Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)
1910-11-27 / 48. szám
1910. szeptember 25. PÁPA ÉS VIDÉKE. 27. badakarat nincs. 'Becsületes ember és gonosz ember között különbség nincs,« a viszony az, mint ahogy van öreg ember és gazdag ember. A törvényszéken — s különösen a jelen esetben — életről vagy halálról jogról és annak tudatos megsértéséről van szó. Ilyen fontos ügyben szilárd és egységes alapon lehet csak a vádat és védelmet tárgyalni, mérlegelni. Egyetemi kathedrán vitatkozhatnak Somló Bódog, Pichler vagy Pauer theoriáin, de a nyilvánosság előtt ma még bizonyítani velük nem lehet. Majd ha az Llbermensch, vagy a gépember megjelenik az emberiség színpadán, akkor bizonyára tág terük lesz a jelzett elméleteknek. Amint Somló B. ur elvei beigazolódnak, sútba kell dobnunk az évezredes praxis alapján kijegecesedett törvénykönyvet, s ujat szerkeszteni, mely a körülmények mostohaságát, a büntettet mint ilyent bünteti, s elhárítja, de bűnös embert, büntethető embert nem ismer. Az iskolai bölcselet s az élet között nagy ür van; be nem bizonyított elméletek sok ellenmondásba keverhetnek. A védő maga is kitér a vádlottnál a valláserkölcsi nevelés hiányára, melynek helyét az alkoholista apa lábszijja volt hivatva pótolni s — ami legérdekesebb — igazolni próbálja, hogy a vádlott az előző büntetések után javulási szándékot mutatott. Valláserkölcsi nevelés, lábszij, javulási szándék — mi közük ezeknek ahhoz az emberhez, kit csak a »körülmények« ruháztak fel a bűnös melléknévvel ? Ha a védő nem hiszi az akaratszabadságot, akkor nem fogadhatja el ezen tényezők befolyását sem; miért kacérkodik tehát az »ócska« beszámíthatósággal ; — vagy pedig meg van győződve azok fontosságáról, akkor miért akar a törvénykezésnek uj alapot teremteni ellentétes állításokkal ? Az esküdtszéki tárgyalás komoly dolog, az ott elhangzott szavak elvi jelentőségűek. Az esküdtszéki tárgyalások a nyilvánosság előtt folynak le; céljuk, hogy a társadalom betegségeit megvilágítsák és orvosolják. A közéletnek eme komoly forumára ki nem forrt elveket kidobni lelkiismeretlenség, vagy — mondjuk — legalább is veszélyes. ,Dr. Luttor Ferenc. csak a szöme-szája kivánt. Hiába. Egyre sápadt. Mán csak az árnyéka vót itt. Egyszer, mikón kendöráztatás után hazafelé ballagtunk, mögáll a kis Lenke, hallgatódzik, fölsikolt: »A kendörhaju asszony!« oszt szalad vissza. Mi is hátra néztünk, de nem láttunk egyebet, mint egy pár szál olyan kék virágot a Kopolya mély felinél, mint amilyen azelőtt nem vót ott soha. De ő mán akko' ott vót, utána nyúlt, le akarta szakajtani, de mögcsuszott a lába... és mire mi odaértünk, már nem láttuk sehunn, csak a viz bugyborékol hangosan, mintha a' is mondogatná: »Volt, nincs! Volt, nincs!« A kis árva mán akkor lönt játszott a többi gyerökke'. Másnap aztán tele volt a Kopolya környéke szép kék virággal, melynek szine vetekedik a végtelen égbolt azúrjával. JVÏusiea sacra. A latin nyelvről. Bármily elszomorító legyen is, tagadhatatlan az a jelenség, hogy híveink az egyház nyelvével, a latinnal nincsenek megbékülve. Halljunk tehát egyetmást erróT is. Bizonyos egyházi ténykedésekről az egyház nemcsak azt irja elő, hogy azok énekeltessenek, hanem azt is, hogy hogyan és mit énekeljünk. Az egyháznak a nyelve a latin lévén, igen természetes, hogy az énekszöveg is latin. Csak igen kivételes eset- 1 ben, mintegy szükségből tért el ettől eddig is az egyház, és csak midőn a schismatikusok megmentéséről volt szó : a görögök, ruthének, örmény ék stb. ja- ; vára engedélyezett nem latin nyelvet, j de szintén holtat. Már pl. VII. Gergely ! a cseh király kérésére sem engedélyezte ; a szláv nyelvet, sőt még a jezsuiták is hiába kérték a kinaiak részére a kinait. No már pedig, ha az egyház oly igen, oly vaskövetkezetességgel ragaszkodik valamihez, akkor holtbizonyos, hogy fontos okai is vannak erre. Az egyetemes egyház hitben egy; mily szép, hogy egy nyelve van. A hitigazságok szentsége a latin nyelvben, az egy nyelvben találja legtermészetesebb ótalmát kiforgatás és félremagyarázás ellen. Valamint az egyház kathoiikus, egyetetnes, nyelve is egyetemes, minden nép számára való. Az egyház apostolicitása is szép világításba jut, ha az apostolok nyelvén végezzük szertartásainkat. Hogy a nép nem érti? Hát ez bizony kissé kellemetlen. De hát prédikálni a nép nyelvén szoktak, a szentmise azonban nem szentbeszéd, hanem imákkal kisért áldozati ténykedés. De különben is, hogy Kyrie, Sanctus, Agnus stb. mit jelent, minden gyerek tudja; a Gloria, Credó és általában a mise- 1 szöveg, a Pater noster mindenki előtt í ismeretes, de meg akárhány imakönyv- i ben megvan minden szónak a fordítása. ! Magától értetődik továbbá, bogy a kóruson is a latin nyelv a hivatalos nyelv. Es ahogy a papnak nem áll jogában latin mondani vagy énekeinivalóját a nép nyelvén előadni, nem állhat jogában a kórusnak sem. A szt. engedelmesség erejében parancs és szigorú előírás az, hogy latinul énekeljünk.*) A XVI. századtól mai napig a S. R. C. (szent rítusok bizottsága) igen sokszor nyilatkozott a latin nyelvről, illetve a nép nyelvéről. Lássunk néhányat. 3113. sz. (1862-ben) megtiltja a nagymisében a nép nyelvén való éneket. 3230. sz. (1870-ben) felhívja a püspököket a^ visszaélések megszüntetésére. 3496. sz. (1879-ben) **) szerint *) V. Pius (1570): Mandantes ас districte in virtute sanctae obedientiae praecipientes. **) »In Missis, quae cum cantu celebi antur.» megakadályozandó teljesen (omnino prohibenda) a népének. Hogy mikor alkalmazható a nép nyelve a templomban ? Erre a felelet (1857. április 16-ról): »Egyházi énekek a nép nyelvén csak kisebb ünnepélyességeknél, népájtatosságoknál, körmeneteknél, esti ájtatosságoknál tűrhetők meg és mindazon miséknél, melyet a pap olvasva mond.« Lám, lám! Tehát csak csendes miséknél és litániáknál, meg körmeneteknél. Sokan talán azt hiszik, hogv ez nem komoly dolog! Pedig bizony nagyon komoly, mert egyházi törvényen alapul. Szentgyörgyi Sándor. Tiz koronás arany a magyarosító tanítóknak. Napszámosbért fizetnek még most is a tanítóknak, azt gondolván, hogy méltó a napszámos az ő bérére. Szegény tanítóság! A munkáját ma is oly csekélyre, mondhatni semmire, sőt szégyenletesen megalázó kevésre becsülik, hody nagy hű-hóval megjutalmazza a vármegye 1 drb tiz koronás arannyal akkor, amikor egy jól kidresszirozott telivér gebére a íuttatásoknál ezreket tud áldozni. Az annyira hangoztatott íenséges kultura elől a mágnások, Rottschildok telivérei galoppozzák el az ezreket. Pedig azt hiszem, hogy a magyar nemzetre bizonyára van olyan nagyfontosságú tény, ha idegen ajkú polgárai közül évente száz és száz tanul meg magyarul irai, olvasni, beszélni és ami ezzel rövidesen velejár, magyarul érezni is, mint a magyar mezőgazdaságra az a körülmény, ha drága pénzen fenntartott nemes lóállományunk egy-egy kiválóbbját a külföldi versenytereken utolsónak tudja csak bekorbácsolni a drágán megfizetett zsoké. És még mi dicsekszünk a kultúránkkal! A mi megyénk akar vezetni a kultúrában. Elhisszük, hogy vezet, de ez csupán annak a lelkes tanítóságnak az érdeme, amelynek fárasztó munkáját az asztalról lehullott maradékkal akarják megjutalmazni azok az urak, akiknek a népnevelés, külösen pedig a magyarosítás nehéz, testet és lelket-ölő fáradságos munkájáról oly anynyira halvány sejtelmük van, hogy jutalmazására egy drb tiz koronás aranyat is elégségesnek tartanak. Még ezt is milyen apparátussal csinálják! Mozgósítják a főszolgabirákat, kir. tanfelügyelőt és ezeknek javaslatára ítélik oda a tiz koronás aranyat az arra érdemes tanítónak. Nagyképűsködő jutalmazás az üres marokból. Ha nincs pénze a vármegyének kulturára, magyarosításra, hát ne adjon. Ne szégyenítse meg a tanítóságot, amely hivatásának magaslatán állva, olyan missiót teljesít nemzeti államunk kiépítéséb en, hogy azt egy drb 10 koronás arannyal jutalmazni: arculcsapása a végzett nagyfontosságú terhes munkának. Ha pedig jutalmazni akar, akkor tegye azt úgy és olyan formában, hogy ne legyen lealázó, hanem felemelő; a végzet