Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)

1910-12-25 / 52. szám

1910. szeptember 25. PÁPA ÉS VIDÉKE. 421. Gyurka és Pestya üldögéltek ünneplőben, várva a beharangszót az éjféli misére. — Hallod-e Gyurka! — szólt Pestya — ez az Elek is jobban tenné, ha a szegény édesanyja mellett maradna és imakönyvet forgatna inkább a kezében, minthogy leül kártyázni, azzal a tudja a csuda miféle ná­cióval, aki ma este már harmadszor kopasz­totta meg és mindannyiszor hazulról hozott pénzt szegény, tehetetlen édesanyjától, akit, ha Miska idejében haza nem jön, gonoszsá­gával épúgy a sirba visz, mint az apját. — Hadd el! Úgyis ott van már félig­meddig az öreg nemzetesasszony. Azt az utolsó 10 hold földecskéi is, melyet Miska oly jó kedvvel, fütyörészve szántogatott, le­eregette már a torkán. Nincs abból más, mint a csira tehén, de Tamás vagyok benne, hogy nem adja-e el, 1— ez a tékozló — azt is a nagykállói vásáron. -- Nem is tudom, mi lenne a szegény nemzetesasszonyból, ha Szendeyék Bözsikéje néha-napján nem gondozná. -— Hej Pestya, ha a Miska hazajön, nem tudom, hogyan vallja ki szegény! Tu­dod-e, hogy már a fürerségig felvitte a ka­tonaságnál, pedig alig van oda másfélév óta? A culagját pediglen mind hazaküldi a nem­zétesasszonynak. Mig a két szóga így nyelvelgette a kártyázók egyikét, addig azok ugyancsak nekiláttak. Elek már az utolsó pénzét tette a kártyára, azt is elvesztette. Tántorgó lép­tekkel hagyta el a korcsmát. Sietve, — már ahogy a bevett szesz engedte, — bandukolt hazafelé. Otthon egy imádkozó öregasszonyt talált, akinek könnyei patakként hullottak a kezében tartott vaskos imakönyvre, egy tá­vol levő kedves fiúért, de bizonyára leg­többet egy bűnös, megtévelyedett gyerme­kért. О érette. Köszöntés nélkül lépett a szo­bába. Egy percre zavartan állott meg a sirva imádkozó öregasszony előtt. De csak egy percre, mert a másik pillanatban úrrá vált rajta a szenvedély, amelyet nem tudtak le­győzni az édesanya bánatos könnyei. — Pénz kéne, vagy mi! —szólt dúrva, borizű hangon. — Nincs több. Az elébb vitted el az utolsót, amit öcséd küldött keservesen meg­takarított filléreiből. — De nekem kell! bárhonnan veszik is elő. Hangos zokogás volt rá a felelet. — Adja ide azt a rongyos aranyérmet, amit a nyakán visel, — szólt Elek szívtelen hangon. — Ezt ? Soha! Felemelkedett karosszékéből özv. Ba­kacsné, mintha menekülni akart volna. Két kezével reszketve szorította keblére az arany­érmecskét, melyben két fiának gyermekkori arcképét viselte és nem egyszer könnyeivel áztatta rideg magányában. — Ha nem adja szép szerével, majd ideadja máskép! Vad, eltorzult arccal lépett oda magá­val tehetetlen édesanyja elé és szentségte­len kezekkel letépte kebléről egyetlen, fél­tett kincsét, a rég mult szép idők kedves emlékét. Az anya visszahanyatlott karosszékébe. Elek, amint kezében érezte az értékes ér­mecskét, rohant vele az ajtó felé, amely e pillanatban feltárult és ott állott Miska ki­egyenesedve, mint egy itélő biró. — Fiam! — Anyám! Anya és fiú egymás karjába rohant s sirtak hosszan, némán, szótlanul. Elek, mintha sóbálvánnyá vált volna, úgy állott egy helyben. Nem birt mozdulni. Feltámadt bensejében mardosó lelkiismerete, amint látta az anyát és fiút egymás karjai­ban. Szeretett volna menekülni e helyről messze-messze, de valami nem . engedte. Könny szökött a szemébe és sirt, mint a gyermek. — Nézd fiam! Ott áll Elek is —szólt Bakacsné könnyben uszó szemekkel. — Bocsáss meg bátyám, -— szólt Miska szelid hangon — hogy nem vettelek mindjárt észre, de . . . Elek odarohant édesanyjához, lebo­rult előtte és csókjaival árasztotta el jósá­gos kezét. — Meg tudsz-e bocsátani, anyám ? — kérdezte bűnbánó hangon. Fiam! Fiaim! És együtt sirtak mindhárman. Az öröm és bánat könnyei egybefolytak. E percben igazán nem tudta Bakacsné, melyi­ket szereti jobban. A közeli templomból pedig behatolt az ének: „Dicsőség a magasságban Istennek! Béke a íöldön a jóakaratú embereknek!" Mire az utolsó akkordok elhangzottak, ott térdeltek mindhárman az Úr Jézusnak falon íüggő képe előtt. Csak másnap került rá a sor, hogy el­mondhassa Miska a katonaságtól való sze­rencsés szabadulását, amit egyedül jószívű kapitányának köszönhet, kinek elmondotta otthon hagyott övéi szomorú sorsát. A ka­pitány megsajnálta és közbenjárására az ez­rednél elengedték hátralévő idejét. . . . Amikorra pedig kitavaszodott, a gazdag Szendeyék Bözsikéje ott etette a baromfiakat Bakacsék portáján, mint Miska hites felesége. Az öreg nemzetesasszony még meg­érte, hogy két dolgos fiának kezenyomán ismét visszatért Bakacsék kúriájára az elmúlt szép idő, amikor Bakacsék béreseinek és béresgyerekeinek ostordurrogatásától volt hangos az utca. Mária lobogója. Kicsiny sereg indul élet-halál harcba, Láng ül a szemében, tűzben ég az arca. Hogyne menne harcba, hódító csatára, — Mennyei üdvének győzelem az ára! Viszi is a zászlót nagy bátran a vészbe, Rajta a talizmán, a Szüzanya képe. S az Ur az egekből gyönyörködve nézi : Mária-leventék, Mária vitézi . . . Vitéz leventehad . . . ifjú valamennyi, S a halál himnuszát lelkesedve zengi, Duzzadó erükben megpezseg az élet, De a tarka rétről virágot se tépnek; Az enyelgő szellő ingerkedik vélük: Örömre válthatnák minden szenvedésük, És ők tovább mennek tüskék között járva, Hosszú még az utjuk föl a Golgotára. Aranyfény ragyogja be a messze tájat, Mégis — az arcukon sötét felhő támad; A virágok kelyhén meg se rezg a harmat, Hire sincs, jele sincs dúló zivatarnak, Derült az ég alja, tiszta az ég kékje, A fegyver, ha csörren, el-elhallgat félve; Csend ül a vidéken, a levél se lebben, — Mit akar e sereg? hol van itt az ellen?! . Kezükbe a kardot az Ur szava adta: »Vigyétek e zászlót büszke diadalra! Ne várjatok itten soha békességet, A fegyverszünet is irtóztató vétek. Menjetek a harcba, életre-halálra, Csak győztest díszíthet a babér, a pálma. Én adtam a vágyat, mely a szivbe bent ég, — Föl a háborúra, Mária-leventék! . . . S megindul a küzdés, hadba száll az ellen : A merő anyaggal küzködik a szellem; Erény a vétekkel, bűnnel kel birokra, S Isten erejével földre is tiporja. Izzó szenvedélyek, indulatok árja Boszutól lihegve csak a jelet várja; Elül a vezérük: a pokoli sátán, Szemébe' gyilkos láng, tűz lövel a száján. ¥ Majd vad tusa támad: a kard vasa villog, Megdördül a fegyver, feszülnek az izmok; Mintha csak titáni karral küzdenének, Legyűri a halált a krisztusi élet! A rút szenvedélyek kialszanak lassan, Kifárad a sátán a nagy viadalban, De a fehér zászló vigan lobog, leng még: »Föl az uj csatára, Mária-leventék! . . .« És a kicsiny sereg megy újra a harcba, A győzelempírtól kigyúlad az arca; Hogyne menne ujabb, hóditó csatára, Hisz' a győzelmének mennyország az ára! Viszi is a zászlót veszélyből a vészbe, Rajta a talizmán: a Szüzanya képe; Az Ur meg az égből gyönyörködve nézi: Mária-leventék! Mária vitézi! . . . Tomor Árkád. különféle lelkületek karácsonya. Irta: Hédly Jeromos. I. Egy kép. (Megrajzolja az élet; az az élet, melyet megaranyoz az ifjúkor ártatlansága). A szent karácsony- estéjén együtt ül az egész család. A kis Olivér valóságos ostromot intéz édes mamája ellen. — Drága anyuskám. Eljön-e ma éjjel a kis Jézus ? — Nem tudom, fiacskám. Ha jó voltál, kétségtelenül eljön hozzád is. — És nem voltam jó, anyuci ? — Hát bizony, egy párszor nem a legjobban viselted magadat — szól az apa. Olivér odaugrik édesatyja ölébe s el­kezdi őt csókolgatni. — Édes apuskám, én azt nagyon saj­nálom. Ezentúl mindig jó leszek, csak ked­ves, drága jó apuskám ne mondd meg a Jézuskának. — Ejnye fiam, hisz agyonszorítasz! — Nem mondod meg apuska ? — Ha jó leszel, nem mondom meg. — Olyan jó leszek apuskám, hogy mindig meg lész velem elégedve. Te sem mondod meg anyuci ? — A kis Jézus úgyis tudja fiacskám, hogy néha rossz voltál, de ha igazán sajná­lod, akkor eljön hozzád is. — Nagyon sajnálom! Édes apuskám és drága anyucim bocsássatok meg és mond-

Next

/
Thumbnails
Contents