Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)

1910-01-23 / 4. szám

4. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1910. január 16. Gellértbe. Ez irányú érdemeit az illetékes tényezők is honorálták. A budapesti hittudományi kar bekebelezett doktorává, a SztIstván-Társulat tudományos és irodalmi osztálya rendes tagjává választotta. Mikor a budapesti hittudományi karon szervezték a keresztény filozófia tanszékét, az uj állásra a hittudományi kar őt jelölte első helyen. íme a keret, melyben a pannonhalmi főapáti szék uj birtokosának élete eddig mozgott. Egyszerű, hiszen egy szerzetes élete; hivalkodás nélkül való, hiszen ezt az ő jelleme nem ismeri. Xincs rajta póz, nincsen sallang, csak — ami a legnehezebben érhető el -- akikkel együtt dolgozik, akik tövirőlhegyire ismerik, azok egyre fokozódó bizalma és meleg ragaszkodása ad fényt és csillogást neki. De bármii)- zajtalan és egyszerű is az élete, egyet mindenki elismer, akinek alkalma volt I Jaj du Tibort közelről megfigyelni : tartalmas, szép élet. Igazán nemeslelkíi pap s minden utógondolat és affektálás nélkül szerzetes s emellett magyar ember a javából, akinek lelke, egész egyénisége, külföldi iskoláztatása s nagy tudása mellett is színtiszta magyar. Nagy koncepciójú és erős - akaratú ember, akit nem tudnak lenyűgözni a mostoha viszonyok, haenm légfelebb tettre serkenteni. Lényének jellemző vonása a futólag máiérintett jó tulajdonságai mellett az a fölényes nyugalom, mellyel ez a mélyen érző s alapjában cholerikus ember a sikert, vagy sikertelenséget fogadja. Az egyik nem tudja elkapatni, a másik nem birja elcsüggeszteni s bármint alakuljanak is a körülmények, ő nyugodtan s csüggedetlenüj. tör a cél felé. Vezéri talentum, hivatva arra, hogy nagy clolgokat hajtson végre táborával s egy nagy multu szerzetesrendnek a magyar keresztény kultura szolgálatában uj babérokat arasson. (Az *Alkotmány-»-ból). Árnyképek az életből. Esteledik. Nőnek az árnyak. Sorra világosodnak az ablakok. Csak egy házé marad vakon az utcasorban. Belépek. —- Nincs lámpájok ? Nincs ám. De nem is kell. Nem telik arra a szegény embertől. — Hogy egy lámpa ? — Van az három korona is. Az-e ? Hát pálinkára telik-e ? — Nem igen. Hacsak ilyker-olykor nem . . . — Mégis. Naponkint mennyi ? — No, talán ha tiz fillér. Mi a kő? . . 10 fillér havonkint 3 korona. Megisznak egy évben 12 lámpát. A pálinkába belefulladnak a testi szükségletek. Szoktál-e szüleidért imádkozni? — kérdek egy bájos kis lánykát, aki ép kis macskával játszik az udvaron. — Igenis szoktam. — Hát aztán kiért ? — Az édesanyámért, a bátyámért és a kis húgaimért. — És az édesapádért nem szoktál? — Nem, azért nem imádkozom. Nem kérdeztem meg, miért nem. Az apa, aki ott feküdt a tornácon, tökrészeg volt. A pálinkába belefullad a negyedik parancsolat. >jí — Szokott-e újságot olvasni ? — kérdem , egy földműves ismerősömet. O— Újságot ? Minek az ? Nohát, hogv művelje magát, hogy tanuljon. — Oh uram ! . . Ha felhajtok egykét pohárral a szeszből, többet tudok, okosabb vagyok az úrnál . . . A pálinkába belefulladnak a lelki szükségletek. A Vöröskereszt'-egyesület hangversenye. Színre élénk, arculatra bájos közönséggel telt meg szombat este a Griff nagyterme. A Vöröskereszt-egyesület tartotta hangversenyét. A nemes eszmék Ihlete, az egyesület éltető ereje érintette meg a szereplőket is, a közönséget is, amely gyöngéd érzéssel karolta fel az egyesület helyi választmányának- sok fáradozással szépen megvalósult kedves tervét. Nemcsak a műsor, hanem már maga a magasztos cél is megérdemelte volna, hogy szék üresen ne maradjon. Az első számot megvesztegető kedvességgel vonta be az a körülmény, hogyanagy betegségéből csak az imént fölépült elnöknő ifjú lánya szavalta cl a rokon poéta szép prológjába öltöztetett felebaráti szeretet érzelmeit. Ez a város — úgy mondják — a dalok városa. Aki eddig nem hitte, most meggyőződhetett róla. Igaz, sok üggyel-bajjal, de mégis csak összetoborozták a vegyes-kart. Éneke s a nyomában támadt riadó taps bő kárpótlása lehet annak a fáradozásnak, utánajárásnak, amellyel összeállítása járt. A négykezes zongorajáték bámulatot keltett. A darab nehézségeit könnyen, játszva legyőző készség, az összhangzó, bravúros játék, a finom árnyalatok érvényre emelése, a leheletszerű s mégis telt pianissimók — mind együtt kivívták a megérdemelt elismerő lelkesedést. Tárogatót ilyen hangversenyén nem szólaltatnék meg. Egyrészt nem való ebbe a keretbe; másrészt egyhangú és ép ezért köznapi. Csak bizonyos színezetű, tehát kevés, mindig ugyanazon nótákat hall a közönség. Sokat veszt a hangulat, mégha még oly ügyesen fújj a is valaki, mint a mi ifjú tárogatósunk. Csalódást hozott számomra a «helyi kiválóság». Hangversenyek keretében a felolvasás csak időt kitöltő. Nem magáért van, hanem az egészért. Bele kell illeszkednie világos élő gondolat és terv szerint készült. Akik ezt az életet élik, mind valamennyi tüzes és bátor lélek; a végtelen, az örökkévaló utáni szomjúságtól égtek s nem tudtak nyugodni, boldogságra jutni mindaddig, m ig csak rá nem jöttek arra, hogy van kortársaik és a korok erkölcsi életmódja felett álló örök, változatlan törvény, amely az élet normativuma s e perctől fogva ehhez szabják életüket, reménységöket. Mindvalamennyiök szivében lobogott az epesztő vágy s a halált megvető szenvedély, hogy leikökben összeforrasszák az eget a földdel és az örök élet hevével tegyék izzóvá a földit és az elmulandót. Minden ilyen élet nem egyéb, mint a teremtés kezdetéhez való visszatérés, meleg, szives köszöntés az Úristen paradicsomkertjéből. Ezek a hősök nem merítenek zavaros vizekből, hanem olthatatlan szomjukban a minden erők és élet első, tiszta forrásához sietnek; mint hozzájuk hasonló lényekkel foglalkoznak a föld titkos hatalmaival, a növényekkel, az állatokkal és bajaikkal, szivök ügyeivel egyenest Istenhez fordultak. Ez uton aztán közelebb hozták az Istent az emberekhez s újra értékessé, becsessé tették a teremtményeket. Az ilyen mélységes, igazi emberek sokszor érthetetlenek voltak s eleinte háborodott elméjiieknck tartották őket kortársaik. De aki elfogulatlan szívvel vizsgálja valamely nagy ember életét, annak szemében olyanok, mint a föld mélyéből harsogva kitörő vizáradat, vagy az emberiség kebléből iölszakadó bensőséges kiáltás. Mert az ilyen élet valósággal mindig alakot, személyiséget öltött álom és az egész földnek láthatóvá lett honvágya, örökkévalóság utáni kívánkozása. Hisz az ideig-óráig élő ember szüntelen azon van, hogy sorsát hozzákösse az örök csillagokhoz. A középkorban sohse volt hiány ellentétes áramlatokban, amelyek ember és ember, nép és nép közé állottak. Örökös rettegés, nyögés és fohászkodás között telt az élet. Új tanítások és társulatok keletkeztek itt-ott, amelyek majd dacoltak az egyházi és világi hatóságokkal, majd pedig nagy csapatokban vándoroltak az ígéret földjére. Es az is ekkor történt, hogy a bájos Umbria földjén — egy ismeretlen fiatal ember — arra határozta el magát lelke háborgásában és nagy alázatosságában, hogy nem törődve senkivel, és semmivel, csak az Üdvözítő egyszerű életét fogja követni. Es az is ekkor történt, hogy eleinte két, vagy három, majd hamarosan száz -—- és aztán ezer meg ezer társa akadt — és hogy ebből az alázatos férfiúból az élet fénye, melege, az erkölcsi megújhodás és szeretet forrása zuhogott a földre, amelyből egy sugár napjainkban is itt rezeg. Ez a férfiú Giovanni Bcrnarclone, köznéven: Assisi sz. Ferenc. Assisi Olaszország egyik legszebb városa. Magas dombon fekszik, mögötte mered az égbe a Monte Subasio .Assisiből elragadó kilátás nyilik Umbria sík mezőire, Itália legszebb, legtermékenyebb földjére. Városok, falvak, tanyák és kolostorok csillognak a verőfényben. Olajfák illatos hűsében pihenhet a vándor. Itt élt a 12. században Pietro Bernardone nevű posztókereskedő. Gazdagsága rengeteg, tekintélyre előkelő, műveltségre polgártársai között legelső. Sokat utazott üzleti ügyekben, főleg Franciaországban, ahol bőven