Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)

1910-05-01 / 18. szám

V. évfolyam. Pápa, 1910. április 17. 1 . szám, PÁPA ÉS VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 10, fél évre 5, negyed évre 2.50 K. Egyes szám ára 24 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katliolilius Kör. Felelős szerkesztő: Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Esterházy-út 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. • t « KLEIN CANDIDA. 1844. máj. 31. 1910. ápr. 26. .,Kicsi fészkünket vihar dúlta széjjel: Elszakadt tőlünk családunk feje". (*) . . . Elszakadt. Elment. Haza, ahogy Ő szokta mondani. Haza, a csillagos égbe, ahol örök verőfény ragyog. Haza a jóságos Mindenhatóhoz, kiért szive dobogott. Végigjárta az élet rögös útját. A keskeny, a. sziklás utat. S most, hogy kialudt benne az élet lángja, az alkotó nagy Isten magához szólította ezt a nagy, ezt a tiszta, ártatlan, acélos erejű, ideálisan szép lelket. Nem, hogy elhervadjon, hanem, hogy örök, halhatatlan, diadalmas élete legyen. . . . Klein Candida, Klein Ágoston, gyógyszerész leánya, 1844. május 31-én született Budapesten. Egyetlen, dédelgetett kincse, büszkesége, szemefénye volt szüleinek, kik már zsenge gyermekkorában szivébe oltották a törhetetlen hitet, a soha nem lankadó reményt és azt a csudás, mélységes szeretetet, mely egész valóját betöltötte. 1863-ig maradt otthon, az édes családi körben. Tizenkilenc éves volt ekkor mindössze. Feje fölött napfény ragyogott, nyitva állott előtte az egész világ. De a viruló szép leány nem szőtt szines, csalóka álmokat. Hanem gyenge vállára vette a nehéz keresztet s le sem is tette többé, csak halálakor. Belépett Szent Vince leányai közé. »Azon csendes, névtelen harcosok közé, kik életüket a szenvedő és tanulásra vágyó emberiségnek szentelik. Engedelmesség, szegénység, szüzesség, önfeláldozás azok a gyöngyök, melyeket pazar kézzel szórnak el az élet utjain. A világ megveti őket s ők — meghalnak a világért«. A nemesszivű, ártatlan leány szent karácsony ünnepén öltötte magára a szerzetesi ruhát. Több helyen működött s mindenütt szeretettel, kegyelettel őrzik emlékét. Mint tanitónő és az intézeti bennlakó növendékek nevelője megfordult Nagyváradon, Budapesten (a Ranolder-intézetben) és Sárvárott. Szabad idejét a betegek szenvedéseinek enyhítésére szentelte. Szeretettel, finom tapintattal, gyengédséggel ápolta őket. Nagyváradon akárhányszor még az életét is kockára tette, mikor a kolerajárvány idején — magáról egészen megfeledkezve — egész éjjeleket átvirrasztott kedves betegei ágyánál. A betegápolás terén egész művész volt; rátermettségét, bámulatos ismereteit még az orvosok is megcsodálták. Huszonöt évvel ezelőtt a nagyszombati fiu-árvaház élére állította őt elöljáróinak bizalma. Nagy feladat várt rá, mert az intézet valósággal tengődött, a kezdet nehézségeivel küzdött. De erős akarata, törhetetlen kitartása diadalmaskodott minden akadályon. Mikor 13 évi áldásos működés után eltávozott, nem kellett m,ár aggódnia kedves árváiért. Fáradhatatlan munkássága következtében viruló törzs lett a csenevész hajtásból. Egykori növendékei: papok és előkelő világiak egyaránt ma is hálával emlékeznek vissza egykori nevelőjükre, akinek acélos akaraterejénél csak a szeretete volt nagyobb. Nagyszombatról Szobba helyezték át. A Lujza-intézetben itt is nem egy alkotás, javitás hirdeti nevét, Kilenc évvel ezelőtt jött városunkba. Itteni működését nem kell méltatnunk. Aki nem hunyta be a szemét, látnia kellett, mit hozott létre ez a csodálatos energiájú, hatalmas asszony. A zárda impozáns, uj szárnya, az intézeti kápolna gyönyörű átalakítása és kibővítése, a virágzó kath. tanitónő-képző, mind-mind örökké beszédes tanúbizonysága lészen a megboldogult főnöknő áldásos szeretetének, pihenni nem tudó lelkének. Aranyos kedélyű és páratlanul jó szivű nő volt. Mint előljáró maga a megtestesült lelkiismeretesség és kötelességtudás. A szeretet volt a legszebb jellemvonása. Lelke egész melegével csüngött a kedvesnővéreken, akiket mindig testvéreinek tekintett; szerette a növendékeket, akik úgy a szivéhez nőttek, mintha édes leányai lettek volna. A szeretet varázsos ereje sugárzott egész lényéből; a szeretet sugallta minden szavát, ez vezérelte tetteit. Szivének melegét érezte mindenki, akinek segítségre volt szüksége. És nemcsak a testi szenvedéseken tudott enyhíteni, hanem, ami sokkal nehezebb, a lelki sebeket is páratlan művészettel tudta orvosolni. Nem csoda! Hiszen lelke egészen összeforrott a szenvedő Krisztus lelkével. A kereszt tövében tanulta meg az élet titkát, a jó, a szép élet művészetét. »Nem kereste — mondja róla egyik rendtársa, küzdelmeinek hűséges osztályosa — hogy kinek kellene a szenvedőt, vagy nélkülözőt ótalmába vennie; csak azon gondolkodott, mivel vigasztalhatja meg: tanáccsal, vagy alamizsnával. S megtette oly tapintatosan, hogy jósága senkinek sem esett nehezére«. S emellett mily szerény volt! Szinte félve menekült minden ünneplés elől. O, aki mindenről lemondott, hogy mindenkinek mindene legyen! Bámulatos volt a szervező tehetsége. Hogy csekély eszközökből, szinte a semmiből mit tudott létrehozni, azt a pápaiak tudják legjobban. Volt valami imponáló a megjelenésében. Tekintetéből szeretet és jóság sugárzott. Lelke erős volt, mint a szikla; törhetetlen energiáját, munkakedvét az akadályok csak növelték, meg nem rendítették. »Szent Vincének igaz leánya, igénytelenül szerény, önfeláldozó, krisztusi szeretettől lángoló irg. nővér volt« életében, az maradt halálában is. Ápr. 8-án a szeretet vezette Sárvárra. A sárvári főnöknő betegeskedett s hogy őt az úttól megkímélje, maga ment oda. Másnap már vissza is akart jönni ide, az ő kedves, nagy családja körébe, de a jó Isten máskép intézkedett. Oly nagy láza támadt, hogy nem kelhetett útra. Tüdő és mellhártya gyulladásba esett s többé nem is kelt fel. Arnily szép volt az élete, oly megragadó volt a halála is. Betegségének negyedik napján meggyónt, megáldozott, felvette az utolsó kenetet. Erős szervezete sokáig küzdött a halállal. Vasárnap már biztosra vettük a felgyógyulását. De kedden d. e. kitűzték a zárda ormára a fekete lobogót. . . Csütörtökön temették el Sárvárott impozáns részvét mellett. . . A nagy harcos, a nyugodni nem tudó lélek, most már ott pihen Jézus szívén. Elköltözött az a nagy asszony, aki élő cáfolata volt annak a felfogásnak, hogy a szerzetesség kora lejárt. Az az intézmény mely olyan lelkeket, a krisztusi szeretetnek oly önfeláldozó hőseit termi, mint amilyen Klein Candida volt, időszerű marad időtlen-időkig! A jóságos Isten adjon nemes lelkének örök nyugodalmat, elárvult leányainak pedig enyhülést, vigasztalást. Emlékezete legyen áldott mindörökké!