Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)

1910-08-28 / 35. szám

•2 PÁPA ÉS VIDÉKE. 1910. augusztus 28. nem szívesen adják a gyermekeiket. Világos tehát, hogy az illető városoknak nem volna oly nagyszámú tanulóifjuságuk (s ami ezzel együtt jár: oly jövedelmük), ha csak egy — feleke- ; zeti r— középiskolájuk volna! Az egyházpolitikai törvényekre | való hivatkozás sem vall valami szerencsés ötletre. Mert ott csak lelkiismereti érzékenységről volt szó; a gimnáziumok újabb elosztása pedig nagyon is súlyosan érintené az illető városok anyagi érdekeit. Már pedig az emberek átlaga mindig kényesebb volt a zsebére, mint a — lelkiismeretére ! Amit az 1883. t.-c. 2. §-áról mond, az nem egyéb, mint idétlen játék a szavakkal. Előre lehetett látni, hogy kikezdi a Memorandumot. Mindenekelőtt azt az állítást minősíti »téves«-nek, hogy 350 tanulója lesz az új főgimnáziumnak. Igazat adok neki. Én is azt hiszem, hogy téves. Lesz biz ott (10—15 év múlva) 400 is, bár a tanítás és nevelés szempontjából nem kívánatos. A négy felső osztály vidéki tanulóinak számát — a mi számításunk alapján —70—75-ben állapítja meg. Lehetséges, hogy nem lesz több. De az is kétségtelen, hogy az alsó négy osztályban tetemesen több lesz a vidéki tanulók száma, mint eddig. Nem szabad t. i. figyelmen kivül hagynunk a virágzó kath. tanítónőképzőt, melytől a bencés főgimnázium ujabb megerősödését várjuk. A legtöbb szülő ugyanis igen érthető okokból azt szeretné, ha gyermekei lehetőleg egy városban végeznék tanulmányaikat. Ha kiépül a főgimnázium, kétségtelen, hogy leányaikkal együtt igen szívesen idehozzák fiaikat is. Hogy az új bencés tanárok mennyi pénzt fognak elkölteni városunkban, afelől nem vitatkozunk, mert a t. Cikkíró kétségtelenül jobban ismeri a költségvetéseket, mint mi ! A Rábaközre vonatkozó megjegyzését csak kuriózumkép említem. »Az olyan föltevés — úgymond — mely szerint a Rábaköz kath. lakossága mind (ezt senki sem állította !) idehozza növendékeit, ha nyolc osztályú lesz a kath. főgimnázium, csak feltevés, amelyet a tapasztalat eddig nem támogatott.« Egek Ura! Micsoda bölcsesség! Világos, hogy nem támogathatja a tapasztalat ezt a feltevést, hiszen még nem nyúlt meg a főgimnázium ! De biztosítom róla a t. Cikkírót, hogy igenis ide fog jönni a Rábaköz kath. népe; sokkal szivesebben, mint Győrbe, ahol sohasem tudja, hogy a tanulók nagy száma miatt felveszik-e gyermekeit ! Komoly emberek megütköznek azon módon, amelyen a Cikkíró a fontos ügy érdekében végzett gyűjtést és a közönségnek valóban dicséretes áldozatkészségét kicsinylőleg említi. Mindenki elismerőleg nyilatkozott ezen áldozatkészségről, melyet az egy évi gyűjtés alatt a katholikusokon kívül még más vallásúak is, különösen az izraeliták tanúsítottak.Több, mint 30.000 koronát jegyeztek rövid egy év alatt! Ez a legfényesebb bizonyítéka annak, hogy maga a nagyközönség a leghatározottabban kívánja a gimnázium kifejlesztését. Az sem igaz, hogy mi szemére dobtuk a városnak, hogy 60.000 koronát adott a kollégiumnak. Csak azt mondottuk, hogy a városnak erkölcsi kötelessége megszavazni a kath. főgimnáziumi bizottságtól kért 50.000 koronát, ha a kollégium új épülete számára — igen helyesen — megszavazott 60.000 koronát. Ha jól tudom, épen a katk. hitközség elnöke indítványozta a 60.000 korona megszavazását. Semmi okunk sincs abban kételkedni, hogy a ref. egyházközség tagjai hasonló előzékenységet fognak tanúsítani mostamikor a kalholikusok járulnak hasonló kérelemmel a városhoz. Azt a t. Cikkíró époly jól tudja, mint mi, hogy a város igen jó üzletet csinált, mikor »a bencés gimnáziumra 20.500 korona körül költött«. Mert ellenértékül megkapta a rendház mellett levő 157 IZl-öl területet, melyet zöldségpiac gyanánt kitűnően értékesít. Az a célzás a fiumei cápára, a hibás taktikára, vereséget szenvedett »felekezeti politikára«, »felekezeti túlzókra«, stb. úgyis csak hatásvadászat kedvéért kapott nyomdafestéket, tehát érdemleges választ nem érdemel. Az ilyen ártatlan rakettázást és görögtüzet szívesen átengedjük t. ellenfelünknek. Örüljön neki, ha ilyenekben telik a kedve. »Ignotos fallit, notis est derisui.« Az TÁRCA. beánylélek. — Irta: Géczy István. — A nagyméltóságú és valóságos belső titkos tanácsos úr körúti lakásában lábujjhegyen jár-kél a fényes libériába bujtatott cselédség. Orcáikon ott ül a jól begyakorolt szomorú aggódás, mögötte pedig elbújva a titkolt közömbösség. Mi közük nekik ahhoz, hogy a kegyelmes úr lázasan, betegen fekszik puha vánkosain ? Uj helyről gondoskodni még van idő, az orvos úr azt mondta, hogy egy kis meghűlés az egész; valahol az Isten háta mögött, az erdélyi határszélen fázhatott meg, ahol a magas kormányt képviselte egy vicinális ünnepélyes megnyitásánál. Amint onnan hazakerült, ágyába dőlt és fel se kelt máig. A nagy ernyős lámpa kéken hulló sugarai misztikus fénnyel vonják be a szobát s a kékbe játszó falon szeszélyesen vibráló árnyékot vetnek az ide-oda mozgó alakok: a termetes kegyelmes asszony, a száraz, hosszura nyúlt orvos az ő lelógó pofaszakálával, melynek falra vert árnyéka mozgó vitorlának látszik és az orvosságos üveget tartó inas. Az orvos fontos komolysággal csóválja a fejét és tapogatja a kegyelmes beteg üterét: a baj hirtelen rosszra fordult. Ezelőtt egy órávl még semmi veszély nem volt, a beteg vigan beszélgetett a kegyelmes aszszonnyal, aki ép új toilettejét mutatta be, amit a mai bálra vett fel. Hogy, hogy nem, a láz csak egyszerre emelkedett és egy óra múlva ott állt, ahol a tudomány már megcsóválja a fejét, felhúzza a szemöldökét, eleven kérdőjellé változik át és ilyenforma hangot ád: hm-hm! A kegyelmes asszony arca egyszerre elborult; felhőt vetett rá az aggodalom, a szerető anya aggodalma. Nem attól félt, hogy árva lesz a kis Gizike, egyetlen gyermeke, mindkettőjük szemefénye — ki gondolna erre! — de sajnálta aranyos kis leányát, mert ez a hirtelen változás a legédesebb örömtől fosztja meg: nem mehet a bálba, az első, rég várt bálba. Ez fájt, ez töltötte el aggodalommal az ő anyai nagy szivét. A beteg lassan felemelkedett, lázas tekintete keresni látszott valakit, s mikor nem találta meg, így szólott az ő lassú, vontatott, nagyúri orrhangján: — Merre van Gizike ? — Látni akarom, hogyan fest a báli ruhában ? Jól áll-e rajta ? A méltóságos asszony szemében megvillant az anyai büszkeség csodás fénye; " annak az anyai büszkeségnek, amely a szépség, jóság és tökéletesség mintaképét egy lényben látja összpontosítva: a gyermekében. Elbizakodott mosoly játszott széles szája körül s ez a mosoly azt mondta, szép-e, jól áll-e Gizikének a báli ruha?... Mit feleljek erre, hisz ez oly természetes dolog, ami kérdés tárgya se lehet. Nem is válaszolt rá, csak ennyit mondott: — Idehozom •— sa szája körüli mosoly azt is hozzá tette hang nélkül, de érthetően — aztán ámulj ! A kegyelmes beteg szeme rátapadt az ajtóra, amelyen az asszony eltűnt. Erőtlen félkarjára támaszkodott s úgy várta, leste az ő kis leányát, de a gyenge kar nem birta sokáig; megzsibbadt, megbicsaklott s visszarogyott cimeres, kivarrott csipkés párnáira. A tudomány embere rosszalólag csóválta a fejét. — Nyugalom, nagyméltóságos uram, i nyugalom. Különben semmiről sem állok jót.