Tudományom elszámolt az Istennel s magam vagyok törvénye önmagamnak. Ez illik a XX. század kulturemberéhez. Nincs igazam, pajti ? — Osztozom nézeteidben Olivér barátom, de azt hiszem, ha megnősülsz, majd megint visszatérsz a régi útra. Egy asszony sokat tehet ám. — Hát igaz, hogy a nők nagyrészében még megvan a hit, de rosszul ismersz Gyurkám, ha azt gondolod, hogy holmi hisztériás asszonyhoz kötöm magam, ki mást se tud, csak imádkozni, templomba járni és az ember vágyait korlátozni. De erről kora még beszélni. Menjünk inkább egyet mulatni azok egészségére, kik elmennek az éjféli misére, hogy — meg ne hűtsék magukat. Ha-ha-haü Ugy-e pompás ötlet! Nemde, mily nagy adag szorult belém az emberbaráti szeretetből!! A két jó barát beült mulatni egy kávéházba a Rákóczi-úton, hogy léha társaságban még alkalma se legyen a lelkiismeretnek felszólalni. * Ezalatt a templomban összegyülekeztek a hivő lelkek éjféli misére, hogy imádják azt a jézust, ki eloszlatta a pogányság sötétségét, kit a szeretet hozott földünkre, hogy a tévelygő emberi sziveket megnyerje az örök boldogságnak. III. Harmadik kép. (Megrajzolja az az élet, mely meghasonlásba viszi a lelkeket s rohan velük az örvény felé, de amelybe azután beleavatkozik az isteni Gondviselés). Ott ül a szobájában kétségbeesve. A zöldkalapu villanylámpa félhomálya még inkább bele süppeszti a lelkét a komor, vigasztalan hangulatba. Egyes bútorok csak körvonalaikban látszanak. Ebbe a félhomályba bámul bele Bogárdy Olivér. Karácsony estéje van megint. Mily sok lélek boldog ilyenkor! A haragosok megbékülnek; rokonlelkek, kiket széjjel választott a távolság, most egymásra borulnak. Örül a szegény épúgy, mint a gazdag. Minden egyes otthon egyegy kis darab a paradicsomból. Az a lélek, mely még ilyenkor sem boldog, már meghasonlott önmagával is. Ilyen volt Bogárdy Olivér lelke. Ma érezte először igazában azt a nagy kavarodást, mi lelkében beállott. Egyetemi tanulmányait elvégezve, az ügyvédi pályán működött. Élte világát tovább is a szabadság szellemében. Megházasodott. Nem akart vallásos nőt elvenni, de Hartmann Olgába, egy törvényszéki biró bájos leányába annyira beleszeretett, hogy nem tudott róla lemondani. Pedig Olga nagyon is buzgó lélek volt. Látszólag boldogan éltek s családi életükbe a két aranyos kis gyermek: Terus és Mariska, mintha még több boldogságot varázsolt volna, de csak látszólag. Olivér azt hitte, hogy saját ferde elveit lassankint átültetheti vallásos nejének lelkébe is, de törekvései állandó hajótörésre találtak. Eleinte csak reménykedett, de később már boszankodott s a folytonos elvi eltérések fokozatosan eltávolították lelkét Olgától. Egyszer csak elváltak, mert Olga a folytonos csipkelődéseket már nem viselhette. Hazament gyermekeivel szülőihez. Olivér magára maradt s azon naptól kezdve egészen sivár lett a lelke. Karácsony esti magányában e sivárság kétségbeesésbe ment át, mikor a múltról elgondolkodott. Kezdte átlátni, hogy nem boldog, hogy lelkének összhangja nagyon zavart. Érezte, hogy lelke kong az ürességtől, hogy tudománya nem tudja azt kitölteni. Erezte, hogy volna egy valaki, ki me^ gint rendbe hozhatná, kihez gyermekkorában oly bizalommal imádkozott, de most nem mert még rágondolni se, mert megtagadta Őt, a Legszentebbet. Érezte azt is, mennyire meg tudná becsülni hűséges nejének odaadó szeretetét és vallásosságát, de istentelenségével ő maga üldözte ki otthonából ezt az angyali lelket s most nincs ereje őt visszahozni. Sokat érzett, de minden érzése csak vád volt eltévesztett élete miatt. Nem birta ki e sok vádat. Kezébe veszi a revolvert, mely asztalán hevert, leihúzza kakasát s szivének szegezi. — Nem érdemlem meg az életet. A XX. század műveltsége romlásba vitt. Nem becsültem meg az Istent, de érzem, hogy ő is elhagyott. Megérdemeltem. Számomra már nem élet az élet, vesszek tehát. Meg akarta rántani a kakast, de gyöngeség szállta meg és megremegett. A halállal küzködő életnek erőszakos fellobbanása volt ez. — Szent Isten! Olivér mit művelsz? Olivér hirtelen összerezzen s feltekintve ott látja az ajtóban hitvesét. -— Olga, te vagy ? — Én vagyok. E szent este nem birtam nyugodni, eljöttem, hogy kisérletet tegyek lelkeddel, talán meghajlik már az Ur Jézus előtt. — Olga! Te angyal, bocsáss meg!! Kezéből kiesett a fegyver s az a sok keserűség hangos sírásban tört ki lelkéből. — Én nem haragszom drágám, csak szeresd az Istent. — Édesem, már megtalálta vergődő lelkem az Istent, de csak szigorú birát láttam benne s ezért akartam leszámolni az élettel. Te azonban megmutattad most nekem Őt, mint jóságos Atyát. Odaborult Olga keblére s együtt sirták-sirták a boldogság könnyeit. — Szeretlek édes, mert te vagy lel kern megmentője. Bocsáss meg! — Fiam, én megbocsátok, amint az Isten is megbocsát. De most bevezetem gyermekeimet is, hadd legyenek boldogok ők is. Pár perc múlva fényben úszott a terem s benne egy boldog család dicsérte az isteni jóságot. * Az éjféli misén ott volt a Bogárdy család is s valóban szivükből jött az ének: Krisztus Jézus született, örvendezzünk.. Érezték, hogy az ő számukra igazán megszületett a békesség Fejedelme.