Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)

1910-08-28 / 35. szám

1910. szeptember 283. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. avatatlanokat félrevezetheti, de akik tisztában vannak a dologgal, — mosolyognak rajta. A Memorandumot beterjesztő bizottságot nem kicsinyeskedő és felekezeti gyűlölködést szító, hanem ideális célok vezérlik, mert azt óhajtják, hogy a két főgimnázium teljes békében és egyetértésben teljesítse hazafias és vallásos feladatát. Boronka, 1910. aug. 22. Béri Zsigmond. Vakációi gondolatok. Uton-utfélen halljuk, hogy az iskola, mint a közerkölcsök egyik alapvető tényezője, a nevelés szempontjából nem áll hivatása magaslatán, mert csak tanít, de nem nevel. Súlyos vád ez az iskola munkája ellen, mely ma szinte a köztudatba ment át. Azonban, hogy van-e alapja e vádnak és mennyiben : azt a társadalom nem igen kutatja. Egy azonban bizonyos, hogy nem kizárólag az iskolát terheli akkor sem a felelősség, ha tényleg az iskolai munka a nevelés tekintetében nem felel meg teljesen a hozzáfűzött reményeknek. A család megelőzi, a társadalom pedig folytatja az iskola munkáját s így nagy hatással, sőt — mondhatni — döntő befolyással bírnak az iskolai nevelésre. Tény az is, hogy mind a család, mind a társadalom az iskolától elsősorban oktatást, szellemi kiképzést vár s csak másodsorban nevelési ténykedést. Ez helytelen felfogás ugyan, de megvan. De ha tárgyilagosak akarunk lenni, be kell ismernünk, hogy igenis, az iskola a nevelésre is époly gondot fordít, mint a szellemi képzésre, sőt inkább többet, mert arra törekszik, hogy a nyújtott ismeretekből a növendék bizonyos életfelfogást merítsen, melyet az iskola ugyan nem osztályozhat, de mégis, mint valamely intézet útmutatása, öröksége végigkísér az életen s így a társadolomban is érvényre jut. Hogy ez így van, mindenki tudja, aki iskolát járt. Arról vitatkozni tehát, hogy egyáltalán nevel-e az iskola, vagy nem, csakis az egész tájékozatlan, vagy rosszindulatú ember tudna. Más kérdés azonban az, hogy tudja-e pótolni az iskola elsősorban a családi nevelés hiányait, másodsorban tud-e növendékeinek oly megdönthetetlen alapot adni, melyhez az életben minden körűimények között ragaszkodni is fognak. E kérdésekre igen sok esetben nem-mel kell felelni. Tekintve ugyanis azt a körülményt, hogy a családi élet ma nem mindenütt áll azon az erkölcsi színvonalon, mely képes volna a gyermekeknek legalább a jó nevelés alapját megadni, — hisz' hány meg hány oly család van, ahol erkölcsi tekintetben inkább rontanak a gyermekek lelOkületén iskolás korában is — el kell fogadnunk azt a súlyos igazságot, hogy a család a legtöbb esetben nemcsak hogy nem támogatja, hanem inkább lerontja az iskola munkáját. Pedig a jó családi nevelést nem pótolja sem az iskola, sem a társadalom. A szülő kifogástalan élete, valláserkölcsből fakadó világfelfogása s a cselekvéseiben megnyilvánuló lelkülete: eltörülhetetlen nyomokat hagynak a gyermek lelki életében. Egy magyar közmondás azt mondja, hogy »Az alma nem messze esik a fájától.« Nagy igazság rejlik ebben. Munkás, istenfélő szülőnek ritkán van dologkerülő, hitetlen gyermeke. És ellenkezőleg, ha a züllésnek indult egyének gyermekkori környezetét kutatjuk, azon tapasztalatra jutunk, hogy züllésük gyökere a családi életbe nyul vissza, oda, ahol egykor a nevelés helyes elveit alkalmazni, akár tudatlanságból vagy hanyagságból, esetleg más okokból elmulasztották. Amidőn tehát a jó nevelés hiányairól van a szó, természetszerűen vessünk egy pillantást a családi szentélybe s bizonyára megtaláljuk ott annak nyitját. Elfogult szülő az, aki saját hibáját nem vévén észre, vagy észrevenni nem akarván: gyermekének romlottságáért a felelősséget egészben az iskolára hárítja. Igaz, nagy önmegtagadás és igazán józan belátás szükséges ahhoz, hogy saját hibáinkat beismerve, igyekezzünk azokat jóvátenni, de végtére is a természet rendje szerint elsősorban a szülő gondja gyermekének jóirányu nevelésével törődni és tőle telhetőleg ezért minden áldozatot meghozni. Annyival inkább is, mert társadalmi életünk jelenségei sem igen kedvezők arra nézve, hogy az ifjúság belőlük lelkierőt, jellemszilárdságot, magasabb célokért való lelkesedést merítsen. A legközelebbi múltra utalok, mely halomra döntötte az iskola évtizedek óta tartó munkáját. Sajnálatos dolog, hogy mig az iskolában a pedagógusok hirdetik és beleplántálják a fiatalság lelkébe, hogy csakis meggyőződését kövesse majdan, ha р. o. honpolgári jogait gyakorolja, addig az életben, a valóságban azt tapasztalja a növendék, hogy ez sok esetben csak szemfényvesztés, nevetséges humbug, mert a meggyőződést és lelkiismeret szavát elnémítja a lélek gyengesége, a szabad akarat megnyilvánítását megakaSzerencsére felnyilt az ajtó s kijött mamájától vezetve az édes kis Gizike. Olyan volt hófehér ruhájában, mint hulló hópehely sötét éjszakában. Hamvas szép orcáján ragyogott a himpor, sötétkék szemében fénylett a mennyország, bársony szemöldöke, miként a szivárvány, ivet rajzolt a kék mennyboltozat felett. Félénken közeledett az apja ágyához. Szája szegletében leányos szepegés, szeme mély tüzében egy eltitkolt érzés, mely ki-kiszökelt onnan, majd ismét visszabujt, de amikor kiszökött, oly bántólag hatott, úgy meghazudtolta azt a gyermekarcot, kéklő mennyországot és a fehérruhát, az ártatlanságnak örökszép jelképét... A kegyelmes beteg odanyujtá kezét s kigyúlt halvány arca, amikor kis leánya rálehelte csókját. — Szép vagy, kis leányom, szebb vagy, mint bárki más; ragyogni fogsz édes, ragyogásoddal elhomályosítod az egész nagy fényes bált. Gizike bámuló szemei kerekre nyíltak s megvillant bennök a fájó lemondásra hirtelen jött vágyakozó reménység. — Hogy mehetnék el bálba, papuskám, mikor te beteg vagy? — Elmégy kis leányom, készülj fel hamar, el fogod homályosítani szépségeddel valamennyit; nem vagyok én olyan beteg, hogy az én kis leányom ártatlan örömét megzavarjam. Itt egy köhögési roham félbeszakította a kegyelmes úr beszédét s ez a köhögés mindig erősebb, mindig kínosabb lett, de 1 Gizike már nem hallotta. Örömtől kigyulladt arccal szökdécselt be hálószobájába, abba a fehér szentélybe, amit férfiszem még nem érintett, ahová csak lopni jár a képzelet és imádkozni a vágyakozás. Hirtelen magára kapta a könnyű báli felöltőt s amilyen gyorsan jött, úgy akart távozni, mikor tekintete az ágya melletti aranyozott mahagóni fából faragott kis asz- I ; talkára feküdt. Azon feküdt egy kék könyv. Kék bársony volt a táblája, aranyból vert cimer rajta, fehér velin a papirka s fekete betűkkel irva bele egy fiatal kis leány minden gondolata, szive vágyódása, lelke óhajtása; szóval ez a kicsi jószág az állandóság színébe burkolva, ez az édes napló volt az ő egész világa. Odalépett hozzá, ajkához emelte s rálehelte csókját, azt a szűzi lehelletct, amelynek perzselő hevét nem érezte még más, csak a papa, mama, meg az a kicsi könyv. Felnyitotta, aztán irni kezdett ott, ahol elhagyta, szapora betűkkel, görbe, dőlt sorokkal : Február 12-én este 10 órakor. —- Nincs a világon aranyosabb papája senkinek, mint nekem, a kis Gizikének. Szegény papa beteg és mégis elenged a bálba, nem akarja megrontani az ő kicsiny leányának nagy örömét. Ez az első bálom ; ma leszek nagy leány, én leszek a legszebb, én táncolok legtöbbet és a papa oly jó, hogy ki sem mondhatom! — Pá, édes kis naplóm, majd ha hazajövök, elmesélem néked, hogyan mulattam, mennyit táncoltam és ki volt a legszebb. Aztán felszökött fürgén, ruganyos lépéssel, pihegő kebellel sietett ki, — ki a mennyországból a siralom völgyébe. Mig Gizike naplóját megírta, az történt, hogy a kegyelmes ur nagyot talált csuklani, de oly nagyot, hogy a lélek abba a minutába elröpült roskatag hüvelyéből; elröpült oda, ahol a párducos és kacagányos ősei már századok óta várják monoklis utódukat, hogy majd együtt várják a feltámadást s Gábriel arkangyal zúgó harsonájának földet